A főbíró-választási történet hű lenyomata Magyarország elmúlt tíz évének. Gondolatok Varga Zsolt András, a Kúria leendő elnökének megválasztása elé.
A köztársasági elnök Varga Zs. András alkotmánybírót jelölte a Kúria elnökének, miután Darák Péter elnöki mandátuma év végén lejár. A főbíró megválasztásához a parlamenti képviselők kétharmadának szavazata szükséges. A rendszerváltás óta az államfők – Sólyom László kivételével – jelölési joguk gyakorlása előtt rendre meggyőződtek arról, jelöltjük bírja-e majd a kétharmad támogatását. Áder Jánosnak egyszerű dolga volt.
A kétharmados többséget ma egy olyan párt önmagában (na jó, a KDNP-vel szövetségben) szállítja, ahol valamennyi személyi döntésnél Egyetlen Személy tehet javaslatot.
Merthogy a rendszerváltás korából megmaradt liberális (vagy inkább: hézagos) párt- és parlamenti jogi szabályozás a pártok és frakciók hipercentralizációjára teljes szabadságot biztosít. Tehát Áder, ha egyeztetett, azt minden bizonnyal az Egyetlen Személlyel folytatta le. A legfőbb bírói önkormányzati fórum,
az Országos Bírói Tanács (OBT) mindenesetre – szakmai érdemei elismerése mellett – elsöprő többséggel utasította el Varga Zs. személyét.
Az OBT indokolása felettébb tanulságos: „Nem lehet azonban elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a jelölt korábban a bírósági szervezetrendszerben egyáltalán nem végzett ítélkezési tevékenységet, tárgyalótermi tapasztalattal nem rendelkezik, a peres ügyek és a bírósági igazgatás terén gyakorlati múltja nincs. A rendszerváltás óta kizárólag olyan személy töltötte be a Legfelsőbb Bíróság, illetve Kúria elnökének tisztségét, aki ezt megelőzően hosszabb-rövidebb ideig bíróként is dolgozott. Varga Zsolt András jelöltté válását két közelmúltbeli törvénymódosítás tette lehetővé, amely nem feleltethető meg annak az alkotmányos elvárásnak, hogy a bírósági szervezetrendszer csúcsára a más hatalmi ágaktól független, külső szemlélő számára is pártatlannak látszó személy kerüljön.”
Az Alaptörvény 26. cikk (3) bekezdése alapján ugyanis a Kúria elnökét a bírák közül választja kilenc évre az Országgyűlés. Varga Zs. Andrásból az OBT-állásfoglalásban hivatkozott két, 2019-es törvénymódosítás csinált bírót anélkül, hogy egy percet is ítélkezési tevékenységgel töltött volna.
A „Lex Varga Zs.” – a NER-ben is rendhagyó módon – két lépésben született meg. A „közigazgatási bíróságok függetlenségét biztosító további garanciákról” szóló 2019. évi XXIV. tv. -ből lényegében már csak az 1.§ él. Korábban a bírói szervezeti törvény (2011. évi CLXI. tv.) 114.§ tovább szigorította a főbíróvá választás feltételeit az alaptörvényi rendelkezéshez képest: öt éves szolgálati jogviszonyt kíván meg. Az említett 2019. évi XXIV. tv. 1.§ ezt az akadályt úgy hárította el, hogy a bírói jogviszony számításakor – többek között – az alkotmánybíróként szerzett tapasztalatot is figyelembe kell venni. A fideszes megfejtők menet közben rájöhettek, hogy ezzel viszont még nem tüntették el a korábban maguk által emelt alaptörvényi korlátot. Miután az Alaptörvény szövege világosan különbséget tesz bíró és alkotmánybíró között, így a bírói jogviszony számításával való trükközés még nem csinál bírát az alkotmánybíróból. Így került sor a „Lex Varga Zs.” második felvonására, méghozzá „az egyes törvényeknek az egyfokú járási hivatali eljárások megteremtésével összefüggő módosításáról” szóló 2019. évi CXXVII. tv-be csomagolva. Ez a módosítás arról rendelkezett, hogy azok az alkotmánybírák, akik korábban nem viseltek bírói tisztséget az államfőtől kérhetik bírói kinevezésüket és – a korábban bíróként működő alkotmánybírákkal együtt – szünetelő bírói státuszba kerülnek, majd a szünetelést követően őket pályáztatás nélkül a Kúriára osztják be. Ügyes húzás. S, hogy hogy nem, éppen a 2019. évi CXXVII. tv. a Kúria – és azon belül a kúriai elnök – szerepét is megemelte a bírósági szervezetrendszerben: a bíróságok kötelesek a Kúria jogértelmezését követni, az eltérést az eljáró bíró köteles külön indokolni, s mindennek garanciájaként a módosítás bevezeti a jogegységi panasz intézményét, amit a Kúrián a kúriai elnök által vezetett és összeállított tanácsok bírálnak majd el.
Túl azon, hogy a főbíró szerepfelfogása az egész bírói karra sugároz egy magatartásmintát. Először is, a Kúria elnöke az imént említett jogegységi panasz tanácsok összeállításán és vezetésén keresztül a teljes bírói gyakorlatot, kötelező jelleggel terelgetheti akár a rendre kormányzati érdeksérelmeket okozó sajtó-, illetve közérdekű adatkérési perekben, vagy éppen „börtönkártérítési” ügyekben, közbeszerzési, médiajogi, versenyjogi jogvitákban is. Másodszor, a Kúria elnöke bírálja el a Kúriára kiírt bírói pályázatokat és nevezi ki a kollégiumok vezetőit: magyarul, középtávon tetszés szerint formálhatja a Kúrián eljáró tanácsok összetételét. Harmadszor, a Kúria elnöke határozza meg a legfőbb bírói fórumon az ügyelosztási rendet. Ez a Kúria hatáskörébe tartozó ügytípusok között is különösen érzékeny választási eljárási ügyekben eddig, a Darák-érában, az automatikus szignalizációt jelentette. Az új elnöknek hatalmában áll majd ezt is megváltoztatni. Mindehhez tegyük hozzá, hogy 2012 óta az önkormányzati rendeletek feletti normakontrollt -az Alkotmánybíróság helyett- a Kúria önkormányzati tanácsa látja el, melynek összetételét -az ügyleosztási renden keresztül- a Kúria elnöke határozhatja meg. S most képzeljük el, hogy a Kúria elnöke egy olyan személy lesz, aki eddigi alkotmánybírói működése során a legkormánybarátabb alkotmánybíró volt, miközben bírói identitással egyáltalán nem rendelkezik!
Ennek megértéshez azt kell röviden áttekintenünk, miért fontos a bíróságok függetlensége. Egy jogállamban természetesen politikai akarat határozza meg az ország alkotmányát, majd – az alkotmányos keretek között – ugyancsak a politikai akarat testesül meg a különböző jogszabályokban. Azonban ahhoz, hogy az egyes személyek jogvitás ügyei ne önkényesen, hanem a jognak alávetetten, a törvény előtti egyenlőség elvét érvényesítve dőljenek el, arra van szükség, hogy az amúgy politikai akarattal meghozott jogszabályokból eredő konkrét jogvitákat ne a politikai akarat döntse el. Ennek első számú intézményi biztosítéka a bírói függetlenség.
A bírói identitás, a bírói ethosz azoknak a sajátja, akik hivatásszerűen, napi szinten ítélkeznek jogvitás ügyekben, egy életpálya során elsajátítják az ítélkezők magatartásmintáit. Magatartásmintái – legalábbis a hatalom radarja alatt csordogáló ügyszakokban – túlélték az államhatalom egységének elvét valló diktatúra időszakát is.
A bírói identitás, mintegy tűzfalként tartja távol a pulpitustól a politikai elvárásokat.
A jelenlegi főbíró, Darák Péter rendelkezik bírói identitással, ahogyan a korábbi OBH-elnöknek, Handó Tündének is bírói identitása volt. A rendszerváltás utáni évtizedek valamennyi főbírája megkérdőjelezhetetlen bírói identitással bírt. Talán nem véletlen, hogy a NER az Alaptörvény szövegébe is beépítette, hogy a Kúria elnökét csak bírák közül lehet választani.
Túl azon, hogy már az amúgy tizenhat évig a strasbourgi bíróságon mégiscsak ítélkezési tevékenységet folytató Baka András esete is határeset volt a bírói identitás szempontjából (bár furcsa mód, a korabeli Alkotmány 48.§ (1) bek. – szemben a mostani alaptörvényi regulával – nem követelte meg, hogy a főbíró a bírói karból érkezzen), a „bírói” és az „alkotmánybírói” szerepfelfogás egybevonása nagyjából a „körte-alma” összehasonlítással egyenértékű. Az alkotmánybírót politikai döntéssel választja az Országgyűlés, míg a bírói kinevezés és előmenetel feltételeit szigorú normatív menetrend, s bizony a szervezeti kultúra elsajátítása teremti meg. Az alkotmánybíró tipikusan normakontroll végez és nem egyedi jogvitákat dönt el (s ez alapvetően még a valódi alkotmányjogi panaszos ügyekre is igaz). Az egyiknek az a dolga, hogy a politikai akaratot tükröző Alaptörvénnyel vesse össze a politikai akaratot tükröző más jogszabályokat, időnként a belőlük kisarjadó élő jogot. A másiknak viszont az a dolga, hogy a politikai akaratot tükröző jogszabályból fakadó vitás ügyekben a politikai akarattól független igazságot szolgáltasson. Két különböző szerepfelfogás, két különböző identitás. Természetesen a bírói identitás sem működik mindig problémamentesen.
Ha a bírói identitás megbicsaklik, a jogállam iránt elkötelezett jogalkotó a maga eszközrendszerével szűri ki a további megbicsaklást. Így az Országgyűlés már régen megteremthette volna a bírák „forgatásának” anyagi és szervezeti feltételeit, s ezzel a helyi urambátyámozás árnyait (l. SZEVIÉP-ügy) kergethetné el a bíróságok feje felől. A kétharmad már régen generális tilalmat vezethetett volna be arra, hogy nem-kormányzati szervek (l. Bankszövetség) képezzék a bírákat. Egyiket sem tették meg, tudniillik a bírói identitás tűzfala a politikai főhatalom számára is tűzfalat jelent.
Úgy látják, és helyesen látják úgy, hogy ez a tűzfal akadálya a politikai akarat korlátlan érvényesítésének. A NER alapfilozófiája viszont a többségi politikai akarat (ami jelen esetben egyenlő a miniszterelnöki akarattal) abszolutizálása, korlátlan érvényesítése. Varga Zs. Andrással – mint leendő főbíróval – nem az a fő gond, hogy „Polt Péter helyettese” volt. A 2016-os alkotmánybíró-jelölési alkudozások során megnéztem az egyes alkotmánybírák 2013-16 közötti szavazási magatartását. Varga Zs. alkotmánybíróval nem az volt a bajom, hogy konzervatív jogfelfogást követ, hanem az, hogy ő a legaulikusabb tagja a testületnek. A hatalmi ágak harmonikus együttműködésének orbáni elvét vallja. Még az államfői vétóval Alkotmánybíróság elé került – és az „elvesztette közpénz-jellegét” c. előterjesztői indokolásról elhíresült – jegybanktörvény-módosításnál is különvéleményt fogalmazott meg, s az Egyetlen Személy feltételezhető akaratát kutatta. Nála még a kormánypárti frakciószövetségből érkezett alkotmánybírák is kevésbé voltak kormánybarátok. S az Egyetlen Személy aligha hálátlan: a kétkörös „Lex Varga Zs.” a miniszterelnök elképesztő elszántságát mutatja a legaulikusabb alkotmánybíró kúriai elnökké emelése iránt.
Varga Zs. András útja a Kúria elnöki székébe kristálytisztán tárja elénk a NER természetrajzát.
Az egyes jogalkotási húzások európai jogállami mércével nehezen, vagy egyáltalán nem támadhatóak. A vonatkozó alaptörvényi szabályozás jogállami szempontból egyenesen jobb, mint a korábbi alkotmányos rendelkezés. A NER bírói szervezeti törvénye ehhez képest még plusz garanciát is hozzátett (az a bizonyos öt év bírói gyakorlat). Az alkotmánybírák beeresztése a Kúriára, bár rendszertanilag felettébb problematikus, a ténylegesen 8 alkotmánybíró (köztük 4 korábbi bíró) hosszú évek alatt esedékes rendszerbe állása önmagában még aligha jelenti a Kúria „fideszes megszállását”. A Kúria jogegységi szerepének megerősítése kifejezetten a jogbiztonságot, a jogkereső állampolgár érdekét szolgálja: brüsszeli ítészek aligha kritizálhatják. Varga Zs. jelölése és megválasztása pedig mindezek után legális és pro forma nem tér el elődei megválasztási procedúrájától. A rendszer egyes elemeiben tehát kifejezetten előrelépést jelent a liberális jogállami korszakhoz képest, másutt simán csak átveszi a rendszerváltás utáni időszak joghézagait, vagy torz megoldásait (l. ügyészség, mint kvázi-önálló hatalmi ág), vannak jogállamisági szempontból nehezen támadható rések és logikátlan zsiványságok.
Az egyes szereplők teljesen legális úton kerülnek pozícióba, azonban az összképet mégiscsak az Egyetlen Személy pillanatnyi hatalmi akarata rendezi egységbe.
A végeredmény most is, ahogyan a NER alatt szinte mindig: az önmagukban nehezen kikezdhető jogalkotási trükközések végén olyan – teljesen jogszerű – személyzeti döntés születik, amely az Egyetlen Személy –Körösényit megidézve – karizmatikus legitimációjába illeszkedik. A jogállamisági probléma tehát nem a rendszer egyes elemeiben rejlik (ezért futnak rendre zátonyra az uniós kritikák), hanem abban, ahogyan
a NER a maga által állított alkotmányos, vagy egyéb jogszabályi korlátokat is pillanatok alatt írja felül, ha azok a pillanatnyi hatalmi akarat érvényesülését gátolják.
A főbíró-választási történet még egy metszetben hű lenyomata Magyarország elmúlt tíz évének. A '89-es liberális jogállamot azért dózerolhatta le ellenállás nélkül a NER, mert a 2010-et megelőző húsz esztendő valóságát az emberek többsége a posztkommunista vagyonátmentéssel, az adósságcsapdával, a közszolgáltatások kiárusításával, a felzárkózás hamis illúziójával, a következmények nélküli választási hazugsággal, a szemkilövetéssel, a gyülekezési jog sorozatos sárba tiprásával azonosította. Ezért nem voltak tömegek, akik a NER-el szemben a liberális jogállam védelmére keltek volna 2010 után. Orbán Viktor ma vígan kacagja ki azokat, akik a bírói identitás hiányt kifogásolják Varga Zs. megválasztása kapcsán. A „mocskosbírózás” ma a komment-folyamokban nagyjából olyan gyakori, mint a stadionok lelátóin. S ezért felelős minden politikai szereplő, aki az elmúlt évtizedet bírói ítéletek minősítgetésével, parlamenti felülírásával, bírák fenyegetésével, listázásával, „komcsibírózással”, „sorosbírózással”, „fideszbírózással”, „vérbírózással” töltötte. Ezért nincsen, aki ma a bírói identitás védelmére kelne. Pedig erős bírói identitás nélkül senki és semmi nem véd meg az önkénytől.
A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő
(Borítókép: Varga Zs. András, MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)