Én nyilván egy utópiában élek, mert azt hiszem, hogy az iskolának olvasó és gondolkodó és szabad embereket kell és kellene nevelni. Olyanokat, akik szeretnek, akarnak és tudnak olvasni. Nem irodalomtörténetet és életrajzot és életműveket kellene tanítani, hanem jó és élvezetes szövegeket, elsősorban erőt adó élményt kellene adni és csak másodsorban lexikális tudást. Hagyni kellene a tanárokat és a diákokat olyan szövegeket választani amelyek évezhetőek és szerethetőek. Hogy mindenki megtalálhassa az irodalomban azt, ami segít és felemel.

Ez a mostani NAT minden csak ez nem: száraz, unalmas, szinte taníthatatlan, nem személyre szabható, gyanakvó, poros és bizalmatlan.

Olyan mintha az lenne az célja, hogy mindenkit elijesszen az irodalomtól és az olvasástól.

Aki írta, az nem tudja, és nem is akarja tudni, hogy mi a tanítás tempója, hogy milyen irdatlan nehezen lehet megszerettetni egy mai átlagos kamasszal az olvasást egyáltalán, és főleg a költészetet, és semmit se tud a mostani digitális és egyre digitálisabbá váló világról.

„Bezzeg az én időmben” mondja, aki kitalálta, és most nyilván azt hiszi, hogy beültethet mindenkit az időgépbe, ami ötven vagy hetven évvel visszavisz a múltba, és ezzel majd sikeresen fogja tudni ráerőltetni a gyerekekre és a tanárokra a saját korlátait.

Nyilván meg van győződve róla, hogy mi olyan gazdagok vagyunk, hogy megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy ne tanítsuk és ne is taníthassuk a gimnáziumban Ottlikot, Pilinszkyt, Nemes Nagyot, Kertészt, Weörest, Szerb Antalt, Rejtőt, Petrit, Tamásit, Márait, Krúdyt (és hány de hány nevet lehetne még ideírni, jaj); visszadöbben attól a lehetőségtől, hogy egy tanár a saját ízlése szerint választhasson ebből a kincsesházból, attól a gondolattól meg, hogy a jó tanár azt taníthasson a magyar és világirodalomból, amit valóban szeret, egyenesen kirázza a hideg.

Szilárdan hisz abban is, hogy úgy kell tennie, mintha kortárs magyar irodalom nem is létezne: a jó író a halott író.

Számára a gyerek is és a tanár is csak arra kell, hogy kioktassa, számonkérje, megalázza. Rettegjen csak szegény tanár, amiért nem tudja teljesíteni a rámért lehetetlen feladatot, nem tud mindenkiből engedelmes, önálló gondolatokat produkálni még véletlenül se képes magológépet nevelni, utálja csak meg szegény diák az olvasást és az irodalmat, szenvedjen csak, úgy kell neki, mert ugye tudjuk, teher alatt nő a pálma.

Kár, hogy kétezerhúszban itt tartunk, ide jutottunk.

Egyedül csak az eddig is emberfeletti munkát végző tanárok önfeláldozó munkájában és józan belátásában lehet még bízni; abban, hogy erejüket megfeszítve, mindennek ellenére azt fogják tenni ezután is, ami miatt hősiesen kitartanak a pályán: olvasó, szabad embereket nevelnek, akiknek megpróbálják átadni az olvasás és az irodalom életre szóló szeretetét.

Kár, hogy egyre kevesebben vannak, és egyre nehezebben bírják.

(Tudom, tudom, utópia, de alapjaiban kellene megreformálni az irodalomoktatást, szakítani a kronologikus oktatással, kiscsoportos olvasóköröket szervezni, és közben persze legalább a mostani ötszörösére kellene emelni a tanári fizetéseket. Harminc éve is késő lett volna már, most meg...)

Az eredetileg a Facebook-oldalán megjelent írást Dragomán György engedélyével közöljük.

(Borítókép: Dragomán György. Fotó: Mészáros László / Dragomán György / Facebook)