Noha mind a személye, mind a tárgya visszataszít és akarva-akaratlan besározódással fenyeget – nemkülönben a megjelenésért folytatott keserves, lehet, megalázó próbálkozás-sorozat, ami a megírás után még rám vár (ez tart vissza megannyi véleménynyilvánítástól) –, ezúttal nem tehetem meg, hogy nem emelem fel tollam/szavam a hamarosan bekövetkező szerencsi időközi választásokkal és főszereplőjével, Bíró Lászlóval kapcsolatban.

Ha e problémacsomót illetően legalább nem hagynék fellelhető és idézhető nyomot  a fönti nehézségek dacára, azt gyáva kussolásnak, értelmiségi legitimációm önfelszámolásának tartanám. Nem maradt rá sok idő (kellett ennyit hezitálni), mert az eseménysor dramaturgiája szerint a nyomot hagyásnak meg kell előznie a 2020. október 11.-i eredményhirdetést.

De mi köze van egy zsidó, de ebből a szempontból inkább: egy kulturális folyóirat szerkesztőjének egy időközi képviselő-választáshoz? Még ha a korszakunk politikai valóságában jelentős változást is hozhat e voksolás eredménye, hiszen, ha nem is a gyakorlati, de ama „mágikus-szimbolikus” értelmében megtörheti az évtizedes kétharmados regnumot. Azonban a politikai erőviszonyok kibillentése akkor sem ok e foglalatoskodásra, ha a kétharmad megtörése jelentős kihatással lehet személyes működésem s vele egzisztenciám terepére. Nem a kultúrára – az all after all ettől akkor is, csak azért is független – hanem a finanszírozására. (Változtathat-e akár egy mondatomon is, hogy akad-e rá pénz kinyomtatni, vagy sem? Ha igen: az nem irodalom.)  

A kétharmad-sors(talanság) mint magyar állampolgárt érint. Elsősorban azért, mert

Ha nem vagyok rosszindulatúan elfogult, feltételeznem kell, hogy a FIDESZ-KDNP nehezen hordozza a kétharmad terhét, mert ezzel az ország vezetését illetően minden felelősség a vállára nehezedik. S nemkülönben azért is, mert a legkülönbözőbb szakmák művelőiként pontosan tudják és érzékelik, hogy az ország számára létkérdés-minőséget minden területen csak ellentétes nézőpontok összeszikráztatásából, a kellő súllyal háta mögötti erőket felvonultató egyeztetések, s nyomukban a végeredményt optimálisra csiszoló fáradságos munka révén lehet kinyerni. Nem beszélve a sok-sok (de legalább két) oldal szellemi erejének mozgósításáról, és azok felelős igénybevételéről. (Egy országnak csak egy értelmisége adatott.) Mindezt csak egy kellő erőt felvonultató ellenzék révén lehet elérni, amely a szerencsi időleges választáson egy tragikus véletlen (baleset) folytán, ha nem is esélyt, de inkább reményt nyerhet. (S akkor még nem beszéltünk a diktatúra folyamatos gyanújáról, ami lehet, csak az ország társadalmának valamilyen okból – és az egyik ok a valamirevaló ellenzék hiánya – ilyen egyöntetű szimpátiájának köszönhető.)

Tehát a tét óriási.

Azonban.

Mint minden politikai erőtől – hiszen ez sui generis lényegük – a FIDESZ-től sem lehet elvárni, hogy minden mandátumáért ne küzdjön meg, vagy a felelősségén könnyítendő, maga szervezze meg ellenzékét. (Bár vannak ilyen kísérletei, főként a médiában.) Ezért nem róható fel nekik, hogy oknyomozó segédcsapatai derítették fel a volt fideszes mandátumáért csatába küldött Jobbik, majd az összellenzéket is megtestesítő jelöltről, hogy antiszemita és rasszista. (Amit – nem tudom miért? – nem elemeztek ki a kommentárok egyik oldalról sem, hogy a billog-idézetek szövegkörnyezete – nincs leleplezőbb, mint a nyelv – egy primitív, kulturálatlan macsó portréját rajzolta meg, ami eleve lehetetlenné tenné a vele való azonosulást.) (Aki politikusnak készül, annak a gimnáziumi ballagó bál után úgy kell viselkednie, hogy ne legyen kompromittálható. Ez az önmegtartóztatás – sajnos? – e nem kevés érdekérvényesítési lehetőséget nyújtó szakma/hivatás szükségszerű befektetése.) 

Igen, sokkal hatásosabb, vagy sokkal inkább elvárható lett volna, ha a lefülelést az ellenzéki médiumok intézik, elvégre a facebook bejegyzések ma már rutinnak számító megvizsgálása nem akkora kunszt, mint Schmitt Pál Ph.D disszertációjának plágium ügyét kideríteni, s vele ellavírozni a lemondatásáig. S ha már a felfedezést átengedték – „oknyomozás” pártatlansága – akkor, ha nyomokban is, még létező szakmai fölényük jegyében a szöveget értelmezhették volna, nevezetesen, hogy a „Judapest”, s a „pajeszcsúszda” kifejezések nem csupán kirekesztő, s a holokauszt után (Kertész Imre gondolata) gyilkos gúnyszavak, hanem használója szellemi hátországát, szocializálója irányát és folyamatát lemeztelenítő kulcs-kifejezések. (Egyedül Révész Sándor „Hitlerrel Európáért” cikke HVG360 2020.08.30. tett erre kísérletet.)

Bíró „so called” bocsánatkérése semmilyen biztosítékot nem vert ki, s ez már tragikus, vagy tragikomikus fejlemény. Bíró azt állította, hogy a 2018-as választások, nevezetesen a FIDESZ kétharmados győzelme okozta frusztráció váltotta ki belőle a „zsidózást”.

Hiszen.

A FIDESZ-nek mi köze a zsidózás ürügyéhez? A magyar politikához, társadalomhoz valamelyest is hozzászagoló is tudja, hogy ha valakik, a maradék zsidók nem támaszai a FIDESZ-nek, s ezért a legtávolabbról sem asszociálhatók vele. (Csak egy zárójel summázásként: A Horthy rendszert sok-sok gesztussal rehabilitáló FIDESZ elfogadhatatlan a túlélők és utódaik számára, akik a magyar televényből „kiszántásukat” Horthy Miklósnak, vagy távlatosabban: a Horthy rendszernek tudják.)

Azonban Bírónak a bocsánatkérés elfogadásába vetetett „bizalma” – nevezetesen azért, mert Bíró „keresztény ember” – már-már agresszívan fenyegető. Miért kellene a zsidóknak – egy hasonló kirekesztő szavak következményeként elpusztított nép töredék túlélőinek – éppen a keresztény bocsánatkérést elfogadnia? Ők nem keresztények – azonosságukért, azonosíthatóságukért kétezer éven keresztül súlyos árat is fizettek. Igazolhatóan lejudapestezett zsidóként pusztították el őket, mégpedig igazolhatóan keresztvízzel meghintettek által. (Egyébként épp a tájról a legtömegesebb számban, ahol Bíró képviselőként a kétharmad megdöntésére készül az ország nem fideszes részét megtestesítendő.) Ha Bíró bocsánatot kér, s bűne alóli feloldozást vár – magánemberként, vagy politikusként az általa képviseltek nevében –, akkor a zsidókat kell megkövetnie – mégpedig a zsidó bűnmegbocsátás ismérvei szerint. (Még a gyóntató székben is kirónak szentenciát.)

hogy a tisztátalan (közel)múlt ne szennyezhesse be az ügyet, amelynek során bűneit fölfedték –, de ezzel minek fáradoznék, hiszen ilyen megbánásra, jóvá tevésre kísérlet sem tett.

De ismétlem: mi közöm a cukiskodás kardjába dőlt jobbikos figurához (a politikus szót nem használnám vele kapcsolatban), s magához a pártjához. (De jó lenne a jelenségről elvitatkozni mesteremmel, Heller Ágnessel, akinek nem osztottam orrbefogásra biztató álláspontját – mintegy saját példáján is bemutatva a jelenséget, ahogy utolsó művében, a Filozófiatörténet Gólyáknak mindhárom kötetében jól elszórakozott filozófus elődei politikai balítéletein.)

Engem az érdekel, pontosabban érint megrendítően, hogy ebben a Bíró László képviselte szennyben, s a szenny egyre inkább a párt eliteknek, s képviseltjeiknek a pórusaiba szétmaszatolásában miért, milyen megfontolásból, s milyen üzenettel vett részt (sajna már csak múlt időben beszélhetünk) az a politikai tábor, szövetség, hogy közösséget ne mondjak, amely az általam is oly áhított kétharmad megszüntetésére hivatott. (Miért nem cserélték le az „összellenzék” rajtakapott jelöltjét, ahogy Schmitt Pált is kénytelen-kelletlen, de leváltották.)

A politika nem erkölcsi olimpia. Sajnos eleve sok piszokkal, megalkuvással, számítással, átveréssel kísért játék – már az Ókor óta. Azonban van egy erkölcsi határ, amelynek áttörése megkérdőjelez, beszennyez minden praktikus-taktikus számítást. Amikor az a józan számítás, hogy nem lépek bele a szennybe. Szájba rágva még egyszer, ha nem lett volna világos, miről van szó: a Fideszt leváltani kívánó sokszínű (szivárvány) közösség abban egyezett meg, hogy hajlandó egy olyan figura mögé beállni, aki mai aktualitással és érvénnyel idézi fel azt az öngyilkos (Pap Károly, a Bergen-belseni koncentrációs-táborban meghalt író kifejezése a jelenségre) vakrepülést, amely egyszer a szakadékba kormányozta Magyarországot.

Ezt a cikket, azaz már csak a felelős nyomot hagyást valahogy be kell fejeznem. Az írás: logikus gondolkodás. A Bíró László mögé besorolás eredőinek egyenes meghosszabbítása, hogy nem a szerencsi, de a 2022-es (sőt: bizonyos mértékben a 2026-os is) választás itt és most az ellenzék számára meghiúsult próbálkozás maradt. Ugyanis az a politikai erő, csoportosulás, aki támogatta – bizonyára „csak” vak és kisszerű érdekekből (ha bejön, ha nem: egyre megy) – Bíró László szerencsi indulását, az nemcsak erkölcsi szempontból vesztette el a legitimációját a magyar nép képviseletére a magyar parlamentben, de az emberi minőség megítélése – s van-e ennél lényegibb megmérető képesség? – vizsgáján is elbukott.

Nem folytatom, csak két verssorral érzékítem meg a „széttört álmok” csalódott állapotát és a belőle fölszivárgó jövő képét:

„Szerte nézett, s nem lelé/ Honját a hazában.”

„Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg”

Sajnos bejött. Illetve nem is sajnos, mert a szerzői sértettséget felváltotta e folyamatban a szerző leírta jelenség igazolódása fölött érzett megelégedés. Azaz: látlet-rajzának rövid időn belüli meghatványozozódott érvénye. Ugyanis a pártok a társadalomba beágyazott holdudvar-értelmiséget is képviselnek, amelynek a leghitelesebb kifejeződése a sajtójuk.  Ez a sztereo hatás, ha egyszer nyilvánosságra jut, legitimálja cikk megírásába és megjelenése vesszőfutásába fektetett érzelmi energiát.    

Az ún. ellenzéki „kulturális erőtér” zászlóshajói, a HVG (ide küldtem először), az Élet és Irodalom arra hivatkoztak, hogy már foglalkoztak a témával,(lehet eleget?), s különben is nem mondok újat. A Népszava – amikor TGM is ajánlotta a közlést – hozzá fordultam e számomra fontos ügyben mentorálásért - válaszolt kettőnknek, s a nyilvánosságból kizárást – itt tágulhat sztereó élménnyé az olvasó (lesz?) ítéletalkotása - a következőképp indokolta: „A dolgozatot egyöntetűen rossznak tartjuk, terjengős, azt gondoljuk, tele van ellentmondásokkal annak ellenére, hogy tisztességes szándékát nincs okunk kétségbe vonni. A dolgozatot  - nem cikket K.J. – nincs szándékunkban közölni.” S majd: Az újonnan indult Telex: csak belső munkatársaktól közölnek írást. A Válasz-Online szerkesztőségi állásfoglalása: “nem foglalkoznak a témával.”

Szerző: Kőbányai János író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője