Múlt héten döntött az Alkotmánybíróság két, a szólásszabadság és a vallási meggyőződés védelme közötti mérlegelést igénylő, már indulásuktól kezdve nagy nyilvánosságot kapó ügyben. A korábban eljáró bíróságoknak mindkét esetben a Polgári törvénykönyv egy sajátos rendelkezését kellett alkalmazniuk. E szabály lehetővé teszi egyes védett csoportok – így a vallási közösségek – számára azt, hogy amennyiben az adott közösséget egy súlyosan sértő vélemény által sérelem éri, úgy a közösség bármely tagja, személyiségi jogai sérelmére hivatkozva, saját nevében – nem pedig a közösség képviseletében – polgári peres eljárást indítson. Ez tehát a gyűlöletbeszéd polgári jogi tilalmát előirányzó norma, amely megszületését végeredményben a büntetőjog által rögzített gyűlöletbeszéd-tilalom gyakorlati alkalmazhatatlanságának köszönheti (amely a magyar szólásszabadságjog egyik kacifántos és kevésbé felemelő epizódja).
Nézzük a két eset tényeit! Időben a korábbi, a HVG 2014. évi karácsonyi címlapjának megítélését igényli, amely a „Nagy Harácsony” felirattal jelent meg, rajta pedig vezető politikusok képmásai egy 17. századi, németalföldi festmény módosított változatán voltak láthatók. A címlapkép Gerard von Honthorst A pásztorok imádása címet viselő festményének felhasználásával készült, és eredetileg Máriát és az újszülött Jézust ábrázolta a pásztorok társaságában; a mai karikatúra a képbe beillesztett kormányzati, politikai szereplők anyagi javakat hajszoló jellemére kívánhatott utalni.
A másik ügy 2016-ra datálódik, amikor is a budapesti lengyel nagykövetség előtt tüntetés szerveződött a lengyel abortusztörvény ellen, amin a résztvevők egyike püspöki ruhában „Járuljatok szentáldozáshoz!” felhívást intézett a jelenlévőkhöz, majd áldoztató papi tevékenységet imitálva egy jól láthatóan címkézett, „abortusztabletta” feliratú zacskóból, „Krisztus teste” kijelentés kíséretében, fehér tablettákat helyezett az elébe járulók nyelvére.
A két ügy előzményeként közzétett vélemények nem tekinthetők hagyományos értelemben vett blaszfémiának – azaz valamely vallás gyalázásának –, de kétségkívül megsérthették az érintett keresztény – elsősorban is a katolikus – hívek érzéseit.
Az Alkotmánybíróságnak abban kellett állást foglalnia, hogy mely alkotmányos szempontokat kellett a vizsgált kérdés tekintetében a bíróságoknak mérlegelniük, és eleget tettek-e ezen kötelezettségüknek – azaz a testület nem a bírósági ítéletek „helyességéről” döntött, hanem arról, hogy azok a megfelelő szempontok kellően alapos figyelembevételével születtek-e meg.
A HVG-címlap ügyében az utolsó bírósági döntést hozó Kúria elutasította a kérelmet, és megállapította, hogy a vizsgált tartalom a szólásszabadság által védett, a keresztény hívek személyiségi jogait nem sértette. Az Alkotmánybíróság most jóváhagyta az e döntés mögötti szempontrendszer megalapozottságát, és ennek megfelelően elutasította a bírósági ítélet megsemmisítését kívánó alkotmányjogi panaszt. A testület is politikai, nem pedig a vallást kritizáló véleményt látott a címlapban. Döntése szerint a tartalom nem irányult a keresztények megsértésére, a vallási jelképrendszer felhasználása a politikai véleménynyilvánításra pedig nem eleve jogellenes. Megjegyzendő persze, hogy a híveket az elsődlegesen valóban politikai véleményként megjelenő tartalom e jellegétől függetlenül is sérthette, de ennek figyelembevételéből nem szükségszerűen következik az, hogy a politikai vélemény korlátozható lenne.
Az abortuszszabályozás elleni tüntetésen előadott performansz súlyosabb sérelmet valósított meg a vallási közösséggel szemben, az Alkotmánybíróság sem látta ezt másként, és megsemmisítette a Kúria döntését, amely az előadást is a szólásszabadság védett körébe utalta. A testület döntése szerint a vizsgált cselekmények ugyan a katolikus egyházzal szembeni állásfoglalásként jelentek meg, de azok nemcsak az egyháznak a közéleti kérdésekben aktív, hanem a nyilvánosság előtti vitában részt nem vevő tagjait is sérthette. Ebben az ügyben a kapcsolat a vizsgált magatartás és a hívek bántalma között közvetlenebb volt, mint a másik esetben. Egy fontos kérdésben a testület indokolása kissé biceg: felrója az eljáró bíróságoknak, hogy nem vizsgálták meg azt a kérdést, miszerint a performansz egyáltalán véleménynek, illetve valamely közügy megvitatásának tekinthető-e, e felvetésben pedig implicite benne foglaltatik a nemleges válasz lehetősége is. Megítélésem szerint ezzel szemben egy, a véleményjelleg meglétére irányuló alapos vizsgálatnak e kérdésekre mindenképpen igennel kell válaszolnia – amiből még nem következik az, hogy ezek a vélemények nem korlátozhatók.
A két döntés fogadtatása felemás volt, pontosabban kevesen lehetettek velük teljesen elégedettek; a szólásszabadság széles értelmezését vallók a túlzott korlátokat, a vallási meggyőződést a túlzott szabadosságtól féltők pedig a kereszténység kellő erejű védelmének hiányát róják fel az Alkotmánybíróságnak.
Az egymással ütköző érvek erejének megítélése valóban nem könnyű. A címlap által megbántódott keresztény hívek felé irányuló empátia mellett is érdemes felidézni, hogy a szólásszabadság a demokratikus jogrendszerek egyik kiemelten fontos értéke, olyan, amely a bántó véleményeket is védi, és természetszerűleg az egyházakkal és vallással szembehelyezkedőket is megilleti. A döntések egyike azt is megjegyzi, hogy a sértő vagy bántó beszédre nem elsősorban a peres eljárás kezdeményezése, hanem a még több beszéd, azaz a bántalomra adott reakció, vita a kézenfekvő válasz. Fontos vívmány a három évtizede független Magyarországon, hogy az egyes közösségek, így az egyházak is kiléphettek a közéletbe, hallathatják hangjukat, részt vehetnek a vitákban, állást foglalhatnak fontos kérdésekben, mint amilyen például az abortusz.
A kommunista államhatalom először felszámolni, majd – felismerve annak lehetetlenségét – a magánszférába száműzni kívánta a vallást. Tanulságos, hogy a szekularizált Európa szintén utóbbira törekszik,
az egyházak közéleti szerepvállalásának elnehezítésével, a kereszténység kultúraformáló erejének megkérdőjelezésével. Ezen erők ellenében hat, ha az egyház vagy hívei jogaikkal élve kilépnek a nyilvános térbe – de ha ezt megteszik, vállalniuk kell az ebből fakadó, rájuk nézve hátrányos következményeket is. Aki közéleti szerepet vállal – az egyházak pedig ezt teszik, állást foglalnak közéleti kérdésekben, helyesen –, annak a bántó, sértő, megalapozatlan kritikát is tűrnie kell. De ha az a nyilvánosságba ki nem lépő hívő jogait is hátrányosan érinti, akkor a szólásszabadság korlátozása már nem megengedhetetlen. A tüntetésen előadott performansz jogi megítélése a kritikával kapcsolatos tűrési kötelezettség határait mutatja meg. A címlapkép pedig ahhoz képest ilyen fokú sérelmet nem valósított meg, az közszereplők – a mai közbeszéd megszokottá vált extremitásaihoz képest nem is túl szélsőséges – kritikájának tekinthető. A vallásos tartalom utóbbinál csak eszköz, és nem maga a céltábla.
A HVG-címlapra vonatkozó döntést éles viták előzhették meg a testületben, erre utal az, hogy öt alkotmánybíró is különvéleményt fűzött a többségi indokoláshoz, azaz a Kúria döntésének megsemmisítését látta volna helyesnek. Többen közülük az Alaptörvény Nemzeti hitvallásának azon részletére hivatkoztak, amely a kereszténység történelmi szerepére utal. E szerep elismerése – amely végeredményben egy tény, mégpedig a magyar államiság szempontjából alapvető fontosságú tény rögzítése – és a vallási érzékenységet is sértő kritikus vélemények védelme azonban egyáltalán nem összeegyeztethetetlen. Mint Schanda Balázs alkotmánybíró párhuzamos indokolásában megjegyzi, a címlapkép maga ad bizonyítékot arra, hogy Magyarországnak van keresztény kultúrája, mert ellenkező esetben a kép tartalma értelmezhetetlen lenne. Az alkotmánybíró egy fontos pontra tapint rá, amely tovább is gondolható: az erős keresztény kultúra nem csorbulhat némely ízléstelen vagy sértő vélemény hatására. A közéleti vitákban részt nem vevő, kiszolgáltatott hívek emberi méltósága azonban védendő – és egyébként egyszerre keresztény és szekuláris – érték. A határok aggályosan pontos meghúzása a konkrét ügyekben pedig jó kezekben van a bíróságoknál és az Alkotmánybíróságnál.
A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: A Parlament megszavazta az alkotmánybíróság új tagjait 2016. november 22-én. Fotó: Huszti István / Index)