Miután tíz nő állította róla, hogy szexuálisan zaklatta, orális szexre kényszerítette őket, négy hónap után jött a hír: Marton László újra rendezhet. Két színház is közleményben állt ki mellette, mondván, „igazságtalan” volt ellen a „hadjárat”, és egyébként is, „nagyszerű szakmai tudása” van.
És ez így nagyon nincs rendben.
És nem azért, amivel Marton védelmezői érvelnek, hogy egy nagyszerű művész életművét nem lehet néhány vád miatt kidobni az ablakon, megsemmisíteni, a helyét pedig sóval behinteni. A kettőnek ugyanis semmi köze egymáshoz: az, hogy valaki négy hónapnál egy kicsit többet tölt visszavonultan, az ég adta világon semmit nem mond el korábbi műveinek megítéléséről. Ami viszont elmond valamit erről, az az, hogy a Vígszínházban továbbra is hangos sikerrel játsszák Marton rendezéseit, például A padlást és A Pál utcai fiúkat, és senkinek eszébe sem jutott leradírozni a rendező nevét a színlapról.
Hanem például azért nincs rendben, mert elmaradt egy nagyon fontos dolog: annak leszögezése, hogy Marton és a neki munkát adó vagy nem adó magyar színházi szakma tisztában vannak vele, hogy ami a vádak szerint történt, az elfogadhatatlan, és nem történhet meg újra. Az egymástól független és egybehangzó vádak ugyanis arról szólnak, hogy Marton László több évtizeden – fél évszázadon – keresztül rendszeresen szexuálisan zaklatott olyan fiatal, pályakezdő nőket, akikkel szemben hatalmi pozícióban volt: egy zárt szobában a péniszére szorította a fejüket, a saját előadása nézése közben lábuk közé nyúlt vagy az ő kezüket húzta péniszére, illetve kocsikázás közben szólította fel orális szexre őket, és mindennek valamilyen mértékben többen is tudatában voltak, de elhárították az áldozatok segélykérését.
Most újra felhangzottak azok a hangok, amelyek szerint mindössze bizonyíték nélküli vádakról van szó, hiszen a bíróság hallgat. Ezek a hangok ugyanakkor nem tesznek említést arról, hogy legalább egy esetben igenis bebizonyosodott formálisan is, hogy Marton pontosan azt tette, amivel vádolják: egy kanadai színházból egy ugyanilyen zaklatási vád utáni vizsgálat eredményeképp rúgták ki.
De ha ez nem így lenne: egy ilyen ügy igazságtartamának bizonyítása sajnos korántsem olyan egyszerű a bíróságon (az elévülésről nem is beszélve), sőt egy felmentő ítélet sem jelentené azt, hogy az eset nem történt meg, csak hogy nem lehetett minden kétséget kizáróan - hanem esetleg csak 99 százalékos valószínűséggel - bizonyítani az ellenkezőjét: a bíróság egyszerűen nem úgy működik, mint az anyuka, aki egyszerű átgondolás után eldönti, melyik gyerek a bűnös, és kész. A vádakat eddig senki nem cáfolta meg, még Marton is csak arra utalt „bocsánatkérésében”, hogy az őt vádlók bizonyára félreértették az ő – elismert – „közeledését”.
Ez az idézőjeles bocsánatkérés volt az utolsó, amit Marton László hozzátett az ügyhöz: ebben nem ismerte el, hogy az ő „közeledése” valóban helytelen lett volna, így nem is kért érte bocsánatot, csak azt írta, „bocsánatot kérek, ha olyat tettem vagy úgy viselkedtem, amivel megsértettem, nehéz helyzetbe hoztam őket”. Ha, amennyiben, esetleg olyat tett. Marton semmilyen módon nem beszélt arról, hogy a jövőben változtatni akar a szokásain, viselkedésén, nem beszélt arról, tudja-e, érti-e, miért olyan rossz dolog a szexuális zaklatás, bánja-e, amit tett, és egyáltalán, szembenézett-e a vádak állításaival, vagy – mint nyilatkozatában – inkább csak kesereg azon, mennyire nehéz most neki. Azaz
ő maga semmit nem tett azért, hogy megbocsátást, második esélyt nyerjen.
Martonnak távoznia kellett a Színművészeti Egyetemről és a Vígszínházból, ezzel státusza ugyanolyanná vált, mint a magyar rendezők legnagyobb részének, hiszen a magyar színház jellemzően így működik: nincs állandó munkaadója, de munkaajánlata már minimum kettő. Ezt leszámítva elmaradt mindenféle – költői vagy praktikus értelemben vett – büntetés, bűnhődés, akármennyire is közszájon forognak olyan hamis állítások, hogy a nyilvánosság előtt „kivégezték”, „meghurcolták” volna őt, és ez épp elég. Mindössze annyi történt, hogy az akár egy negatív filmkritika vagy egy eltérő politikai vélemény miatt is rendre a másik kínhalálát kívánó kommentelők és Facebook-felhasználók egy része csúnyán beszélt egy közszereplőről. Még az sem igaz, hogy a sajtónak az a része, amelyik sajtónak tekinthető, és nem a kormány meghosszabbított kezének, méltatlanul bánt volna vele. (Egyébként a propagandasajtó sokkal méltatlanabbul bánt az első áldozattal, Sárosdi Lillával.) De még ha így is lenne, akkor is abszurd lenne azt állítani, egy tettei következményeivel egyáltalán nem törődő, bűnbánatot egyáltalán nem mutató ember szépen ki is egyenlíti a számláját azzal, ha a közbeszédben meghurcolják, egy-egy, haladhatunk is tovább. Feltűnő egyébként az így érvelőktől a következetlenség: bár a vádak megfogalmazását semmit nem eldöntő állításoknak tartják, a népítélet szóbeli közlését már a megbűnhődés bizonyítékának.
De hasonlóan kettős mérce jelenik meg a szaktudás, a művészi minőség emlegetésében is, amellyel mind Zimányi Zsófia, az egyik büszke munkaadó, a Rózsavölgyi Szalon vezetője, mind Oberfrank Pál, a Marton „mestert” szintén meghívó veszprémi színigazgató is él. Amit korábban mentségként hoztak fel, most hirtelen épp az ellenkezőjébe fordult át. Korábban ugyanis sokan azt mondták, a művészetben egyébként is máshogy kell az ilyet megítélni, hiszen a színész, a rendező testtel dolgozik, a színház érzéki műfaj, máshol vannak a határok. (Ez mind igaz is, csak épp nem mentség a szexuális zaklatásra.) Most viszont hirtelen már külön lehet választani a szaktudást az emberi minőségtől. Ahogy Zimányi fogalmaz, „a közönséget a művészi teljesítmény érdekli”, Oberfrank szerint pedig Marton „nagyszerű szakmai tudását” adja át a társulatnak.
Pedig tény és való: a színész, a rendező testtel dolgozik, a színház érzéki műfaj, máshol vannak a határok. És a színház hierarchikus, a rendező a főnök, akkor is, ha egyébként remek közös, kollektív munka zajlik. Mit mondhat az a fiatal rendezőasszisztens nő a munkaadójának, akinek az a munkája, hogy Marton mellett üljön az egész próbafolyamat alatt? Mit mondhat, ha fél, hogy ellenszegülés esetén a színházvezetés elveszíti a bizalmát iránta? Mit mondhat az előadás esetleg fiatal női súgója, díszlet-, jelmeztervezője? Mit mondhat egy színésznő a készülő előadásból? Kényszeríthetik őket arra, hogy olyasvalakinek rendeljék alá magukat, aki nem adott semmilyen biztosítékot arra, hogy bármi is változott a vádakban soroltakhoz képest? Ha nem történt semmi változás októberhez, a vádak elhangzásának idejéhez képest – mert nem történt –,
hogy lehet feltétel nélküli megbocsátásra és kikényszerített gyanútlanságra kötelezni egy teljes színházi szakmát?
Milyen üzenetet küld ez arról, hogy mi a következménye a hatalommal való visszaélésnek, a szexuális zaklatásnak? A négy hónap utáni lelkes és öntudatos kiállás Marton mellett semmi mást nem nyilvánít ki, mint hogy – ameddig nem ítélnek el jogerősen, legalábbis addig – egyáltalán nem kell félned semmilyen retorziótól, csinálhatsz, amit akarsz, nehogy majd már pár állítólagos áldozatnak higgyünk! Persze szó sincs róla, hogy minden vád azonnali elmeszelést kellene, hogy magával vonjon, de korrekt vizsgálatot igen, amire itt nem került sor. Az ügy felderítése a magyar színházi szakmában elmaradt, a kanadai eredménnyel senki nem törődik, valódi bocsánatkérés, valódi szembenézés nincs. Megbocsátás van.
És még egy kérdés: vajon miért nem hallani a megbocsátás ilyen gyors és önérzetes akarását olyankor soha, ha mondjuk egy politikusról derül ki – még nem a bíróságon –, hogy korrupt volt? Ha egy sportolóról derül ki, hogy csalással szerezte az érmeit? Ha egy üzletemberről derül ki, hogy zsarolással, vesztegetéssel jutott előnyökhöz? Vajon miért csak a nők elleni erőszak elkövetőivel kapcsolatban akarunk mindig, azonnal és minden áron megbocsátóak lenni?
(Borítókép: Zih Zsolt / MTI)