Vajon mit kezdjünk, mit kezdhetünk azzal a kérdéssel, hogy “valódiak” voltak-e Pokorni Zoltán visszanyelt könnyei, valódi volt-e a megrendülése? Hiszen ezzel a valósággal kizárólag neki van dolga, kizárólag ő tudhatja, hogy valódi volt-e (hiszem, hogy az volt), és hogy van-e ezzel a megrendüléssel a továbbiakban dolga. Mi efölött nem ítélkezhetünk, mert nem vagyunk a megmondhatói. S noha Pokorni azt mondta, hogy “egyek vagyunk a fájdalomban”, ez – értsük jól a szavait – nem azt jelenti, hogy ő ugyanazt a fájdalmat érzi, mint azok, akiknek a hozzátartozóit a nyilasok, köztük a nagyapja, legyilkoltak. És nem ugyanazt a fájdalmat érzi, mint bármelyik magyar állampolgár, aki kénytelen felfogni a felfoghatatlant, hogy ez is hozzátartozik a közelmúltunkhoz – ha úgy tetszik, a jelenünkhöz, mert hatással van az életünkre –, a nemzeti történelmünkhöz, s ugyanúgy hozzátartozik, mint Auschwitz magyar igazsága. Ki-ki csakis a maga fájdalmát ismerheti, a másik fájdalma számunkra áthatolhatatlan terep, ezért ítélkezni sincs módunk vagy okunk felette. Csak az együttérzés lehetősége adott. “Az egyek vagyunk” nem összemossa a fájdalmakat, hanem összeadja, egymásra rakódnak, mint az érzések együttese; együttérzéseket hoz létre, és ennek felismerése nem kevés. Hogy együtt, egymásra figyelve, koncentrálva hozzuk létre a produkciót, mint a szinkronúszók.

A valódi kérdés, az a szavak és a nyelv működése, a szavak tettei. Egy ember jelen volt, elment arra a helyre, ahol a nagyapja hetvenöt évvel ezelőtt, másokkal együtt, bestiális cselekedeteket hajtott végre, és kimondta azokat a szavakat, amelyeket magyar politikustól, de bárki magyar állampolgártól sem hallhattunk nyilvánosan, melyek szerint neki, nem csak kerületi polgármesterként, hanem “mint egy nyilas gyilkos unokája”, mi is volna a dolga. Adott esetben a test is sokat elárulhat arról, ami a lélekben zajlik, jöhetnek könnyek, jöhet szájremegés, nehéz légzés, de erről nem áll módunkban vitát nyitni. Arról azonban igen, hogy milyen szavak hangzanak el a köztérben, milyen egy mondatnak a szintaxisa és a szemantikája, van-e az elhangzott szavaknak jelentése és hordereje. Itt, kivételesen, egyes szám első személyben beszél valaki, nem az áldozatok, nem is a (látszólag) semleges “kívülállók”, hanem az elkövetők perspektívájából. Nem úgy, hogy ő lenne elkövető, hanem úgy, hogy ez az ő öröksége, ezzel kell kezdenie valamit. Nem kérte, talán nem is tudta (hányszor előfordult, mindkét oldalon, hány család hallgatott arról, hogy mi történt velük, köztük az enyém is), nem feltételezte, nem várta, de ezt kapta. A nagyapám szó, vagy a nagyapja neve helyett pedig az áll, hogy “egy gyilkos”. Nem azonosulok, mert nem azonosulhatok vele, meghatározatlan névelővel kell beszélnem arról az emberről, aki kétségtelenül a nagyapám volt. És ezen a ponton mindegy, hogy a visszanyelt könnyei valódiak voltak-e, mert a kimondott mondata egy valóságos tett, egy beszédaktus, amely a kimondás által valamit változtat a valóságon, pusztán azzal, hogy kimondatott.

Sokan e beszédaktus azonnali következményeit hiányolják, például, hogy miért áll még mindig a turul szobor – noha az inkriminált név csíkja (a csíkon lévő többi névvel együtt!) már eltűnt róla. A szobor nem írásos nyelve vizuális nyelv, és ha köztérben mondja, amit mond, az is egy beszédaktus – és most már Pokorni Zoltán is belátta, hogy a két beszédaktus egymásnak ellentmond, és ez nem jó. És ha a hiányolt következményekről beszélünk, akkor itt, az alapoknál kell elkezdenünk, és azt kell néznünk, mit csinál, mit hint el, és mire ad engedélyt a nyelv.

Amikor egy politikai közegben elkezdenek bizonyos szavakat, kifejezéseket használni, sőt, nem csak használni, hanem leuralni és kisajátítani – legyen az a nyelv, a szavak vagy a látvány nyelve –, annak rendre, ha nem is azonnali, de mélyreható következménye, hatása lesz; lecsurog. Itt kell a vizsgálódást elkezdeni, és nem ott, ahol már hullanak a könnyek. Ahol egy napsütötte tavaszi napon ki lehetett írni, mondjuk, egy budapesti fürdőre, hogy “zsidók nem használhatják”, ahol összeállhatott egy ilyen mondatstruktúra, vagy, hogy ne mindig múltidőben beszéljünk, ahol ki lehet sajátítani azt a szót, hogy “nemzeti”, netán magát a nemzeti jelvény, a kokárda viselését, vagy ahol ki lehet olyat hivatalosan mondani, hogy cigánybűnözés, ott ezek a szavak, mondatok csíraként ágyazódnak be, és megfelelő gondozás mellett fokozatosan lombosodnak, öntudatlanul is hatni kezdenek a gondolkodásra, majd a gondolkodás eredményeképpen a tettekre. Nem egyik napról a másikra, hanem szép fokozatosan. Ki tudná ezt jobban, mint épp egy történelemtanár. Tehát, amikor ő kiáll egy “katedrára” és azt mondja, hogy “egy gyilkos unokájaként”, és ezt saját magára vonatkoztatja, akkor egy nagyon is valóságos, nagyon is tudatos beszédaktust hajt végre, amellyel a közösségnek kezdenie kell valamit. Nem azzal, hogy a könnyei vajon valódiak voltak-e (magánügy), hanem azzal, hogy harminc évvel a rendszerváltás után, most először hangzik el ez a mondat, most először jön létre a találkozás gyilkosok és áldozatok leszármazottai között. Most először történik szemlesütés helyett, valamiféle publikus szembesítés, szembenézés. Egy olyan országban – Európában egyedüliként –, amelyben az aktákat a mai napig nem szabadították fel. A budapesti gettót felszabadították, aztán Auschwitzot is felszabadították, de a titkos akták, dokumentumok, szavak magyar gettóját a rendszerváltás után sem szabadították fel.

Sokan erre azt mondják, hogy persze, csak akkor szólt, amikor személyesen is érintve lett. A személyesség azonban, akármilyen módon jön is létre, alapvetően szükséges, mert gondolkodásbeli és magatartásbeli változást előidézni csak személyes szinten lehet. Ehhez nem kell gyilkosok vagy áldozatok unokájának lenni, elég, ha már gyerekkorban, az oktatás személyessé teszi. Ki tudná ezt jobban egy volt oktatási miniszternél, aki saját gyerekeit alternatív iskolába íratja, éppen e személyesség megőrzése érdekében. A személyességet, az érintettséget nem hogy lebecsülendő, hanem alapvető szükségletnek gondolom. Valamiképpen meg kell érinteni a szíveket és az elméket. Ha másképp nem megy, akkor így, aktáról aktára.

Pokorni esete kapcsán eszembe jutott újranézni Almási Tamás egyedülálló dokumentumfilmjét, az Ítélettelenült. A film 1991-ben készült, egyfajta kegyelmi pillanatban, amikor a rendszerváltás hevében és eufóriájában lehetséges volt egy olyan filmet leforgatni, amelyben a volt női börtönőr, Piroska őrmester és a fogvatartottjai között létrejön egy kései találkozás, egy kései szembesítés. A kistarcsai “női ezred” foglyai között akad arisztokrata, értelmiségi, polgár és munkás, többek között egy Esterházy grófnő, egy híres, kecskeméti színésznő, aztán Szálasi felesége, meg egy írónő, egy újságíró és sok más foglalkozású és társadalmi állású asszony, akiknek az életét adott esetben derékba törték a kistarcsai évek, fizikai megnyomorodás, házasság tönkremenése, idegek összeomlása lett a következménye, mások viszont túlléptek rajta, sőt, olyan is akad, az írónő sugárzó személyében, aki azt mondja, a három leült évéből kettőt nem adna oda semmiért, annyit tanult belőle, és barátságban, szolidaritásban annyit kapott. A nők a filmben és a stáblistán is csak keresztnevükön szerepelnek. A film készítői rábeszélik Piroskát, a szögedi tájszólásban beszélő parasztivadék, volt ávós őrmestert, hogy jöjjön el egy találkozóra a volt foglyaival Kistarcsára, a hajdnai börtönépületbe. Piroska szívesen megy, nosztalgikusan, mint egy osztályfőnök az osztálytalálkozóra. És megdöbben a szavakon, amelyeket az arcába kap, nem érti, hogy miről beszélnek ezek az asszonyok, mik ezek a keserű, szemrehányó, sőt olykor gyűlölködő mondatok, amikor ő mindig igyekezett segíteni nekik. Piroska emlékei nem érnek össze az asszonyok emlékeivel. De van olyan asszony, aki azért talál jót is Piroska viselkedésében, neki ezzel a nehéz komplexitással kell szembenéznie, másoknak pedig az akkori tudatlanságukkal, hogy fogalmuk sem volt, milyen országba tértek vissza 45-ben külföldről, a haza újjáépítésére. Mindez azonban nem történhetett volna meg enélkül a szembesítés nélkül. Szembesültek egymással és a saját életükkel, a múltjukkal és a jelenükkel.

Aztán, e film után harminc évig, itt-ott egy-egy megtalált, felfedezett és felfedett akta, egy-egy zsarolás, boríték, egy-egy lebukás, aztán csend. Aztán ez a Maros utcai pillanat, amikor Pokorni Zoltán azt mondja: “Az áldozatoknak ne csupán a zsidó voltukat lássuk, hanem teljes valójukat. És a gyilkosokban se csak a gyilkost lássuk, hanem azt, hogy hogyan válik valaki azzá.” Sokan írják, gondolják azt, hogy nem érdekli őket, hogy hogyan válik valaki gyilkossá, ha egyszer végül azzá válik. Úgy gondolom, ebben nagyot tévednek. Mert ha nem próbáljuk meg megérteni az előzményeket és az apró lépéseket, amelyek egyes embereket ilyen tettekre késztetnek, akkor nem tanulhatunk semmit. Az ok keresése és megértése nem felmentést, hanem tanulási folyamatot jelent. Ha ezt elhárítjuk, akkor nem érthetjük meg, hogy Pokorni szavai nem elsősorban a múltra, hanem a jelenünkre vonatkoznak. Nem érthetjük meg, hogy a szavak tettek. Akkor is, amikor kárt okoznak, sokszor észrevehetetlenül gyűlöletet szítanak, és akkor is, ha jót, szó szerint, szóvá tesznek. Ha a nyelvet, a szavakat közelebbről megvizsgáljuk, talán van esélyünk megérteni, hogy hogyan jutottunk ide, ahol most állunk. És talán azt is, hogy mi lehet az innen kivezető út.

Utóirat: Ma, a budapesti gettó felszabadításának hetvenötödik évfordulóján, nem mentem el a Dohány utcai zsinagógában megtartott ünnepségre, helyette elővettem a szekrényből dédnagyanyám kis füzetét, amelyet halálakor, pár nappal a gettó felszabadulása után megtaláltak nála. Ennek első lapjára, csodálatos betűivel azt írta, Gondolatok. A füzet elején, van egy kis külön behelyezett lap, amelyre dédnagyanyám, Ausch Camilla, a következőket írta:

Esküvői napunk egy vasárnap, 1892. évben augusztus 14-én Budapest, Dohány utcai Cultus templom.

Lakásunk, Miskolc, Kandia utca 1 szám alatt volt.

Nagyanyám húga, Eduka, a fenti templom melletti gettóban volt az ott éhenhalt dédnagyszüleimmel, míg apám a munkaszolgálatból, anyám családja pedig Theresienstadtból tartott hazafelé. Ismerős kézírásával a következő szavakat írta ennek a füzetlapnak a hátoldalára:

Drága Mindenünk ki ezt a könyvet elkezdte, Anyánk – a legjobb, a legdrágább elment 1945 január 24-én és Apánk, édes Apánk, ki értünk dolgozott öreg korában is elaludt örökre 1945 január 10. Irénke, ki csupa szeretet és áldozat volt mártírhalált halt, eltűnt 1945 január 2. Viszontlátásra. Találkozunk.

A szavak tettek.

A szerző író, kritikus, az ELTE Angol-Amerikai Intézetének oktatója.