A világ értelmezése ritkán színes, mert a színeket kikeverni nemcsak fáradságos, hanem időnként fájdalmas és érdeket sért. Ukrajna esetében különösen markáns ez a jelenség. Van egy kép, amit elsősorban Oroszország propagál. E szerint a 2014-ben létrejött új Ukrajna egyszerűen illegitim, szélsőségesen nacionalista, sőt fasiszta, elnyomó állam, mely nem több az Egyesült Államok bábjánál. A másik, Nyugaton felrajzolt kép szerint pedig egy progresszív, demokratikus kísérlet a végtelenül korrupt, antidemokratikus oroszbarát rendszer felszámolására és Ukrajna a népakaratnak megfelelő lehorgonyzására az euroatlanti világban.
A valóságban a kép, minél közelebbről nézzük, annál színesebb, sok sötét, de sok világos árnyalattal is. 2014 után tényleg elindult az államot és a mindennapi életet megbénító korrupció elleni harc, egy jobb, hatékonyabb jogrendszer és közigazgatás kiépítése. A Majdan felfűtött hangulatában ott volt az emberek normális életet akarása. Nemcsak, sőt sokáig nem elsősorban szélsőséges ukrán nacionalisták tüntettek, hanem egy európaibb Ukrajnát akaró polgárok, köztük oroszok és más kisebbségek tagjai is. Az már egészen más kérdés, hogy a többség akkor legfeljebb az Európai Unióhoz való távlati csatlakozást támogatta. A NATO támogatottsága még ma sem éri el az 50 százalékot az országban, úgy, hogy a Krím és a Donbasz lakossága értelemszerűen nem mondhat véleményt: népakaratra hivatkozni ez esetben elég kétes. Ráadásul ott voltak a Majdanon az ukrán kizárólagosságot hirdető, az ország nyelvi és kulturális diverzitását elutasító, sőt felszámolni akaró szélsőségesek is, és ahogy nőtt az erőszak, annál inkább értékelődött fel a szerepük.
Ukrajna színes állam, és színesek a 2014 óta történtek, de ami a nemzeti kisebbségek kérdését illeti, ma már erősen halad a fekete-fehér felé. Lehet a Krím elcsatolásával és az orosz agresszióval érvelni, de tévedés. Az ukrán nemzeti kizárólagosságot hirdető Ukrajna-értelmezés nem a 2014-es orosz támadás eredménye, nemcsak Majdanban, hanem már a 2004-es „narancsos” forradalomban is benne volt. A nemzetiségi, nyelvi, kulturális toleranciát Ukrajnában az elmúlt harminc évben nem a „nyugatosok”, hanem a ma nagyon leegyszerűsítően „oroszbarátnak” bélyegzettek képviselték. Egy olyan államban, amely soknyelvű, sok eltérő kultúrájú régióból állt össze, csak az lehet a progresszív hozzáállás, de ezt mintha az európai progresszió nem akarná észrevenni. Elméletben lehetett volna 2014-től egy olyan ukrán államot építeni, amely egyszerre harcol a korrupció ellen, indul el Nyugat felé, de egyben megtartja toleráns hozzáállását a nem ukránokhoz. Csakhogy a „nyugatosság” Ukrajnában nemcsak kiválóan megfér az erőteljesen nacionalista nemzetépítéssel, hanem sokszor egybeolvad azzal.
Ma Ukrajna kezdi azt csinálni a kisebbségeivel, mint amit korábban az oroszok tettek az ukránokkal. Vélhetően pontosan ugyanaz lesz az eredmény: teljes elidegenítés. Ezen legtöbbet maga Ukrajna veszíthet. Az oroszok által elcsatol Krím és a szeparatista uralom alatt álló területek lakosságának lojalitását aligha növelik az orosz nyelvvel szembeni intézkedések. A januárban életbe lépett nyelvtörvény nyíltan a kisebbségi nyelvek visszaszorításáról szól, és eddig megadott jogokat vesz el. Az orosz ajkúak elidegenítése más területeken is nagyüzemben folyik. Az, hogy a Krím nem kap vizet és áramot, inkább dacot kelt. Az oroszellenes nevelés néha egészen groteszk, és a gyerekeket is célozza, használja. Hogy időnként milyen a szint, azt egy a Majdanon 2018-ban kiállított plakátsorozat kiválóan megmutatja. Szülő-kisgyerek beszélgetés a boltban: „Kislányom, ezt a csipszet kéred? Igen! Nézd, ez orosz, és Oroszország hadat üzent nekünk...Érted? Igen, Apa, akkor nem kell!” Kisgyerek lefekvés előtt: „Mama? Ühüm? Kisgyerek: Dicsőséget Ukrajnának! Anya: Dicsőséget a hősöknek.” Igen, az ilyen típusú, egészen döbbenetes propaganda nemcsak Oroszország sajátja, hanem az új Ukrajnáé is. Az oroszok és az orosz nyelv démonizálása Krím és a Donbasz lakosságának többsége számára elfogadhatatlan, az orosz propagandának pedig örömünnep. Ugyanúgy, ahogy a három kétségtelenül oroszpárti tv-csatorna minapi bezárása.
Az árkok mélyülnek és mélyülnek, de nemcsak az ukránok és oroszok, de az ukránok és magyarok között is.
Nem lehet nem észrevenni, hogy egy jó ideje a magyarok is célpontjai ennek az új nemzetépítésnek, azaz már nem csak „járulékos áldozat” a kárpátaljai magyar közösség, a más országok himnuszai után egyes politikusok – nem először – a külföldi államok zászlajait is be kívánják tiltani Ukrajnában. Mivel mind a két ötlet Kárpátalján született, kétség sem férhet hozzá, ki ellen irányul. A jelenlegi egy rendkívül toleráns és az egész térség (például Románia és Szlovákia) számára előremutató gyakorlat: az állami zászló mellett az önkormányzatokon, iskolákon kint lehet a magyar, vagy éppen a román zászló. Van olyan kárpátaljai település, ahol éppenséggel az ukrán, a román és a magyar zászló is egy épületen lobog. Mi lehetne ennél európaibb és példamutatóbb?
Sajnos egyes politikusok és titkosszolgák számára az ukrán–magyar vita alkalom arra, hogy újra és újra megvédjék Kárpátalját az „ellenségtől” – azaz az ott élő magyarságtól és Magyarországtól.
A tényekkel nem foglalkoznak. Például azzal, hogy Magyarország folyamatosan hangsúlyozza kiállását Ukrajna területi integritása iránt, vagy hogy minden vita ellenére segíti Ukrajnát a gazdasági és humanitárius szektoron túl még a legérzékenyebb katonai területen is. Azzal a ténnyel sem törődnek, hogy a korábban hivatalosan megadott 1,25 millió főről vélhetően 925 ezer főre csökkent lakosságú Kárpátalján az egykor 150 ezres magyarságból jó, ha százezren maradtak. Nincs elszakadási mozgalom: kivándorlás van, amit az elmúlt évek magyarellenes akciói vélhetően gyorsítanak is. Seremet Sándor történész szavaival: „ez egy villámháború a szeparatizmus ellen, amit ukrán részről maguk generálnak, megvívnak a nem létező ellenséggel, és persze meg is nyerik a háborút.” A „nemzetbiztonsági okokból”, a „Donbasz” és a „Krím” hívószavak kétségtelenül hatásosak egy háborúban álló nemzet esetében.
Az ukránok nagy része ugyanakkor nem „Dicsőséget Ukrajnának”-kal köszön egymásnak, és nem tanítja kisgyerekét más nemzetek gyűlöletére. Mindegy, mi a politika, mit sugallanak a durva sajtókampányok, sokan nyitottak a magyar vélemények megfontolására – különösen Kárpátalján, ahol ismerik a valóságot. Beszélni kell egymással, beszélni és beszélni. Persze vannak olyan pontok is közös, a térség átlagához képest egyébként szinte konfliktusmentes történelmünkben, ahol nekünk is szembe kell nézni a valósággal. 1939 márciusa például nem egyszerű történet, az nem egy vértelen bevonulás, hanem egy rövid, de nem elhanyagolható magyar–ukrán háború volt. Bár az Ukrajnában terjesztett, és a Wikipédián angolul is olvasható állítások arról, hogy a bevonuló magyar csapatok 27 ezer embert öltek meg, borzalmas és veszélyes fabrikációk, azt elfogadni, hogy közös történelmünkben vannak ukrán sérelmek, nem gyengeség, hanem erő. Hogy ezen, vagy bármilyen más vonalon tett gesztusokkal el lehet-e indulni az ukrán–magyar viszony javítása felé: nem lehet tudni. Az viszont biztos, hogy meg kell próbálni. Ha az ukrán–magyar kapcsolatok a fekete-fehér narratívák világában maradnak, azon mindenki veszít. Nemcsak a magyarok, hanem Kárpátalja egész lakossága, sőt Ukrajna és Magyarország is.
A szerző író, biztonságpolitikai szakértő, az MCC Geopolitikai Műhely vezetője . Jelen véleménycikk nem feltétlenül tükrözi az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: a szerző felvétele a Majdanról)