A választások óta a Fidesz nagy lendülettel vetette bele magát az identitáspolitikába a kormányzati önbizalom-tréningektől az alkotmánymódosításig. A húzások egy átfogó tervbe illeszkednek, melyben egy kiüresített "nemzeti" identitással zabáltatnának fel mindent, ami kívül áll a hatalom logikáján. A NER legnagyobb paradoxona, hogy a "nemzeti" kormány ejtette a magyar nacionalizmus nagy álmát a nemzet anyagi és szellemi felemeléséről.
Éljen a magyar szabadság!
Éljen a haza!
Talán még emlékeznek rá, ahogy Orbán Viktor és Semjén Zsolt a választások éjszakáján belekezdett a Kossuth-nótába. Én is, mert erről a két sorról ugrott be először, hogy a "nemzeti kormányzás" szlogenével kampányoló Fidesz voltaképpen
nem megmentette, hanem megsemmisítette a magyar nacionalizmust.
Na most, hogy feldobtam, egy kicsit még lógva hagyom ezt az állítást. Méghozzá azért, hogy egy ideológiai megelőző szerelést hajtsak végre azokon, akik zsigerből hazaárulásnak tartják a magyar nacionalizmus megkapirgálását. Ez a berögződés abból a tévképzetből fakad, hogy a nemzeti érzésnek a nevében is ott van, hogy érzés: ha valakinek nincs meg, milyen is magyarnak lenni, az hiába okoskodik.
Ez az érv ugyan szépnek tűnik, de nagyon hamis. A nacionalizmus ugyanis nem csak a Himnusz egy apró vidéki sportcsarnokban vagy egy nyári délutáni heverészés Hamvas Béla Az Öt Géniusz-ával,
hanem egy amorf, de velejéig politikai jelenség
mely Európában a mai napig az állami szuverenitás legfontosabb forrásának számít, amellett tagjaira komoly erkölcsi nyomást is helyez, elsősorban a nemzeti közösség iránti lojalitás területén.
Ráadásul lehet, hogy magyarnak érezni magunkat rendkívüli dolog, de valamilyen nemzetbe tartozni egyáltalán nem rendkívüli; a nacionalizmus a Fülöp-szigetektől Skóciáig, Indonéziától Lengyelországig kialakulásában, intézményeiben és rituáléiban is megdöbbentő hasonlóságokat mutat - épp ezért összevethető, elemezhető és értékelhető.
És talán a legfontosabb: a nacionalizmus legsikeresebb formájában nem az egyenletesen adagolt közösségi önbizalomfröccsökről (" Egyre többször jó érzés manapság büszke magyarnak lenni.”) szólt, hanem kőkemény kritikai ideológiaként jelent meg. Ahogy a magyar nacionalizmussal ambivalens viszonyban lévő, érdemeit tekintve mégis nemzeti nagyságaink közé tartozó Eötvös József A falu jegyzőjé-nek utószavában megmondta:
Ha néhányan a nyíltságot rosszalljátok, mellyel honi állapotaink árnyoldalairól szóltam, higgyétek el, ha nem volnék meggyőződve, hogy ez állapotok megváltoztatása tőlünk függ, inkább fényoldalainkat kerestem volna föl, hogy titeket s enmagamat nyájas csalódásokkal vigasztaljam.
A XIX. században a szabadság volt az, amit a nemzet kötőanyagának tartottak, a nemzeti liberalizmus hanyatlásával aztán ez más ideológiáknak adta át a helyét – a XX. században például a szocializmus különféle alakváltozatainak. De akármit is láttak a nacionalista váteszek Németh Lászlótól át Csurka Istvánig a magyarság küldetésének/lényegének/sorsának, a víziókból sosem hiányozhatott a jelen méltatlan állapotainak ostorozása, azaz a kritikai elem.
A nacionalizmus erejét az adta, ha sikerült egyszerre teljesítenie a modern kor két legfontosabb feladatát:
A felemelkedést a XIX. században meglehetősen világos, egyetemes kritériumok alapján képzelték el. Petőfi Sándor (ugye senkit nem kell meggyőzni arról, hogy ő a magyar nacionalizmus legnagyobb hatású alakja) félreérthetetlenül fogalmazta meg A XIX. század költői című versében:
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
Jólét, jog és műveltség – ezek együtt a szabadság ismérvei voltak. Tehát amikor a Kossuth-nótában – hogy visszatérjünk április 8. estéjére – elhangzik, hogy Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!, akkor két sor közé oda kell érteni az és-t. Azt az és-t, ami a szabad – azaz jogokkal, jóléttel és józan ítélőerővel rendelkező – magyarok és a szabad magyarok által alkotott szuverén haza között ok-okozati kapcsolatot teremt.
Egyszerre állítani a nemzet önmagára való vonatkoztatottságát és odakötni a nemzetet bizonyos minőségekhez sosem egyszerű szellemi feladat, és mindenképpen jókora önmérsékletet és egyensúlyérzéket igényel. Csakhogy Orbán Viktor Brennusként csapta oda kardját az identitás serpenyőjébe, és teljesen felborította a nemzeti identitás és nemzeti minőség egyensúlyát, amikor
a Fidesz által "nemzeti"-nek nevezett politikából kilúgozta a nemzeti felemelkedés dimenzióját.
Hiszen hogy megmaradjunk a jólét-jog-műveltség hármasságánál:
És hogy akkor mi maradt? A "Mi! Mi! Mi!" kiabálása, a nemzeti ezotéria és a nemzeti bóvli; bármilyen politikai kérdés, probléma, ügy egyetlen mesterszólamba való sűrítése:
csak a Fidesz alatt maradhatnak a magyarok magyarok – akármilyen alantas állapotot is jelent a mindennapokban ez a magyarság.
Ez volt az egyetlen kampányüzenet, és ez maradt a választás után is a politika fő motívuma a budapesti alt-right coachingtól az Orbán jeladására történt listázáson át a "Magyarország önazonosságát" állami védelem alá soroló alkotmánymódosításig. Jellemző, hogy az újraválasztott miniszterelnök legfontosabb feladatának a "nemzeti szuverenitás erősítését" nevezte meg.
Ezeket a deklarációkat, törvénykezési aktusokat és ideologikus gesztusokat az a közös eszme közi össze, hogy
mára a hagyományos politikai problémákat mind maga alá gyűri az identitás.
És ha nem őrizzük meg - általában a nem-vallásosan felfogott kereszténységgel és a nem-cselekvően felfogott magyarságként azonosított - identitásunkat, akkor elnyel minket a szalafista migránsáradat.
A tiszta identitás politikája nem Orbán fejéből pattant elő. Ahogy arra feljebb utaltam, részben magába a nacionalizmus alapeszméjébe van belekódolva, kiteljesedése azonban nem szükségszerű. Az a változat, ami ma Magyarországon megvalósult, tipikus ezredfordulós jelenség. Felbukkanását elsőként a posztmodern kritikusai prognosztizálták; az ő aggodalmukat nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy miután a Nyugatban tudatosult saját civilizációjának eszmei és politikai esetlegessége, a hagyományos észhasználat és a hagyományos intézmények romjain azok az entitások fognak felemelkedni, melyek
Ez a félelem eredetileg arra vonatkozott, hogy a nyugati nagyvárosokban érinthetetlen vallási zárványok alakulhatnak ki, majd pedig arra, hogy a szovjet blokk széthullását követően Kelet-Európát egymásra acsarkodó etnikumok frontvonalai fogják felszabdalni.
De a Republika Srpska vagy a Nagy-Románia Párt csillaga a kilencvenes évekre leáldozott,
az identitáspolitika valódi sikert kontinensünkön csak a populizmussal karöltve tudott elérni.
A populizmus és az identitáspolitika frigye azért ilyen sikeres, mert a populista politikai erők ideológia híján folyton igénylik önmaguk – és szavazóbázisuk – szimbolikus újrateremtését, méghozzá – Ernesto Laclau argentin politikafilozófus magyarul is olvasható elmélete szerint - tartalmatlan, de épp ezért mindenki által befogadható szimbólumok, az "üres jelölők" segítségével. Magyarországon a legkézenfekvőbb üres szimbólum természetesen az egyre kevésbé politikai, egyre inkább a magyar etnikummal azonosított nemzet. A nemzet üres szimbólumként való használata egyszerre jelent felhívást az azonosulásra, egyszerre jelöli ki a frontvonalat a "nemzetellenes" erőkkel szembeni háborúban. Ennek azért van pozitív oldala is: mivel a nemzet szó szerint üres szimbólummá vált, ezért sokkal rugalmasabb, mint korábbi alakváltozatai, kevésbé jellemzi az asszimiláció, a kitelepítés, vagy neadjisten a megsemmisítés sürgetése.
Az identitáspolitika azonban elképesztő rugalmassággal ruházza fel a rezsimet, vagy másképp: Ijesztő erőket mozgósít a hatalom oldalán. Az egy dolog, hogy mivel politikai logikáját nem kötheti tartalomhoz, ezért a politikát szükségszerűen és kizárólag a Carl Schmitt-i értelemben vett egzisztenciális módon foghatja fel. Nem árt idézni a híres definíciót:
Az ellenség éppen a másik, az idegen, és lényegéhez elegendő, hogy különösen intenzív értelemben egzisztenciálisan valami más és idegen, úgy hogy szélsőséges esetben konfliktusok lehetségesek vele, melyek nem dönthetők el sem előzetesen meghozott általános normatív szabályozással, sem a konfliktusban részt nem vevő és ezért pártatlan harmadik ítéletével.
Ez az elv itt és most, Magyarországon, 2018-ban nem elsősorban azt jelenti, hogy a Fidesz a pártharcokat szó szerint harcként éli meg, hanem azt, hogy tűzzel-vassal irtja azokat az intézményeket, melyek a "pártatlan harmadik"-at képviselhetik. Hogy kik is ők?
Mindazok, akik valamilyen, a többségi elvvel azonosított "nemzeten" kívüli, univerzális elvre támaszkodnak.
Ilyenek a jogszerűséget (vagy legalábbis valamilyen konzisztens jogalkalmazást) követő bíróságok, a tudományos protokollokat követő kutatóintézetek, az – egyébként az Alaptörvényben is ott virító - egyetemes emberi jogok, a nemzetközi egyezményekben lefektetett vállalások betartásán őrködő civil szervezetek, vagy a tényeket számon kérő sajtótermékek. Az elmúlt hetekben mindannyiukra komoly nyomás nehezedett (a civilekre vagy a médiára már évek óta).
A pártatlan harmadik szférája elleni hadjárat az, ami karaktert szab a Fidesz egész politikájának. Ez az, ami minden tartalmi kritikát egyetlen identitás alá sorol be:
Észérvekkel jön = Soros zsoldosa
Ez az abszurdnak tűnő "logika" (amit az idézőjel nélküli logika argumentum ad hominem néven sorol be az érvelési szarvashibák közé) kellő intenzitással sulykolva persze jól működik, hiszen bátran építhetett arra a náciktól sztálinistákon át a poszt-hatvannyolcasokig sokak által kimondott vagy sejtetett gyanúra, miszerint
minden univerzális elv mögött valamilyen nyers hatalmi érdek lappang.
És aki az „igazságra” vagy „jogokra” mutogat, akkor voltaképpen csak saját, vagy gazdája hatalmi igényeit álcázza (ebből is látszik, hogy a Fidesz mennyit tanult a maga emberi jogi mozgalmaival viaskodó Kádár-rendszertől). Aki a valódi nemzeti teljesítmény hiányát - a korrupciót, az embertelenséget, a nemzeti ezotériát – kéri számon a kormányon, az nem egyszerűen téved vagy hazudik, hanem