Az ukrán társadalom egy része Ukrajna függetlenné válása óta menekült volna Moszkva öleléséből, törekvését több nekifutással is igyekezett érvényesíteni több-kevesebb sikerrel. A 2013–2014-es forradalmi események véglegessé tették ezt a folyamatot, és az egyébként többvektoros – bár 2013-ra már inkább inga mozgására emlékeztető – külpolitikát folytatni igyekvő Ukrajna nyugati fordulatot tett. A következmények jól ismertek: Oroszország megszállta a Krímet, Donyeck és Luhanszk megyékben szakadár érzelmek lángoltak fel, amelyek több ezer áldozatot követelő fegyveres összecsapásokba torkollottak az ukrán reguláris csapatok és az oroszok által támogatott szeparatista erők között. Mindkét fél komoly veszteségeket szenvedett, az ukrán hadsereget több alkalommal is katlanokba zárták. A helyzetet a minszki egyezmények voltak hivatottak rendezni, amelyek politikai részének megvalósítása azonban zátonyra futott. A folyamat megtorpant, a Donbász Ukrajna parázsló szegletévé vált. Az orosz–ukrán viszony mélypontra került.
A Majdant követő Porosenko-éra politikája komoly hangsúlyt helyezett az orosz–ukrán konfliktusra. A keleti háború a médiában és a közvéleményben (a nemzetköziben is) orosz–ukrán hibrid háborúként rögzült, az ország élete pedig a Hadsereg–Hit–Nyelv háromsága mentén haladt. Volodimir Zelenszkij fiatal, népszerű humorista és színész elsöprő választási győzelme a Majdan utáni új mindennapokra adott válasz volt. Sokan tőle várták a háború lezárását, azonban csalódniuk kellett. Zelenszkij jó pozícióból indult, úgy tűnt, hogy az orosz vezetés nyitott volt a párbeszédre. Pártja, a Nép Szolgája az ukrán parlamentben egyedüli kormányalakító többséget szerzett, így az új elnök a helyzet rendezéséhez szükséges teljes eszköztárral rendelkezett, de intézkedései arra utaltak, hogy inkább a korábbi elnök szavazótáborának kívánt tetszeni, mintsem saját választóinak tett ígéreteit megvalósítani. Retorikája egyre inkább a háborúpárti Porosenkóéra kezdett hasonlítani. Bizonyos eredményeket ugyanakkor elért.
2020 júliusában Kijev és a kelet-ukrán szakadár köztársaságok fegyverszünetet kötöttek. A frontvonalon alig történtek összetűzések, a kisebb átlövések pedig ritkán jártak halálos áldozatokkal. A helyzet márciusban kezdett romlani.
Az EBESZ április eleji jelentésében közel 1500 tűzszünetsértésre került sor, köztük több száz robbanás volt. Megjelentek a áldozatok mindkét oldalon, ami joggal adott okot az aggodalomra, hiszen ez egy végeláthatatlan adok-kapok-szerű támadássorozatba gyűrűzhetett, de akár teljes mértékű háborúhoz is vezethetett volna. Ez volt a kelet-ukrajnai konfliktus leghosszabb tűzszünete. A Donyeck megyei Sumi település mellett négy ukrán katona vesztette életét. A frontvonal túloldalán egy ötéves kisfiú halt meg robbanás következtében. Mindkét incidens vitákat váltott ki a felek között: egyesek úgy vélték, hogy a szeparatisták mesterlövészei végeztek az ukrán katonákkal, míg mások arról értekeztek, hogy egy korábbi, Donyecket ért támadásra reagáltak a szeparatista erők, és voltak, akik szerint az ukrán katonákkal taposóaknák végeztek. A kisfiú halálának körülményei tisztázatlanok. A felek egymást vádolják. Mint azt tudjuk, ennél kevesebb is elég egy háborúhoz.
Bár Zelenszkij elnök az ukrán katonák elestével kapcsolatban a béke fenntartására helyezte a hangsúlyt, a donbászi frontvonal felé már egy ideje vonatokkal szállították a harckocsikat és a nehézfegyvereket egy esetleges eszkaláció esetére. Az orosz–ukrán határon orosz oldalról pedig eddig soha nem látott mennyiségű haderő sorakozik olyan területeken is, amelyek nem határosak a szakadár köztársaságokkal.
A haderőmozgatás elsősorban politikai lépes a Kreml részéről, ugyanakkor az üzenet egyértelmű: ha Ukrajna katonai akciót indít a szakadár köztársaságok ellen, Oroszország beavatkozik.
Ukrajna Donbász-politikáját kritika éri, miszerint nem a megbékélést célozza: a reintegrációs törvénytervezetek olyan javaslatokat tartalmaznak, amelyek átvilágítási eljárásokat, külföldi felügyelőszervek felállítását írják elő, valamint nyomatékosítják az ukrán álláspont megerősítését a nyelv- és emlékezetpolitika terén, a korábban felvetett teljes amnesztiát pedig feltételekhez kötik. Az érintett területek lakosai jelentős részét ez inkább távolítja Kijevtől. Hegyi-Karabah példáját látva, valamint a jól alakuló ukrán–török viszonyra támaszkodva, amely katonai együttműködést is kilátásba helyez, bizonyos ukrán körök nem vetették el a régió katonai úton történő visszatérését, ahogyan azt szintén török névleges támogatással Azerbajdzsán tette. A Kreml a minszki egyezmények politikai részének érvénybe lépése útján látja a szakadár régió kérdésének megoldását. A bizonyos politikai rész értelmében a kérdéses területek többek közt különleges státuszt kapnának Ukrajnán belül; a határellenőrzés az orosz–ukrán határ luhanszki és donyecki szakaszán pedig a területen tartott választások után kerülne vissza Ukrajna kezébe (az ukrán fél ezt kategorikusan elutasítja, mivel előbb a határellenőrzést szeretné visszaállítani, és csak utána rendezne választásokat.). A tárgyalások négyoldalú keretek közt kell hogy megvalósuljanak, amelyeken Oroszország, Ukrajna, Franciaország és Németország vesz részt. Ez az úgynevezett normandiai formátum. „Minszk” a fentiek szerinti megvalósítása az ukrán keményvonalasok szemében a teljes kapitulációt jelenti. Ebben mindkét fél rugalmatlan: Oroszország megszeghetetlen parancsolatként tekint rájuk, míg Ukrajna nemzeti érdekeinek felmondásaként. Az egyezményt 2015-ben írták alá, amikor az ukrán hadsereg nagyon rossz helyzetben volt, kis túlzással a teljes katonai vereség szélén állt. Mára a helyzet más, a hadsereg sokat fejlődött és erősödött, érthető, hogy Kijev alternatív megoldások után kutat, hiszen szerinte Moszkva minszki feltételei teljesíthetetlenek, az egyezményt újra kell tárgyalni.
Zelenszkij hivatala egy új nemzetközi fórum megteremtésében látja a megoldást, amely felülírná a minszki egyezményeket, valamint megcélozná maga a Krím diplomáciai úton történő visszatérését is,
a normadiai formátumot pedig kibővítené az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával. Kijev ilyenfajta lépéseit Oroszország nem nézheti jó szemmel sem a fenti okok, sem pedig a Kreml kezdeti nyitottságának „elszalasztása” miatt sem. Katonai erejének demonstrálásával Moszkva bizonyos mértékben a Nyugatot is állásfoglalásra készteti, és valószínűleg olyanra, amely visszaterelné Kijevet a megakadt minszki–normandiai keretekhez.
A kiéleződött helyzetből Ukrajna NATO-csatlakozása lehetne a kiút. A szövetségesek támogatják ugyan, de inkább diplomáciai keretek között maradnának.
Ukrajna bízik nyugati partnereiben és abban, hogy Oroszország a szankciós nyomás hatására meghátrál. Zelenszkij április 6-án Jens Stoltenberggel, a NATO főtitkárával folytatott telefonbeszélgetésében kijelentette, hogy egyedül Ukrajna NATO-csatlakozása jelentheti a háború végét a Donbászban, mivel ez egyértelmű jelzés lenne Oroszország felé. Aznap kérte Kanada miniszterelnökét, Justin Trudeau-t, hogy járjon közben Ukrajna NATO-csatlakozása ügyében, ugyanezt kérte a brit miniszterelnöktől is. Zelenszkij komoly támogatásnak vélhette a Joe Biden elnökkel folytatott telefonbeszélgetésének tényét is. Szolidaritási látogatást tettek Kijevben a balti államok külügyminiszterei is, akik biztosították ukrán kollégájukat arról, hogy mindenben hathatós támogatást nyújtanak az országnak. A litván külügyminiszter pedig bejelentette, hogy közbenjár abban, hogy Ukrajna kapja meg a NATO-csatlakozási tervet. Ukrajna valóban számíthat a nyugati partnerei támogatására, de hol ér véget a „komoly aggodalom kifejezése”, és hol kezdődik a valós támogatás?
Az orosz–ukrán helyzet kiéleződésével egyre többen emlegetik a 2008-as grúziai eseményeket. A nyugatbarát Miheil Szaakasvili elnök NATO-csatlakozási törekvései is széles körű támogatást élveztek a nyugati partnerek részéről, ezek azonban összetűzésekhez vezettek Dél-Oszétiában, és az orosz csapatok egy karnyújtásnyira álltak meg Tbiliszitől. A teljes vereséget elmondások szerint az orosz és az amerikai elnök közötti telefonbeszélgetés gátolta meg. A többi nyugati partner pedig kifejezte mély aggodalmát az orosz agresszió kapcsán. Ukrajna NATO-csatlakozási perspektívái nem világosak. Maga a NATO sem egységes a kérdésben. Bár a balti államok és Lengyelország is támogatja az ország csatlakozását, Németország szövetségi kormányának szóvivője, Ulrike Demmer leszögezte, hogy Ukrajna nagyon fontos partner a NATO számára, ugyanakkor a tagsága felé irányuló további lépések nincsenek napirenden.
Az ország esetleges NATO-csatlakozásával kapcsolatban Maria Zaharova orosz kormányszóvivő világosan üzent:
Ukrajna NATO-csatlakozása nemcsak hogy békét nem hoz Ukrajnába, hanem ellenkezőleg, tovább eszkalálja a helyzetet az ország délkeleti részén, és visszafordíthatatlan következményekkel járhat az ukrán államiságra nézve.
Üzenete vélhetően nem csak Ukrajnának szólt.
Zelenszkij török próbálkozásai is felemás eredményeket hoztak. Egyrészt Kijev szert tett a török Bayraktar harci drónokra, valamint személyesen is találkozott Recep Tayyip Erdoğan elnökkel, megállapodás született a katonai együttműködésről, de ez az együttműködés nem irányulhat harmadik országok ellen, így az orosz konfliktusban a török támogatás névlegesnek mondható. Mi több, a török elnök hangsúlyozta a minszki egyezmények betartásának fontosságát. Tekintettel arra, hogy Oroszország április 15. és június 1. között felfüggesztette a légi közlekedést Törökországgal a napi Covid–19-fertőzöttek magas számára hivatkozva, Ankara még óvatosabb, akár a kérdésben semlegességet deklaráló kommunikációra válthat. Törökországot hatalmas veszteségek érhetik, ha elesik az orosz turistáktól, amit sem az ukrán turisták, sem a Kijevvel való katonai együttműködés gazdasági vetületei sem tudnak majd kompenzálni.
Az eszkaláció valószínűségét csökkentheti Biden és Putyin elnök telefonbeszélgetése. A beszélgetés óta Oroszország ellen újabb szankciókat vezetett be az Egyesült Államok, ugyanakkor hangsúlyozták, hogy ezek a korábban elkövetett kibertámadások következményei. Biden a telefonbeszélgetés kapcsán tartott beszédében hangsúlyozta a feszültség enyhítésének fontosságát, és kilátásba helyezett egy személyes találkozót is az orosz elnökkel, amelyre a közeljövőben kerülne sor. Az orosz–ukrán határon történt hadseregmozgatások miatt Moszkvát tehát nem érték szankciók. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem érhetik, ha helyzet tovább fokozódik, sem pedig azt, hogy Oroszország nem fokozhatja a nyomást, ha úgy érzi, továbbra is sérülnek az érdekei.
A nyílt konfrontáció és egy esetleges győzelem eredményezhetne bizonyos belpolitikai előnyt a Kreml számára, de stratégiai szinten csak kiadásokkal járna, és a Nyugattal való egyébként sem egyszerű viszonyok romlásához vezetne. Ezenfelül további szankciós nyomást okozhatna még abban az esetben is, ha az első lépést az ukrán hadsereg tenné meg a szakadár köztársaságokkal szemben. Moszkva ezt nem kockáztathatja meg, hiszen jelenleg az egyik legfontosabb gazdasági projektje, az Északi Áramlat-2 megvalósítása már a célegyenesben van. Németország ugyan kijelentette, hogy az ukrajnai konfliktus ellenére is meg szeretné építeni a gázvezetéket, de Oroszország számára ez így is túl nagy kockázat.
Katonai ereje, valamint egy esetleges konfliktus felvállalásának demonstrálásával a Kreml tudtul adta, hogy nem hajlandó engedni az érdekeiből.
A tétek emelésével és tartásával elérte, hogy a nem túl baráti megnyilvánulások után Biden kezdeményezze a kapcsolatfelvételt Putyinnal a konfliktus rendezése érdekében, aminek köszönhetően Moszkva komolyabb arcvesztés nélkül tud kihátrálni a konfrontációból, mindazonáltal, ha szükségesnek tartja, továbbra is fenntarthatja a feszültséget az új tessék-lássék jellegű szankciók miatt. A helyzet súlyos fokozódása rávilágított arra, hogy Kijev ugyan számíthat a nyugati partnerek támogatására, de arra is, hogy ez a támogatás inkább eszmei és nyilatkozatszintű. A kelet-ukrajnai helyzet nagy valószínűséggel továbbra is megoldatlan, fel-fellobbanó, ám mégis befagyasztott konfliktus marad. Megoldásához elsősorban az érintett felek politikai akaratára van szükség, ami Ukrajna számára nem kis belpolitikai kihívást is jelent.
Update: 2021. április 22-én az orosz védelmi miniszter Szergej Sojgu bejelentette, hogy az orosz hadgyakorlat véget ért. Az orosz csapatok megkezdték a visszavonulást az ukrán-orosz határról. Az, hogy a bejelentést nem Putyin elnök tette, annak hangsúlyozása, hogy az elmúlt hetek hadseregmozgatása gyakorlat volt, amely tervek szerint ért véget nem pedig egy háború közeli helyzet deeszkalációjára került sor a Nyugat nyomására, vagy pedig Joe Biden elnök kérésére. A feszültség kelet-Ukrajna körül tehát alább hagyott, de a Donbász kérdése továbbra is megoldást vár. Az ukrán vezetés további szankciókat várna, akár Oroszország kizárását a SWIFT rendszerből, ennek hatékonysága azonban kérdéses. Az eddigi tapasztalatok szerint a szankciós nyomás csak kis mértékben befolyásolta a Kreml viselkedését, és erre az elmúlt néhány hét erődemonstrációja is jó példa. Kijevnek fel kell készülnie arra, hogy kizárólag diplomácia rendezésre számíthat a Donbásszal kapcsolatban, ami egy sor belső probléma megoldását is szükségessé teszi.
A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet külső szakértője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Az orosz hadsereg gyakorlata az Opuk lőtéren 2021. március 19-én Oroszországban. Fotó: Sergei Malgavko / TASS / Getty Images)