A mostani vitákban, amik az új alaptanterv körül zajlanak oda-vissza, előkerül annak hazafias jellege. Petíció indult azért, hogy azonnal vonják vissza, és azért is, hogy támogassák hazafias szellemiségét. És ez az utóbbi az, amiről szerintem érdemes lenne egy kicsit gondolkodni. Kell-e hazafiasnak lennie egy tantervnek és vajon ez az alaptanterv hazafias-e?
Az első kérdésre a válasz teljesen egyértelmű: már hogy a viharba ne kellene hazafiasnak lennie annak, ami az iskolában történik?
Akár tetszik nekünk, akár nem, közösségek részei vagyunk, felelősségünk van egymás iránt, sőt identitásunkat is meghatározza a közösség, aminek részei vagyunk.
Ennek az identitásnak pedig sok összetevője van, valamifajta értékközösség és a közös hagyományok, kulturális örökség is, ami segít a közösség meghatározásában.
Ezt a fajta hazafiasságot senki nem fogalmazta meg jobban Radnótinál, aki három dolgot is fontosnak tartott felsorolni: "tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály", "ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom" és ami legalább ilyen fontos: "Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, / s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép". Teljes hazafias tantervet kapunk itt, van benne irodalom, földrajz, biológia, történelem és etika is. Akkor rendben is vagyunk? Hiszen a Nat-ban szerepel Vörösmarty életműve, bokrot ugyan nem találtam benne, de lehet, hogy aza kerettantervben szerepel majd, mint Kertész Imre. Mégis, attól tartok, hogy ennyitől ez az alaptanterv még nem lesz hazafias.
Végezzünk el egy gondolatkísérletet! Vegyünk egy hazafit, legyen ez mondjuk a legnagyobb magyar Széchenyi István. Milyen tantervet írna ő ma? Az a Széchenyi, aki bejárta a világot és hazatérve mindent, amit ott jónak talált, megpróbált a saját nemzetében is létrehozni. Alapított tudós társaságot (ha már a franciáknak van), épített vasútat (ha már az angoloknak van), szabályozta a folyókat (ha már a németek is szabályozzák), létrehozott lóversenyt és kaszinót, ipart és kultúrát, megtett mindent, hogy az ország fejlődjön, hogy a lakói boldoguljanak és képesek legyenek helyt állni a nemzetek között. Milyen tantervet készítene ő?
Sajnos nem olyat, mint ez a mostani. Nem olyat, ami ugyan az általános részekben hosszan értekezik az IKT (információs és kommunikációs technológiai) eszközök fontosságáról, a tevékenységközpontú tanulásszervezésról, az egyéni tanulási utakról, majd a részletező részben mindent megtesz azért, hogy ezeket ne lehessen alkalmazni. A digitális eszközök szinte kizárólag csak a hagyományos és digitális esetleg a nyomtatott és digitális szókapcsolatokban fordulnak elő, ami egyértelműen jelzi, hogy azok sajátosságait, a belőlük adódó speciális lehetőségeket nem érti a szerző, vagy csak nem törődik velük.
A tevékenykedtető, kutatásközpontú tanítás szép dolog, főleg akkor, ha a tananyag nem gigantikus méretű, ha van lehetőség és idő a tevékenységre és ha a tananyag nem tények felsorolásaként van megadva. Ugyanígy kevés időigényesebb dolog van a differenciált tanulásszervezésnél és kevés dolog rombolja jobban, mint a standardizált, nivelláló és csak a készségek szűk körét figyelembe vevő értékelés.
Kevés szomorúbb dolog van annál, hogy a bevezető hosszasan érvel az interdiszciplinaritás mellett és az egekbe emeli a tantárgyak közti együttműködést, majd a részletes részben ennek nyomát sem látjuk.
Leginkább idő nincsen rá, hiszen pont a szabadon felhasználható órakeretek (ahová esetleg beférhetne ilyesmi, ha már részletesen nem szerepel) csökkentek a legjobban. Nehogy már a tanárok csak úgy tanítsanak, ahogy éppen kedvük tartja! Négy évvel ezelőtt már töprengtünk azon, hogy alapvető szemléletváltás nélkül nem lehet jobb a tanterv – ez sem lett az.
Lehet, hogy Széchenyi megnézné, mi történik Észtországban és Lengyelországban, olyan országokban, amelyek nincsenek olyan messze tőlünk (mint Sanghaj vagy Szingapúr), és pár év alatt a világ élvonalába repítették az oktatásukat. Elsődlegesen azzal, hogy egy, a tanárokban bízó, szabad rendszert építettek ki, ahol az ellenőrzést a támogatás váltotta fel. (Érdekes, hogy éppen ezt a vitathatatlanul sikeres rendszert, ami a tanári autonómiát és a decentralizációt helyezi a központba, számolja fel a mostani lengyel kormány öles léptekkel.) Aztán ezek alapján az elvek alapján írna egy olyan tantervet, ami felkészíti a diákokat a 21. század kihívásaira, és minden gyereknek lehetőséget ad arra, hogy fejlődjön. Valószínűleg nem tartana meg mindent a korábbi tananyagokból, sőt bátran szórná ki annak nagy részét, ahogy a Tisza szabályozásakor sem sajnálta a csodálatos lápvilágot.
Igazi modern tantervet készítene, ami nem csak lózungokban szajkózza a modern oktatási elveket, hanem valóban lehetőséget is ad azok megvalósítására.
Mert a hazafiság nem Wass Albert és nem Nyírő József, nem pozsonyi csata és nem Tripartitum, hanem felelősség. Felelősség minden nemzettárs iránt, cselekvés, ami segíti őket. A hazafias tanterv az ország felemelkedését szolgálja, a jövőre fókuszáló készségek fejlesztésével, az egymás iránti szolidaritás tanításával, azzal, hogy esélyt ad az elesettebbeknek és olyan kulturális közösséget épít, amibe mindenki beletartozik, aki magyarnak vallja magát.
A szerző tanár, a TanárBlog szerkesztője, ez az írása először ott jelent meg.