Lehet röhögni vagy kínosan feszengeni a produkció láttán, de Magyarország rengeteget köszönhet a freestyle síelő Swaney Elizabethnek. Tetszik vagy sem, de Phjongcshangban az amerikai–magyar sportoló tette fel hazánkat igazán a térképre. Mert amíg mi méltán vagyunk büszkék a nemzetközileg is elismert rövidpályás gyorskorcsolyázóinkra, a világ nagyobbik részét sajnos nem különösebben érdekli, ha emberek egy hokipályán korcsolyáznak ütő és korong nélkül.
Swaney viszont olyat nyújt, pontosabban nem nyújt, ami a világ bármely pontján képes heves érzelmeket kiváltani a nézőkből. Visítva röhögnek rajta Amerikától Párizsig. Hajnali futama óta külön cikket szentelt neki például a Reuters, az NBC, a Yahoo Sports, a Washington Post, a Sporting News vagy a Daily Mail, és persze megőrülnek érte a közösségi médiában. Van, aki szerint hős, míg mások szerint jelenléte a legfőbb bizonyíték, hogy meg kell reformálni a kvalifikációs rendszert. Egy dologban viszont mindenki egyetért: Swaney nem tud síelni, vagy legalábbis sítudása a profi szinthez képest értelmezhetetlen.
A Denver Post újságírójának viszont sikerült megtalálni a pozitívumot: „Swaney futamaiból, amikben nem mutat be semmilyen trükköt, a sportág nem is tűnik olyan ijesztően nehéznek. Közelebb hozza az emberekhez a freestyle síelést."
És tényleg, Swaney selejtezőben nyújtott teljesítményét látva valószínűleg az „ijesztő" az utolsó szó, ami eszünkbe jut. Hogy mindenkinek érzékelhető legyen, miért okozott szenzációt az amerikai–magyar síelő csúszása, itt van a selejtezőt nyerő Cassie Sharp futama, illetve Swaney-é.
Miközben a média és a szurkolók reakciói vegyesek, a vetélytársak sokkal elfogadóbbak a síelővel.
Ha belefektetted a munkát és az időt, hogy itt lehess, akkor legalább annyira megérdemled, hogy itt legyél, mint én
– mondta a selejtező első helyén döntőbe kerülő Cassie Sharp, míg a mögötte második helyen kvalifikáló francia Marie Martinod-nak szintén nem volt baja a dologgal.
„Én szuper nyitott személyiségnek tartom magam, szerintem az ilyen dolgok teszik különlegessé az olimpiát."
Szóval mielőtt elátkozzuk Swaney-t, mint aki szégyent hozott az országra, talán jobb ha egyet hátralépünk, és észrevesszük az ölünkbe hulló ajándékot.
Miért van az, hogy simán együtt tudunk örülni az olimpián bukdácsoló mexikói vagy tongai sífutóval, de ha valaki magyar színekben nevetteti meg a világot, egyből botrányt kiáltunk? Miért kell mindig olyan komolyan vennünk magunkat, miközben akár büszkék is lehetnénk rá, hogy nálunk az ilyesmi is belefér? Swaney a saját pénzén utazta körbe a selejtezősorozatot, hogy kijusson az olimpiára. Nem az adófizetők milliárdjaiból égette le magát egy szívünkhöz közel álló sportágban Andorra vagy Luxemburg ellen. Legfeljebb a magyar freestyle sí nemzetközi megítélésének árthatott volna, ha létezne olyan.
Egyébként pedig egy annyira végletesen eredménycentrikus sportnemzetnek, mint a miénk, már nagyon régóta szüksége lett volna egy olyan sztárra, mint Swaney Elizabeth. Ő a mi Eddie, a sasunk, egy ragyogó új szín a magyar sport fegyelmezetten visszafogott pasztelekkel festett önarcképén. Legfeljebb azt kéne eltitkolni, hogy túl sok közünk nincs a dologhoz, mi csak egy magyar származású nagymamával és egy szabad kvótával vettük meg a helyünket a sztoriban.
Nyitókép: Issei Kato/Reuters