Keleti Ágikával kapcsolatos első élményem 2005-ből datálódik. (Mielőtt bárki is szentségtörésnek venné, hogy „leágikázok” egy centenáriumát ünneplő, ötszörös olimpiai bajnok matrónát, csak annyit mondok: próbálja meg valaki szemtől szemben Ági néninek szólítani a világ legidősebb olimpiai bajnokát. Nem szeretnék az illető helyében lenni…)
Ágika akkor még nem költözött haza a Paulay Ede utcába, állandó lakhelye még Herzliyában volt, a Földközi-tenger partján, Tel-Aviv előkelő negyedében. (Amely hazánk fiáról, a cionizmus szülőatyjáról, Herzl Tivadarról, Heltai Jenő nagybátyjáról kapta a nevét.) Persze azért haza-hazalátogatott az akkor még költőien fiatal, alig 84 éves hölgy, akivel készítettem is egy interjút a Nemzeti Sportba. Visszaemlékezve feltűnik, mennyire szókimondó, már-már szabadszájú, az akkor már elharapózni kezdő politikai korrektségre üdítő módon fittyet hányó úriasszonnyal volt dolgom.
Ágika a George F. Hemingway által gründolt Sportcsillagok Falán hagyta ott a tenyere nyomát, ebből az alkalomból jött haza. Amikor megkérdeztem tőle, mit szól a falba tenyereléshez, nem nyomta a kötelező dumát, hogy mekkora megtiszteltetés ez, és csak ennyit mondott:
Telefonáltak a Hemingway-alapítványtól. A férjem azt mondta, ha kifizetik az útiköltséget, nyugodtan menjek. Nemcsak hogy kifizették, hanem még taxival is vittek be a repülőtérről, egy hölgy a kofferomat is cipelni akarta, mondtam neki, hogy elbírom én!
Aztán még beszélt édesapjáról, aki Magyarországról elsőként exportált dobozolt sonkát, hogy szegény Klein Ferencet 1944-ben Auschwitzban elgázosították, hogy Ágika Szalkszentmártonban, Juhász Piroska álnéven vészelte át a nyilasuralom hónapjait, hogy amikor bejöttek az oroszok, cseberből vederbe esett, továbbá 1956 után, amikor nem tért haza a melbourne-i olimpiáról, még a bankbetétjét is elkobozták, nem beszélve a Wallenberg utcai három szoba, hallos öröklakásáról.
A végén még ennyit mondott:
„Nekem már nem kell pénz, a lényeg, hogy egészség legyen. A pénzzel csak baj van, folyton számolni kell. De ha van, magyarul számolom!” (Ágika a magyar mellett németül, angolul és héberül is perfekt.)
Második találkozásunk időpontja és helyszíne 2017 februárja, a Paulay Ede utcai lakás. Ágika behozatott a fiával, Rafival egy üveg sort a hűtőből, és ketten megittuk a fél liter Drehert. Kissé csapongtak már Ágika gondolatai – persze szeretnék én kilencvenhat évesen olyan friss és eleven lenni, mint ő –, és még a szerelmei is szóba kerültek. „Ez volt életem második boldog pillanata! – idézte fel találkozását Kutas Istvánnal, a magyar sport Rákosi-korszakbeli teljhatalmú urával. – Egyszer egy bázeli versenyről hozott nekem egy szép fehérgyöngy nyakláncot, amit ma is őrzök. Szerelmes voltam a főnökbe, és azt hittem, ő is szeret. Egyszer megkérdeztem, miért csak titokban találkozunk, mire ő azt mondta, válófélben van, a Pártban nem néznék jó szemmel a találkozásainkat. Hittem neki.”
A harmadik találkozásunkra a Marriottban került sor, pár napja, amikor az ünnepi tévéfelvételt készítették.
Amikor kezet fogtam Ágikával, mintha egy satuba tettem volna a tenyeremet, alighanem a világ legerősebb százévesével paroláztam. Rám mosolygott, mintha megismerne, de azért erre nem vennék mérget.
Aztán felmentünk a kilencedik emeleti Sky Lounge-ba, amelynek teraszáról körülbelül a világ legszebb kilátása nyílik Budapestre. Délután fél hat volt, már januári koromsötét, jobbra a Lánchíd lámpafüzére, balra a szintén kivilágított Erzsébet híd, velünk szemben a Vár… Valamennyiünket megérintett a pillanat varázsa, Ágikát nemkülönben. Hosszú percekig némán álltunk, fotósok, operatőr, rendező, ünnepelt, és néztük a csodát.
Aztán elkezdődött az interjú, azt nem állítanám, hogy zökkenőmentesen, olajozottan, Ágika bele-belekérdezett („Nem hallom!”), de amikor megkapta az obligát kérdést, vajon mit tanácsol a mai fiatal sportolóknak, olyasmit mondott, aminél értékesebb útravalót a világ legbölcsebb emberétől sem kaphat egy tinédzser: „Tanuljanak és dolgozzanak szorgalmasan!”
Azt is firtatta a riporter, hogy mi a hosszú élet titka. Ha száz évig töröm a fejem, akkor sem tudtam volna találóbb receptet adni:
„Szeretni kell az életet! Nagyon!”
Ekkor értettem meg, mi segítette át Ágikát azon az ezernyi nehézségen, amiben csak olyasvalakinek lehet része, aki átélte a numerus clausus, a zsidótörvények, a nyilasuralom, a német, majd a szovjet megszállás és a Rákosi-rendszer embert próbáló, lélekölő évtizedeit, és közben még arra is maradt ereje, hogy tíz olimpiai érmével – amelyből öt arany – a legsikeresebb magyar sportolónő legyen.
Az élet elpusztíthatatlan szeretete.