„A vírust nem tudjuk megállítani” – ezt pénteken Lakatos Tibor ezredes, az operatív törzs vezetője jelentette ki. Ez valószínűleg igaz is. És még azt is mondta, hogy minden lehetséges kormányzati intézkedést megtesznek.

Csakhogy ez viszont nem igaz.

A kormányzat ugyanis nem tesz meg minden lehetséges kormányzati intézkedést. Éppen a legfontosabbat nem teszi meg.

Nem, nem arra gondolok, hogy kevés a szájmaszk, kevés a fertőtlenítő, vagy hogy nem kellően hatékony a lakossági kommunikációs kampány – az sosem tud nem eléggé hatékony lenni –, vagy hogy nem látványos mindennap kiállni a kamerák elé, és semmitmondó válaszokat adni (miközben van beteg, aki az Indexről tudja meg, hogy koronavírusos).

Vuhan példája azt mutatja, amit most Olaszország példája is mutat, Ausztria példája is mutat. Azt, hogy a hosszú, tünetmentes lappangási idő miatt alattomosan, és egy idő után robbanásszerűen terjedő járvány ellen egyetlen valóban működő eszköz van. Mindenféle emberi kontaktus minimálisra csökkentése, vagyis az, hogy mindenki otthon marad. Ehhez szükséges és elkerülhetetlen az alapvető szolgáltatások fenntartásán kívül a legtöbb üzlet, üzem, szolgáltatóközpont és irodaház bezárása.

És az iskolák, óvodák bezárása.

Hiszen amíg a közoktatás nem áll le, gyerekek százezrei vannak közösségben, nemcsak az iskolákban, óvodákban, hanem az oda és onnan hazavezető úton. És a gyerekek százezreivel együtt naponta kétszer szülők tíz-, akár százezrei vannak úton, ülnek buszon, vonaton, metrón. Az iskolák bezárása ezért elemi érdek lenne – nem csoda, hogy nagyjából harminc ország és tartomány, tagállam már ezt a döntést hozta (a lépés hatékonyságát tanulmányok is igazolják).

A kormány viszont vonakodik ezt megtenni, sőt, Orbán Viktor az ezt követelő pedagógus szakszervezeteket nyilvánosan megdorgálta, többek között fizetés nélküli szabadságra küldést helyezve kilátásba (nyilván a legendás magyar pedagógusbérekből összejön simán néhány havi túlélésre elég megtakarítás).

Nem értem Orbán Viktort, nem értem a stratégiáját. Az előbb idézett reggeli rádióinterjújában már-már háborús retorikát alkalmaz, hogy külföldiek hozták be, hogy nem megállítható, hogy ami most van, az „a békebeli demokrácia és a háborús állapot közötti fázis”. És akkor ebben a háborúhoz közeli fázisban nem vetjük be a legerősebb fegyverünket (az már csak mellékszál, hogy, mint a moziknál, még a bevetett fegyvereinket is magunk gyengítjük)? Érthetetlen a döntés, pontosabban a döntés halogatása – miközben, mint megírtuk, az utolsó pillanatban vagyunk.

Nem tudom, a kormányfő nem látja-e, mekkora felelősséget jelent ebben az esetben a késlekedés, minden egyes iskolában és oda-vissza utazással töltött nap (miközben már két gimnáziumban bukkant fel koronavírushoz köthető diák, vagyis potenciális kontaktszemély). Vagy látja, de politikai okok miatt nem meri meglépni az iskolák bezárását. Hiszen akkor az otthon maradó, szabadságra vagy táppénzre menő szülők tömegei miatt még inkább megrogyhat az egyébként is nagy pofont kapott gazdaság – vagy ha az otthon lévő gyerekekkel fizetés nélküli szabadságra kényszerülnek a szülők, akkor a kormány kommunikációs célkeresztjében lévő emberek és családok szenvedik meg anyagilag a helyzetet. Bármelyik is a valóság, mindkettő aggasztó, és a politikusi felelősségen túli felelősség kérdést is felveti.

Orbán Viktornak most a sok rossz közül kell választania, mert senkinek ne legyen illúziója, hogy 2020 tavaszán egy ilyen kérdés járványügyi-szakmai kérdés, és nem politikai kérdés. És miközben keresi a kiutat,

nyilván nem tud eszébe jutni, mi is vezetett a 2010-es fülkeforradalomhoz és az ő korlátlan hatalmához: az a 2008-9-es válság, amit az előző kormányzat nem tudott, mert azt nem lehetett megállítani a határokon.

Persze mondhatjuk, hogy miért akarunk üres utcákat látni, mint Olaszországban, hogy miért kellene nekünk ilyen radiális lépéseket hozni, hogy miért olaszozunk mi, amikor ott már több mint 15 ezer fertőzött és több mint ezer halott van. Épp ezért. Mert addig nyilván senki nem akar eljutni.