Egy hét elég volt ahhoz, hogy a hajléktalanok vegzálását szolgáló törvény életbe lépése után megszülessenek az otthontalanságtól sújtott emberek elleni első bírósági ítéletek. Úgy, hogy olyan hajléktalanokat hurcoltak meg, akik esetenként csak néhány hónapja voltak az utcán, vagy akikért a környéken lakók is kiálltak.

Az iskolában még a leggyávább, legaljább dolognak tartottuk, ha bárki is a legalacsonyabb lányoknál is jó pár centivel alacsonyabb Laciba kötött bele. Mára viszont a kereszténységét éppen erősen védő kormányzati politika magaslataiba emelkedett az a Bibliából amúgy nehezen visszafejthető elv, miszerint

akinek megütötték a jobb orcáját, annak nyugodtan üssük meg a balt is.

Mégis azt mondom: a Fidesz, a kormány, ha szándékain kívül is, segít ezzel a kegyetlen, embertelen eljárással azoknak, akik ebben az országban – mindegy most, önhibájukból vagy azon kívül – a legkiszolgáltatottabb helyzetbe sodródtak. Nem, nem úgy, ahogyan ezt mondják, mert amit mondanak, az csak üres frázisok és nettó cinizmus vaksötét egyvelege, ami mögött egyetlen érdemi gondolat sincs. A valós szándék részükről nem a segítség, hanem Patyomkinország díszleteinek továbbépítése: amit nem látunk, az nincs, legyen szó hajléktalanokról, melegekről, kritikus gondolatokról vagy a létminimum alatt élőkről.

És akkor hogyan segítik mégis a fedél nélkül maradtakat? Azzal, hogy a hatósági vegzálások miatt ezek az emberek valóban emberként jelenhetnek meg. A hajléktalan eddig mi volt? Valami bizonytalan létező a perifériás látásunknak is a legszélén, állott szag, sötét aluljárók legsötétebb zugainak állandó kísérője, uniformizálódott alakok a pillepalackos vörössel, szottyadt szatyrokkal, elvásott cipőkkel, összekeveredve kéregetőkkel, guberálókkal, Vonnegut Börtöntöltelékéből vagy a Halászkirály legendájából ismert arctalan, személytelen karakter, egy massza – a hajléktalan.

De most elkezdődnek a bírósági eljárások, amikből több ezret persze nem követ majd végig a média, de az elsőket igen. És ország-világ, emberek százezrei szembesülnek azzal, hogy nincs a hajléktalan, hogy ezerféle történet, ezerféle dráma van.

A szürke masszából emberi sorsok bontakoznak ki, a dehumanizált tömegből arcok lesznek, nevek, személyes életutak.

Mária, 62 éves (nem terhes!), aki egykor a BM-ben is dolgozott. Egy gödöllői férfi, mérnöki diplomával. Zoltán, 27 év munkaviszonnyal. Előbukkanhatnak romlásba dőlt házasságok szirtjeiről lecsúszott exférjek, gyámságból kikerült fiatalok, betegségek, függőségek, életkorok, iskolák, emberi viszonyok.

Emberek lesznek, személyek, arcok, akiket lehet sajnálni, lehet részvétet érezni irántuk, lehet segíteni őket. Így humanizálja a rendszer, az embertelenség rendszere őket, így válik a hajléktalan újra emberré. Miközben mindenki, aki ebben a gyászos történetben szerepet vállal, elveszíti emberi mivoltát.