Összeférhetetlen, fóbiákkal küzdő, alkoholbeteg vagy súlyosan mozgássérült emberek, akiket az állapotuknak megfelelő intézményekben kellene segíteni, gyógyítani. Csakhogy ilyen speciális szolgáltató nagyon kevés van. – Morva Emília írása
A kijárási tilalom – sosem gondoltam volna, hogy ez nem csak irodalmi, filmbeli élményem lesz – az utcán életvitelszerűen tartózkodó emberek (az egyszerűség kedvéért: a hajléktalan emberek) életében nem sok változást hozott. Ők eddig is a törvényenkívüliséget élték meg, és sajnálatos módon, minden jel szerint, ezután is azt fogják megélni. A hatóságok tisztában vannak az ellátórendszer korlátaival, de az utcán szolgálatot ellátó rendőrök mindenképpen, egy-két esetet leszámítva inkább elnézik a törvény be nem tartását (a közterületen életvitelszerű tartózkodást, a kijárási tilalom be nem tartását), mint hogy szankcionálnák azt. Elsőre talán azt gondoljuk, milyen jó ez a hajléktalan embereknek, ők a kiváltságosak, nekik még a törvényt sem kell betartaniuk.
Másodjára talán már másként értékeljük, hogy mennyire szomorú az az élethelyzet, amikor már a törvény betartását sem kérik számon az emberen.
Vannak olyan hajléktalan emberek, akik nem akarnak bemenni a szállásokra. A leggyakrabban tőlük hallott indok: „a szállók nem biztonságosak”. A valódi okot azonban máshol kell keresni, valószínűbb a bizalmatlanság és a szorongás, mivel a megszokott életformát el kell hagyni, és helyette be kell tartani a házirendet. Akadnak olyan utcán, közterületen élő hajléktalanok is, akik még akkor sem tudnak bejutni a szálláshelyre, ha van szabad férőhely. Összeférhetetlen, fóbiákkal küzdő, alkoholbeteg vagy súlyosan mozgássérült emberekről beszélünk, akiket az állapotuknak megfelelő intézményekben kellene segíteni, támogatni, vagy gyógyítani – ami sok esetben egészségügyi és szociális ellátást is jelentene. Súlyos problémáikra az éjszakákra nyújtott szállás nem ad megoldást, olyan speciális szolgáltatásokat nyújtó intézmény pedig, amire nekik szükségük lenne, nagyon kevés van.
A Szabálysértési törvény (a közterületen életvitelszerű tartózkodást tiltó jogszabály) életbelépésekor
számos alkalommal tanúi lehettünk, amikor a rendőrök megkísérelték, hogy a Törvény, illetve a vonatkozó szabályok alapján járjanak el, de hamar kiderült, hogy a jogalkotói szándék megvalósítása a gyakorlatban szinte lehetetlen.
A hajléktalan emberek tehát maradtak, ahol korábban is voltak. Kívül a társadalmon, kívül a törvényes kereteken.
De nem észrevétlenül. Szálláshelyeiket jelzik a parkokban, aluljárókban, kapualjakban ledobott elhasznált matracok, takarók. Helyek, amelyek magukhoz kötik őket. Támogatóik (ha vannak egyáltalán) időnként meleg étellel, takaróval, néhány jó szóval tartják bennük a lelket – és ezzel megakadályozzák azt is, hogy pártfogoltjuk elfogadja a formalizált szolgáltatásokat. Jó előre megvan már az indoklás, amivel elutasítja az őt intézménybe vinni szándékozó szociális munkást:
Jó nekem itt, a környéken lakóktól megkapok mindent, amire szükségem van. Reggelente még kávét is hoz a virágboltos Erzsike.
Miért nem jó ez? Mert ily módon az utcai életmódjához ragaszkodik, és ha visszautasítja az intézményes ellátást, a legkeményebb időszakban marad egyedül, segítség nélkül.
Ezen a télen dupla feladattal kell megküzdenünk.
Azon kell dolgoznunk, hogy a szálláshelyeinken a „nehéz esetnek” számító hajléktalan embereket is úgy tudjuk elhelyezni, és segíteni, hogy mindez a járvány szempontjából is biztonságos legyen. Eddig minden télen azt mondtuk, hogy férőhelyhiány miatt senkinek nem kell az utcán maradnia. Mindig lesz annyi hely, hogy egy pluszmatracot vagy -széket be tudunk tenni a fűtött, biztonságos szállásokra. Most viszont muszáj elkerülnünk a zsúfoltságot. Próbálunk izolációs szobákat, részlegeket kialakítani. Mindezt a korszerűnek korántsem mondható épületeinkben.
Megpróbáljuk kitágítani a teret. Képletesen is, fizikai értelemben is. Ingatlanokat, üres helyiségeket keresünk, és persze jó kollégákat, akik ebben a nehéz időben is vállalják a szolgálatot.
Néhány évvel ezelőtt szakmabeli barátainkkal elkezdtük azon gondolkodni, min kellene változtatni ahhoz, hogy a legnehezebb sorsú, legtöbb problémával küzdő hajléktalan emberek adekvát szolgáltatáshoz juthassanak. A jelenleg működő és az állam által finanszírozott intézményeink ugyanis a rendszerváltoztatáskor vagy azt követő évtizedben megjelenő „hajléktalanságra” reagálnak. Ami akkor elsősorban lakhatási probléma volt, ma viszont egy bonyolult, sok tényezőből álló, összetett csomag.
Ezen a ponton pedig definíciós problémába is ütközünk, hogy ugyanis kit tekintünk hajléktalan embernek? Melyikük „igazibb” hajléktalan: akinek nincs annyi bevétele, amiből egy tisztességes albérletet tudna fizetni, ezért egy jobb minőségű hajléktalanszállóról jár el mindennap dolgozni, vagy az, aki a budai erdőkben lakik egy rozzant viskóban, ahol víz és áram nélküli „háztartást vezet”. Esetleg aki mindennapi betevőjét a biztos megélhetést jelentő rózsadombi kukákból szerzi be? Vagy az az ember, aki az aluljáróban kéreget nap mint nap, a bevételét alkoholra költi, és ahol épp éri az este, ott fog aludni? A példákban szereplő emberek közül persze csak egynek van otthona, a másik lakik valahol, a harmadikat pedig valószínűleg már nem is érdekli, hogy mi fog vele történni.
A hajléktalanok nehezen definiálható csoportjába tartozók összetétele az elmúlt évtizedekben, de még az utóbbi 4-5 évben is jelentősen változott.
Az elmúlt évek kedvező munkaerőpiaci változásai, amikor a munkaadók gyakorlatilag minden munkaképes embert felvettek és gyakran még szállást is biztosítottak a foglalkoztatottaknak, elszívta a még munkaképes, mobilizálható (rehabilitálható) réteget. Napjainkban a szállón lakók idős és/vagy beteg emberek. A fiatalon utcára kerülők alacsony iskolai végzettségűek, egyre több közöttük az aktív szerhasználó.
Szakmai elgondolásainkban erre az új helyzetre reagálni képes intézményekről írtunk. A szociális munkát kis létszámú ellátottal, multidiszciplináris teamekkel dolgozó, szociális diagnózison alapuló, nem sémákban, hanem egyéni élethelyzetekben, esetekben gondolkodó modellként képzeljük el. A remélt és várt változtatás elengedhetetlen velejárója a szociális munkások képzésének újragondolása, és a sokszor beharangozott vonzó életpályamodell kialakítása is lenne.
Sok beszélgetést, vitát, előadást élt meg ez a koncepció. Az abban leírtakkal többé-kevésbé mindannyian (ágazatirányítás, finanszírozás, szakma) egyet is értünk, egyes elemei projektekből finanszírozva működnek is. Az igazi áttörést azonban még várjuk.
Addig is abban bízom, mindannyian egyetértünk abban, hogy mindenkinek joga van az emberhez méltó lakhatáshoz, hogy az utca nem nyújt menedéket, hogy jogszabályokkal nem lehet az egyes emberek életében bekövetkezett sérüléseket gyógyítani.
A szerző a Magyar Máltai Szeretetszolgálat közép-magyarországi régióvezetője.
(Borítókép: Huszti István / Index)