„Magyarország demokratikus, független jogállam. Szabad ország. Olyan ország, ahol ma már természetes, hogy szabadon mondjuk el a véleményünket" - mondta Áder János köztársasági elnök a rendszerváltás utáni első szabad országgyűlés 30. évfordulója alkalmából tartott, egypárti (na, jó, a KDNP-vel együtt kétpárti), és többek szerint történelemhamisító ünnepi ülésen szombaton. Az államfő beszédében egy dolog ütötte meg a szemem.

Magyarország olyan ország lenne, ahol szabadon mondhatjuk el a véleményünket? Tényleg?

Munkánk közben rengeteg hivatalos szerv vagy illetékes jelzi, hogy nem nyilatkozhatnak nekünk. Mert le vannak tiltva. Ez akár lehetne az időnként indokolt, szigorú nyilatkozási rend oka is, de szinte alig van már olyan ember az országban, aki bármikor, névvel nyilatkozhatna nekünk. Akkor is engedélyt kell kérniük, amikor a hatalomnak ártalmatlan ügyekben keressük őket. És rengetegszer nem kapnak engedélyt. Sokszor hebegve-habogva, rettegve hívnak minket vissza, és ezerszer hangsúlyozottan off the record, szigorúan nem hivatalosan közlik, hogy fentről jött az indoklás nélküli ukáz, de ezt nehogy megírjuk.

És nem azért nem kapnak engedélyt, mert mi gonosz, etikátlan, inkorrekt újságírók lennénk. Hanem azért, mert 30 évvel az első szabad országgyűlés után, az ünnepelt szabad országban le vannak tiltva arról, hogy nekünk nyilatkozzanak.

Mert a hatalom sokszor láthatatlan emberei döntenek arról, hogy melyik közhivatal mikor, kinek nyilatkozhat. 

Szabad ország, mi?

És ezek csak a hivatalos ügyek. Hétről hétre tucatnyi olyan sztorit tudnánk idézni, amikor valaki, akinek nem a nyilatkozás a feladata, az állását, családtagjai állását féltve, vagy valamilyen egyéb retorziótól tartva nem mer nyíltan, névvel közügyekről tényeket közölni velünk. És persze a jogszabályok nem tiltják, sőt, kifejezetten garantálják a véleménynyilvánítás szabadságát, de a tapasztalat és a gyakorlat egészen mást mutat.

És itt nem olyan dolgokról van szó, hogy céges vagy intézményes ügyekről nem mernek beszélni. Hanem hogy például egy jogász nem mer nekünk értelmezni névvel egy jogszabályt, egy tanár nem beszélhet arról, hogy tanítja a magyart az új és újabb tanterv alapján, egy nővér nem mer beszélni arról, mit tud és nem tud megvenni a boltban, olyan kevés a pénze, egy egyszerű állampolgár nem mer a mindennapjait érintő állami vagy önkormányzati anomáliákról nyilatkozni, a független pénzügyi elemző megijed, hogy túl nagy figyelmet kap egy állítása, stb.

Persze biztos vannak olyanok, akik arra gondolnak, hogy túl van ez parázva, meg hát mindig van, aki nyilatkozzon, szóval nincs itt semmi látnivaló, de valami oka csak van annak, hogy sokan igenis félnek a véleményüket arccal, névvel vállalni. 

Többen elég régóta újságírók vagyunk, én konkrétan több mint 20 éve, és persze mindig is voltak olyanok, akik óvatosságból, "inkább ne legyen baj" alapon nem akartak névvel vagy arccal akár ártalmatlan ügyeket is megosztani velünk. A rendszerváltás előtti időkhöz képest nyilván jobb a helyzet (hurrá!), de higgyék el, olyan szintű félelem a vélemények vállalásától, mint ami most van, az elmúlt 20 évben sose volt. És erről valószínűleg Áder János azért nem tud, mert neki sem meri senki ezt elmondani.

Volt például olyan ügyész, akit azért rúgtak ki, mert a Facebookon fejezte ki a véleményét, volt olyan állami pénzekből pumpált intézet, ahol egy dolgozót politikai véleménye miatt vontak felelősségre és aláztak meg. Lehet menni persze utána a bíróságra, de senki ne gondolja, hogy ezek elszigetelt esetek lennének. A véleménynyilvánítási félelem benne van a rendszerben.

A velünk kapcsolatba lépő olvasóink nagy része például kifejezetten kéri, hogy nehogy leírjuk a nevüket. Biztos azért, mert Magyarország "olyan ország, ahol ma már természetes, hogy szabadon mondjuk el a véleményünket"? Vagy tudja vajon az államfő, hogy hány olyan ember van, aki nem mer elmenni egy tüntetésre, mert fél, hogy másnap nem lesz melója? Biztos lehet-e ma mindenki Magyarországon abban, hogy ha olyat mond vagy csinál nagyobb nyilvánosság előtt, ami nem tetszik a hatalomnak, akkor marad munkája? Hogy sikeresen pályázhat majd az államnál? Hogy felveszik a gyerekét a kiszemelt állami iskolába? Hogy nem száll rá valamilyen hatóság? Hogy nem éri semmilyen hátrány? 

Szóval muszáj szólni, hogy itt tartunk 30 évvel az első szabad országgyűlés után, és nem az van, amit az államfő a kormánypártokkal ünnepelt.

(Borítókép:  Az Országgyűlés ünnepi ülésének végén Orbán Viktor miniszterelnök (b2) Kósa Lajos az Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottságának fideszes elnöke (b) Kövér László házelnök (b3) Németh Zsolt az Országgyûlés külügyi bizottságának fideszes elnöke (b4) beszélget jobbra Deutsch Tamás a Fidesz-KDNP EP-képviselõje 2020. május 2-án. - borítókép:  Máthé Zoltán / MTI)