Szombaton indul a nemzeti bajnokság, ezzel újabb fejezet nyílik a magyar labdarúgás feltámadásának legújabbkori történetében. Kijelenthetjük, hogy a kormány futballreformja beérett, labdarúgásunk már csak akkor lenne kompatibilasabb a rendszerrel, ha a meccseket a Mészáros-család játszaná le playstationön.

Most, hogy az MLSZ reformtörekvéseit sikerült végre eltakarítani az útból, semmi nem állhat a politika útjába, hogy kivezethesse labdarúgásunkat a sötétségből. Kár hogy annyi időt elvesztegettünk a szakmai szempontok és stratégiák erőltetésével, amikor eleve tudni lehetett, hogy ezek az európai huncutságok nálunk nem működnek.

Tessék csak megnézni, mennyivel jobban prosperálnak azok a csapatok, amiknek az élén politikusok vagy kormányközeli oligarchák állnak, akik magasról leszarták az MLSZ fiatalokról meg légiósokról szóló iránymutatásait. Őrületes kiadások, nulla piaci bevétel, és mégis olyan pozitív a mérleg, hogy majd’ felborul.

Mint például Kisvárdán, ahol az egész keretben nincs egy kezdőcsapatnyi magyar játékos, konkrétan a két 17 éves akadémistával együtt összesen vannak kilencen. És mégis simán telik egy 34 éves, majd 1 millió eurós brazil kapus fizetésére, meg további 16 másik légióséra. Pedig biztos rengeteg pénzt elvisz az ukránoknak épített akadémia.

Szó, mi szó, bőven ideje volt már ezt a realitást Csányi hagymázas álmainak helyébe ültetni. Szerencsére mára a bankvezér is felzárkózott a magyar valósághoz, amiben a piaci alapú klub-modell épp úgy elavultnak számít, mint a Cooper-teszt vagy a söprögető.

Szóval van miért bizakodnunk, és akkor még nem is említettük, hogy micsoda hét vezette fel a nyitányt.

Vasárnap a horvátok megmutatták, hogy mit tartogat számunkra a jövő. Aztán hét közben átgázoltunk Európán, csak a Ferencvárosnak kellett előzékenyen kiesnie a Maccabi Tel-Aviv ellen, mert a meccs egybeesett miniszterelnök úr izraeli látogatásával. De hát a Fradinak az Európa-liga csoportköre úgyis zsenánt.

Csütörtökön pedig szárnyra kelt az új magyar sportmárka, a Kétrule, ami viselőjének is olyan versenyképességet biztosít, mint amivel maga indult, a semmiből lecsapva kiütve olyan világmárkákat, mint az Adidas. Képzeljék csak el, mire lesz képes a madaras nájki, ha Mészáros Lőrinc majd felveszi a második főállású alkalmazottat.

Hát csoda, hogy az ember szinte a bőréből kibújik az izgalomtól? Persze hogy nem, különösen hogy Orbán Viktor saját bevallása szerint is rég volt ilyen derűlátó a magyar labdarúgás dolgában.

Miniszterelnökünk a horvátok világbajnoki szereplésétől jött lázba, és egyben világosodott meg a jövő egyedüli helyes útját illetően. Ugyanis a csak rá jellemző zsenialitással felismerte, hogy a horvát labdarúgás alapvetően hasonlatos a miénkhez. Hiszen az övék is egy kis, kelet-európai ország, ráadásul együtt jártunk a Duna-menti iskolában, mintha tegnap lett volna, alig száz éve. Mindebből pedig arra a cáfolhatatlan következtetésre jutott, hogy csak idő kérdése, futball terén mikor érjük utol őket.

Nagy a lemaradásunk, de nem mozgunk más dimenzióban, senki nem tud olyan okot, olyan érvet mondani, ami lehetetlenné tenné, hogy a magyar futball utolérje a horvátot.

Na ezt kéne valahogy megértenie végre a labdarúgó-társadalomnak, hogy hinni kell a csodában, különben sosem jutunk egyről a kettőre. 

Ha a teknősbéka nem ismeri fel, hogy mennyire hasonlít a gólyára, akkor eszébe sem jut, hogy a tél elől elköltözhetne Afrikába. Hiszen ő is tojást rak, együtt róják a sekély vizeket, és mondhatni csőre van, de legalábbis nincs foga. Nem odaérni nehéz, csak elindulni.

Orbán persze egy kicsit hazudott a lemaradásunkról, ami neki fájt a legjobban, de hát miniszterelnökként olykor áldozatokat kell hozni a diplomácia oltárán. Mégsem vághatta a világ képébe, hogy a magyar futball már rég a horvát előtt jár, és egy teljesen másik dimenzióban mozog.

Tessék már összehasonlítani az igazán fontos dolgokat.

Magyarországon már épül az új Puskás stadion 200 milliárd forintért, miközben a horvátok még csak most kezdenek bele a saját nemzeti stadionjukba, amire összesen 40 milliárdot se szánnak. Mennyire beszédes, hogy az állítólag fantáziadús horvát labdarúgásnak egy vb-ezüst kellett, hogy egyáltalán nekikezdjenek a dolognak, és akkor is csak ötödannyira bíznak a jövőben, mint mi, akik a semmiből álmodtunk gigantikusat?

Vagy az utánpótlás. Bár a lemaradásunk jelentősnek tűnhet, hiszen a horvátoknál a Real Madrid játékosa ült a kispadon is, míg a mi tehetségeinknek Kazahsztánból és Ciprusról is bérelt helye van a kezdőben, de ez ne tévesszen meg senkit. Az utánpótlás erejét tudvalevőleg a nevében elköltött pénzben mérik. Ebben tekintetben pedig szinte nem sportszerű összehasonlítani a két nemzetet.

A horvát szövetség éves szinten nagyjából annyival támogatja az utánpótlást, amennyit az MLSZ a Bozsik-program címén elkülönített Teqball-asztalokra.

A horvát labdarúgás zászlóshajója, a Dinamo Zagreb évi 1 millió eurós büdzséből működteti az akadémiáját, ahol a válogatott nagy részét kinevelték, Modrictól Kovacicig. A felcsúti akadémián ennyi pénzt szánnak idén teakonyhára és konyhatechnológiára. A teljes éves büdzsé pedig a horvátokénak közel hússzorosa.

Előbb-utóbb ki kell jönnie a különbségnek, és nem csak a teafőzés terén.

Még a miniszterelnök úr által udvariasan felmagasztalt Dinamo Zagreb előtt sem kell hasra esni. Egyrészt milyen csapat már az, amit évről-évre szétkapnak a külföldiek, sőt maga kínálgatja csábosan zsenge portékáit, mint egy örömlány? Bezzeg nálunk ott tart a haladás, hogy a legnagyobb tehetségeknek sem kell messzebb költözniük Fejérnél, ha a nyugati fizetést akarnak.

Arról már nem is szólva, hogy bár Orbán udvariasságból a BL-csoportkör rendszeres résztvevőjének nevezte a Dinamo Zagrebet, tavaly nyáron speciel nem jutottak be még az Európa-liga csoportkörébe sem. Utóbbi sorozatból a Skenderbau nevű albán csapat verte ki őket, a párharc egyetlen gólját szerző Latifit pedig azonnal leigazolta a Felcsút. És ez a klasszis, aki egymaga kiverte a Dinamót, tavasszal csak a harmadosztályban játszó tartalékok közé fért be Pintér mesternél. Hát kell-e félnünk ezek után a Zágrábtól vagy bármelyik horvát csapattól? Kötve hinném.

A magyar labdarúgás tehát újra sínre került, sőt légi folyosóra. Jövő májusban már az lesz a legfőbb gondunk, hogy a Nemzetek Ligájából, vagy a hagyományos selejtezőkből kvalifikáljuk magunkat az Európa-bajnokságra. A kettős rangadókat pedig a hatalmas érdeklődés miatt el kell vinni a bécsi Práter-stadionba, miután az aprócska Groupama jegypénztára előtt hetekkel sátrat verő szurkolókat állandóan migránsoknak nézik, és rájuk hívják a TEK-et.

Novemberben pedig az új Puskást már a Bayern München elleni csoportrangadóval avatja a Fradi, a Fehérvár vagy egy másik f-betűs csapat,  csordultig telt ház előtt, egy El-Classicót szégyenbe hozó meccsen. És amikor már megnyugtató az előny, egy pillanatra majd emeljük tekintetünket a smaragdzöld gyepről a nagy égre. Ott repül, ni, fegyelmezett V-alakzatban a győzelem jele a kékben. A teknősök azok, mennek délnek.