Veszélyesnek ítélt vagy világirodalmi klasszikus; értéktelen vagy csak egyszerűen fölöslegessé vált. Könyvek, amelyeket nem Dúró Dóra, hanem az olvasó hétköznapi érdektelensége ítél pusztulásra. De vajon mit üzen a szerző az erkölcsi tartalom alapján szelektálóknak?
Miután Dúró Dóra ledarálta „azt a bizonyos” könyvet, sokan és aztán még egyre többen és többen nyilvánították ki véleményüket függetlenül attól, melyik politikai oldalhoz tartoznak, azzal, hogy „könyvet márpedig nem darálunk”, „könyvet nem égetünk”. Nekem meg eközben földerengtek a lomtalanításkor a járdán magasodó könyvhalmok, aztán azok a szomorú reggelek, ahogy
a lomtalanítóautó óriási harapásokkal nyeli be a bútorok mellett a rengeteg könyvet, és darál, darál… és azokért a könyvekért senki sem emeli föl a szavát,
pedig az ilyen halmokban lehet találni Csehovot, Szívhangot, Móra Ferencet és Bibliát is, sőt, könyvtáram egyik megbecsült darabja, egy Apollodórosz Mitológia szintén egy ilyen, darálásra váró halomból menekült meg. A társait nem mentettem meg! Azokat ledarálták.
Tényleg szent tárgy az összes könyv? A „könyvség” megszentel? Majdnem olyan embertelenség a könyvpusztítás, mint a gyilkosság? Egy biztos: nekem mindegy, hogy egy fölöslegessé vált könyv vagy egy értéktelennek, esetleg kártékonynak tartott kötet recseg és foszlik-e cafatokra a darálóban.
Vagy igazából az számít egyedül, hogy ki milyen körülmények között, miféle motivációtól hajtva, milyen propagandisztikus céllal vagy megfélemlítésből pusztít? Mert ha ez így volna, akkor a könyvek igazából nem is, csak a politika számítana.
Ez pedig rémes lenne!
Kérdés tehát, lehet-e könyvdarálás ellen úgy harcolni, hogy eközben nem pártszimpátiáinkat vagy ideológiai elkötelezettségünket nyilvánítjuk ki. Lehet-e úgy harcolni a könyvdarálás ellen, hogy a harc közben az derül ki, hogy tényleg a könyvek fontosak? Érdemes a könyvdarálás ellen felháborodással, kétségbeeséssel, rettegéssel, facebookos megosztásokkal és emojikkal harcolni?
Egy biztos: a darálás ellen elsősorban olvasással érdemes harcolni, és ezzel a fegyverrel szinte biztos a győzelem, mert a könyvdarálók legnagyobb ellensége az olvasó, és az olvasó a könyvek igazi védőangyala is.
Minél személyesebb élmény egy könyv, annál nagyobb fájdalmat okoz megválni tőle. Mikor engedném ledarálni Goncsarov Szakadék című regényét? Soha! Előrántanám a kardomat, és szabályos párbajt is vívnék érte, ha valaki le akarná darálni. Vagy ha jönne valaki, és azt mondaná, hogy:
– Ejnye! Itt van ez az Ivan Iljics halála, ide vele, ledarálom!
– Darálod a jó édes anyukádat – mondanám erre ennek a valakinek, mert ebben az esetben még anyázni is szabad volna –, de az Ivan Iljics halálát nem adom… az Ivan Iljics halálát? Mit képzelsz te? Amit éppen most olvasok, és szakad meg tőle a szívem, te azt akarod ledarálni?
– Persze hogy ledarálom, mert erkölcstelenkedik benne a főhős, férjes nőkkel fekszik össze, és az író ezt normálisnak tartja! Ledarálom!
Mondjuk erre már nem is tudom, mit mondanék, mert annyira fárasztana az irodalmi erkölcscsősz, hogy fáradtságomban válaszolni sem tudnék neki.
– Keresztény katolikusként vissza kell utasítanom az egyházból egyébként is kiátkozott Tolsztoj nihilista pesszimizmusát és szenvtelen leírásait! – mondaná, kihasználva pillanatnyi ellankadásomat, és elkezdené kitépni a kezemből az Ivan Iljics halálát, hogy ledarálja.
Jól hangzik ez a szó: „keresztény”. Olyan könnyű kimondani. És annyira egyszerű képzetek társulnak hozzá manapság, mint a legmagasabb szinten elmaszatolt pedofil ügyek, szexuálisan kiéhezett papok, az óvszerhasználat és a lombikprogram tiltása, ósdi, elavult erkölcscsőszködés, urambátyám csapatok kereszttel a nyakukban, néhány öreg néni ájtatoskodik a kongó templomban, meg hát az államegyház, hogy már megint összefeküdtek egymással a papok meg a politikusok! De azért a „keresztény” szó leggyakrabban talán az „erkölcs” szóval fekszik össze, aminek nevében alkalmi ismerősöm épp most akarná ledarálni az Ivan Iljics halálát.
Én a Bibliát sem adnám oda a darálóbajnoknak, főleg azért, mert akinek az Ivan Iljics halála büdös, mit fog mondani a Bibliáról? Amiben Dávid király elszereti hadvezére csinos feleségét, és aztán ez a Dávid király lesz az őse annak a Jézusnak, aki kurvákkal haverkodik, meg kötélből ostort fonván kiűzi az árusokat a templomból, és istenkáromlásért büntetésből keresztre feszítik? Nem egyszerű ügy… Mondhatjuk azt is: az igazság bonyolult. Minél igazabb, annál bonyolultabb.
És minél bonyolultabb valami, annál többet kell vele foglalkozni. És az olvasás kiváló alkalom efféle összetett és korántsem egyszerű dolgokkal való foglalkozásra. (Nem mellékesen: az olvasó ember, ugyebár, aktívan küzd a könyvdarálás ellen!)
A keresztények például nagyon tisztelik az olyan szenteket, akik halálmegvető bátorsággal gyógyítottak betegeket. Jézus is ilyen bátor volt, meg Szent Ferenc is. És még sokan mások. Meg a keresztények ősei annak idején igen komoly kockázatot vállaltak azzal, hogy összegyűltek: konkrétan előfordult, hogy egy közös istentisztelet után egyszerűen kicsinálták őket. Most ugyanezeknek a leszármazottai tavasszal bezárták a templomokat óvatosságból… Sokan most is így tettek… Azt nem tudom, hogy a Covid tényleg félelmetesebb-e például Nero császár keresztényüldöző katonaságánál, mint ahogy azt sem tudom, ha választanom kéne, akkor a kereszthalált választanám-e, vagy azt, hogy megfertőznek Coviddal, de legalább a problémát értem, mert persze minden érthető; de azért minden első körös megértés után érdemes volna felütni például Wilder Szent Lajos király hídja című regényét – és nem azért, hogy válaszokat kapjunk belőle, mert azok nincsenek benne! Hanem azért, hogy egy jót úszkáljunk ebben az emberi ésszel felfoghatatlan „dologban”, ebben az őrületben, ebben a… amit úgy hívhatunk – nemes egyszerűséggel –, hogy élet.
A szerző író, drámaíró, középiskolai tanár.
(Borítókép: Jászai Csaba / MTI)