Már egy hónapja nyakunkon a koronavírus itt Magyarországon is, de egyelőre csak a kérdések szaporodnak. Válaszaink alig vannak – még a járvány égető dilemmáira sem, hát még arra, hogy mi lesz azután, hogy enyhül a ránk nehezedő nyomás. Abban mindenki egyetért, hogy a kijárási korlátozások részleges vagy teljes feloldásával a járvány hatásai nem múlnak el. Születnek elemzések arról, hogy mi lesz a gazdasággal vagy az egyes ágazatokkal. És olvashatunk nagyívű gondolatkísérleteket is arról – Harari most van igazán elemében –, hogy milyen lesz vagy milyennek kellene majd lennie az új világnak a pandémia után.
Írásom célkitűzései ennél szerényebbek. Nem tudom megmondani, milyen lesz a világ, de megpróbálom felvázolni azt a nyolc dilemmát, amire biztosan válaszolni kell majd, ha egyszer legyőztük a Covid-19-et.
Amikor a válság beütött, a kormányok és vállalatok először az emberekre és csak másodsorban a pénzre összpontosítottak. A korábbi recesszióktól eltérően hirtelen világossá vált, hogy most a legnagyobb baj a munkaerő elvesztése lenne. Van ebben önérdek is: a fejlett világban évek óta zajlik a „talent war”, azaz a harc a jól képzett munkaerőért – amiből Németországban éppúgy hiány van , mint Magyarországon. Ha elbocsátják a szoftverfejlesztőt, a robotokat kezelő autógyári munkást, a pincért vagy a kőművest, egyáltalán nem biztos, hogy oda jön vissza, ahonnan elküldték. Az Uber, a Lyft vagy a Netpincér azonnali pénzügyi segítséget is nyújtott az otthon maradottaknak, a Starbucks, továbbra is „katasztrófafizetést” kínál az érintett baristáknak, a Libri tulajdonosa saját pénzéből fizeti alkalmazottait. Beszálltak a kormányok is, számos európai országban a munkájukat ellátni nem tudó alkalmazottak után állami támogatást, fizetések részbeni átvállalását nyújtják az érintett vállalatoknak. Mindannyian tudjuk, hogy sok vállalkozás számára elkerülhetetlenek lesznek a leépítések, amennyiben a korlátozások és recesszió túl hosszúra nyúlik. A kérdés az, hogy ez az emberközpontú szemlélet megmarad-e a cégekben.
A vírus ismét rávilágított a globális együttműködés problémáira. Mi lehet az igazi szerepe és haszna a WHO-nak, az ENSZ-nek? Vállalati szinten vajon mennyire hatékonyak a globális ellátási láncok? Szűkebb közösségünkben, az Európai Unióban a „négy szabadságjog” közül kettőt már korlátoztak a pandémia miatt: az emberek és az áruk szabad mozgását. Az előbbi érthető, de az utóbbi zavaró: számos EU-tag, köztük Németország, Franciaország, Lengyelország korlátozta vagy megtiltotta egyes orvosi és védőeszközök kivitelét, még az EU-n belül is.
Amikor Olaszország a hivatalos uniós koordinációs csatornán keresztül segítséget kért, senki sem reagált. Ebben a válságban a kormányok a helyi, nem pedig az EU-szintű optimumra törekednek. A növekvő pénzügyi problémák és az euró jövőjének megoldása hasonló kérdés: lesz-e EU-szintű Virus-Marshall-terv és eurókötvények, vagy német márka és fokozott autonómia következik? „Úgy tűnt, hogy ők 27-en jól elvoltak, de miután egy titokzatos vírus elszabadult, mindenki csak magára számíthatott.” Jó filmszinopszisnak tűnik, de happy end lesz-e a vége?
2019 a környezetvédő mozgalmak éve volt. A kormányok, a vállalatok és az emberek is számos lépést tettek az éghajlatváltozás lassítása, a környezetszennyezés csökkentése érdekében. Most mindenkinél változott a prioritás: az életek megmentése, a munkahelyek megtartása, a folyamatos működés fenntartása a cél. A hétköznapokra lefordítva: a tészta, a liszt és a WC-papír felhalmozására törekvő többség számára az újrahasznosíthatóság jelenleg nem szempont. Igaz, hogy a gyárak bezárása, a közlekedés és szállítás csökkenése, a gazdaság lassulásának hatására kitisztult a levegő, kékebb az ég, és előbújtak a delfinek is. De félő, hogy ez átmeneti lesz, a kormányzati és gazdasági szereplők az újjáélesztésen dolgozva hamar elfelejtik majd a klímavészhelyzetet. A legjobb forgatókönyv szerint a pénz egy része zöld beruházásokba kerül, és néhány új viselkedésforma – például a helyi szállítók előnyben részesítése – továbbra is fennmarad. A borúsabb szcenáriók sem alaptalanok. 2008-as válság után, ahogyan a gazdaság visszazökkent az eredeti kerékvágásba, jelentősen növekedni kezdett a környezetszennyezés is.
A példátlan eseményekre reagálás agilitást igényel – és most ilyen időket élünk. Lenyűgöző, ahogy a vállalatok villámtempóban álltak át a távoli munkavégzésre, az iskolák online oktatásra váltottak, a közösségek új módszereket találtak a kapcsolódásra és a segítségnyújtásra. Mindezt napokon belül. Rendkívüli helyzetben a berögződések és szabályok gyakran felülíródnak: nem botránkozott meg senki, hogy a 3D-s nyomtatású lélegeztetőgép-szelepek engedély nélkül kerülnek forgalomba Olaszországban. Természetesen sok procedúra visszatér majd, ha a helyzet normalizálódik, és a cégek robusztus üzletfolytonossági- és válságtervekkel felkészültebbek lesznek egy esetleges új krízisre. Ugyanakkor a mostani tapasztalatok nyomán megelőlegezhető, hogy a szokatlantól való félelem sokkal alacsonyabb, a változás, változtatás elfogadása, a rugalmasságra, agilitásra való törekvés pedig sokkal erősebb lesz, és ez jó. A világot nem fogja megváltani, de az üzleti környezetet talán igen.
Most azt mondják, minél kevesebb fizikai kontaktusra van szükség a koronavírus járványleküzdése érdekében. Lehet, hogy jól is van ez így. Bármi, amit ma meg lehet tenni-venni online, azt most meg is teszik, veszik – olyannyira, hogy például a Netflix és a YouTube korlátozza a streaming minőségét, hogy teret biztosítsanak a megnövekedett forgalomnak. A Tesco online kiszállítás pedig három hétre előre és mennyiségi korlátozásokkal érhető el. Üzletemberek, akik csak a személyes találkozók erejében hittek, kénytelenek kipróbálni a videóhívásokat. Azok a menedzserek, akik állandóan azt nézték, hogy az embereik folyamatosan dolgoznak-e, most csak az eredményeket ellenőrizhetik. Azok a munkavállalók,akik féltek attól, hogy a home office-ban túl könnyen elterelődik a figyelmük, most szaladgáló gyerekekkel együtt teszik a dolgukat. A Waldorf-iskolák, ahol 14 éves korig a„kütyümentesség” volt a javaslat, most Viberen keresztül tartanak órákat. A színházak, zenekarok, cirkuszok streamelik előadásaikat. Napjaink legnagyobb globális tömegmozgalma, a klímasztrájk is az internetre költözött, Fionáról, a vízilóbébiről nem is beszélve. Az internet legjobb arcát mutatja, és akik csak most kóstolnak bele, remélhetőleg azok is aktív felhasználók maradnak. A változás első szakasza a nászutas időszak, amikor a legtöbb embert lenyűgözi a dolgok újdonsága. De hamarosan érkezik a sokk – vagy ebben az esetben a karanténkimerültség.
Ám ha ezen túljutottunk, és elérjük az alkalmazkodási fázist, az eszközök megerősítésére is szükségünk lesz: a digitális aláírások szélesebb körű elfogadására, a robotizáció felgyorsítására, az automatikus munkafolyamatokra és kontrollokra, valamint a vállalatok és államigazgatás jobb digitális belső infrastruktúrájára. Akkor pedig a kérdés már nem a vagy lesz, hanem az és: a fizikai és online egymás kiegészítéseivé válnak, növekvő virtuális jelenlét mellett.
Egy másik buzzword, a közösségi gazdaság (sharing economy) ma nem tűnik jó ötletnek, ha épp el akarja kerülni az ember az érintkezést másokkal. Egy olyan autóban ülnél inkább, amelyet ismeretlenek használtak percekkel ezelőtt, vagy a sajátodban? Olyan lakásban szállnál meg, ahol nem tudod, miként végeznek takarítást, vagy egy szállodában, ahol erre szigorú szakmai előírások vonatkoznak? Egy platformszolgáltató ugyanúgy fog gondoskodni rólad, mint egy munkaadó? Még mindig úgy gondolod, hogy a turistáknak jól kiadható lakások vásárlása megélhetést fog biztosítani? Az Európában gazdaságilag aktív emberek többsége soha nem tapasztalt személyesen olyan időket, amikor a dolgok egyszerűen nem működtek. Voltak/vannak politikai és gazdasági válságok, de mindig bízhattunk abban, hogy az üzletek nyitva vannak, a logisztika működik, a gyerekek iskolába járhatnak, és az adóhatóság legalább egyszer évente levelet ír. Ez a bizalom szükségszerű a közösségi gazdaság működéséhez, és most megtörni látszik. Az emberek gyorsan elfelejtik a rossz dolgokat, de ennek a bizalomvesztésnek akár tartós hatása is lehet a fogyasztói szokásokra és a jövőbeli üzleti modellekre.
Bizonytalan időkben az emberek erőt, útmutatást és vezetőt keresnek. Vészhelyzetben a kormányoknak nagyobb jogkörük van a polgárok és szervezetek ellenőrzésére. És ezt nemfélnek meg is tölteni tartalommal. A kijárási korlátozástól az érzékeny személyes adatok használatáig, a maszkok beszolgáltatásától Franciaországban a magyar kórházak és létfontosságú vállalatok irányításában megjelenő katonákig. Nem is beszélve a drónokkal végzett kínai megfigyelésről, az arcfelismerésről és az orosz mobiltelefonok központi kontrolljáról az emberek mozgásának nyomon követésére. A vállalatok személyes egészségügyi és utazási adatokat kértek az alkalmazottaktól – és sokan elfelejtették az ehhez szükséges adatvédelmi nyilatkozatot. Mindez rendben van a vírus elleni küzdelem és a gazdaság működésének fenntartása érdekében. Már a 9/11 is azt mutatta egyebek mellett, hogy az emberek hajlandóak lemondani a privacy néhány eleméről, ha cserébe nagyobb biztonságot kapnak. A social media fogyasztói pedig a „felhasználói élményért” cserébe fizetnek személyes adataikkal. De ha az emberek elfogadják az új normát és a kormányok, üzleti szolgáltatók megszokják, hogy hozzáférnek ilyen mélységű adatokhoz és hatalomhoz, akkor a „GDPR” – aminek hatékonysága amúgy is kérdéses – hamarosan elavulttá válik.
Ha az Imperial College előrejelzése érvényes, a következő másfél évben a távolságtartás szigorítása és lazítása között zajlik majd életünk. Az bizonyos, hogy ez a krízis nem csupán biztonsági (vö. 9/11 és későbbi terror-támadások), és nem pusztán gazdasági, mint a 2008-as, hanem egész eddigi életformánk válsága. Néhány egyszerű kérdés csak a szociális távolságtartásról.
Akik eddig korán indultak és későn érkeztek haza, csak hogy megkérdezzék, mi a vacsora, és miért nincs készen a mosás, most 0-24-ben megtapasztalhatják, hogy mennyi munkát jelent a háztartás vezetése, milyen erőfeszítést jelent a gyerekek tanítása, vagy az időskorúak és fogyatékkal élők otthoni ápolása. Nagyszerű lenne ezt szem előtt tartani, miután visszatérünk a munkahelyünkre, és nagyobb tiszteletet adni ezeknek az embereknek – és persze több pénzt is.
A kultúra és társadalmi szokások szövete felfeslett. Nagy kérdés, hogy pusztán visszavarrjuk-e, vagy új mintázatok válnak tartóssá.
A szerző a PwC Central and Eastern Europe stratégiai igazgatója.
(Borítókép: Jeff J Mitchell / Getty Images)