Tudom, sokan nem értik, mi ez a felhajtás egy átlagosnál nagyobb rakéta, meg egy kőgazdag ember űrbe kilőtt sportautója körül. Nyilván unalmas is, ezzel vannak tele a hírek, folyik a csapból, pörög a Facebook-falon, mintha fizetne érte valaki.

Hadd magyarázzam meg miért fontos.

Igazából nem is kell annyira magyarázni, csak kicsit megállni és belegondolni.

Hogy 115 évvel az első motoros repülés után, 110 évvel az első Ford-T modell után, közeledve az Apollo-11 ötvenedik évfordulójához, ott halad Nap körüli pályán egy magánember, egy üzletember autója, halad előre az űrben, egy meggypiros sportautó. Tényleg, álljunk meg, és nézzük ezt a képet. Nézzük a képeket, amiket három kameraállásból sugároztak le a Földre. Nézzük a felvételeket, amiket kedd éjjel, majd szerda reggel a megint lerohadó metróra várva is néztünk a zsebünkből kényszeresen előhúzott mobileszköz színes, nagy felbontású képernyőjén, akkor még élőben.

Hogy állni, kicsit bukdácsolni látszik, pedig száguld. A meggypiros sportautó, a huszadik század egyik legnagyobb villamosmérnök fizikusának, horvát-szerb-amerikai feltalálójának nevét viselő elektromos jármű. Aminek "fedélzetén" egy lézeres adathordozón ott utazik egy orosz származású amerikai író és biokémikus, és nem mellesleg sci-fi író legfontosabb regényciklusa. Az autó egyik nyomtatott áramkörén a felirat: *Készült a Földön, gyártották emberek*. És az autó műszerfalán egy 1979-es kultikus regényből származó kultikus szlogen, ami minden valamirevaló galaktikus utazó útikönyvének borítóján ott áll: Ne ess pánikba! A feliratot egy, az autóból lazán kikönyöklő szkafanderes bábu nézi, átlátszatlan sisakrostélya mögött feltehetőleg a világ legszélesebb mosolyával műanyag arcán.

Álljunk meg, és nézzük ezt a szimbólumokkal, tisztelgéssel túlzsúfolt képet.

Lehet, nyilván lehet ezt öncélúnak, irritálónak, üresnek, viccesnek, őrültnek, akár még kártékonynak is látni. Pedig nem az. Az autó ott halad, ahol eddig még előtte csak nagyon kevesen, néhány robot össz-vissz, a piros autó az űrben valóság, fénylő piros műanyag karosszériájával, a benne tükröződő Földgolyóval, a fényezésen vakítóan megcsillanó Nappal, annyira mű, hogy leesik a fotókról, abszurdabb már nem is lehetne, és ilyenformán legalább annyira hamis, mint a holdraszállás volt, vagy mint amennyire a golyóbis Föld az.

És ami ennyire abszurd, ennyire más mint a mindennapi valóság, mégis ennyire benne gyökerezik, az művészet. Műalkotás, örökkévaló és kérészéletű egyszerre, üzenetét vagy megértik és ünneplik a kortársak, vagy legyintenek rá.

"Azt hiszem, hogy annyira nevetséges és hihetetlen, ahogy kinéz. És abból tudod megmondani, hogy valóság, hogy annyira hamisítványnak látszik. Pedig csak egy közönséges autó. Az űrben. Tetszik ennek az egésznek az abszurditása" – mondta a gazdag ember, miután a rakétája kilőtte az űrbe az autóját, és nézte az autóra szerelt kamerák élő adását a félig-meddig ünneplésbe torkolló sajtókonferencián. "Hülyeség és komolytalan az egész, de a vidám hülyeségek fontosak. Ez a kép olyasmi, ami izgalomba hozza majd az embereket az egész világon. És még mindig azt hiszem, hogy csak képzelődök, hogy hallucináció az egész."

Ezek jártak a fejemben, amikor szerda reggel a buszhoz gyalogoltam. És ahogy minden reggel, most is elolvastam a sarki teniszpálya betonkerítésére hanyagul odagraffitizett három szót: do epic shit. Igen, vannak, akik értik. A többiekhez szól az üzenet: ne essetek pánikba!