Vonakodó szövetséges. Lavírozás. Hintapolitika. A belarusz Aljakszandr Lukasenka uralkodásának lassan három évtizede távolról sem az Oroszországnak való alárendelődésről és Moszkva kiszolgálásáról szólt. A többvektorú politikával Lukasenka önálló hatalmi tényező tudott maradni nagyobb erők árnyékában, Belarusz pedig sok gazdasági előnyhöz jutott, elsősorban az az orosz adófizetők kontójára. Az elmúlt egy év ezen a jól kihasználható helyzeten változtatott radikálisan.
A Ryanair gépének eltérítése és Raman Prataszevics ellenzéki újságíró elrablása pedig az utolsó szögeket veri be Lukasenka sokáig sikeres politikájának koporsójába.
Az Európai Unió számára már a tavalyi elcsalt választások után teljesen szalonképtelenné vált a belarusz elnök, és hiába lenne geopolitikai érdek Minszk Moszkvától való távol tartása, a gépeltérítés olyan leplezetlen agresszió az EU ellen, amit nem lehet szó nélkül hagyni. A kemény szankciók jogosak, de minél erősebbek, annál inkább közelíteni fogják Lukasenkát Oroszországhoz.
Belarusz voltaképpen akkor is a nagy orosz testvértől függött, amikor Lukasenka leginkább a Kreml kedélyeit borzoló politikát folytatott. Oroszország évtizedek óta rengeteg pénzt öl a fehérorosz gazdaságba, éves szinten dollármilliárdokat. Moszkva alacsonyan tartott olaj- és gázárakkal, olcsó hitelekkel, illetve egy atomerőművel vette meg Minszk nagyon is ingatag lojalitását. A támogatás ugyan 2014 után csökkent, hozzájárulva az életszínvonal jelentős romlásához az országban, de nem tűnt el. Az orosz büntetésnek két oka volt. Egyrészt Oroszország a nyugati szankciók és a háború költségei miatt nem tudott annyira nagylelkű lenni, mint korábban. Másrészt nem is akart. Lukasenka nem állt ki Vlagyimir Putyin mellett az ukrajnai háború kitörésekor, visszautasítva, hogy látogassa meg a Krímet, és ott találkozzanak. Személyesen is megsértette az orosz elnököt, amikor viszont elment Porosenkó ukrán elnök beiktatására.
A hintapolitika nem egyedi belarusz termék, Ukrajna is így maradt a felszín felett, húsz évig a két világ között lebegve. Viktor Janukovics ugyanúgy nem volt Putyin egyszerű parancsvégrehajtója, mint Lukasenka. Az ukrán háború akkor kezdődött, amikor a „lebegés” véget ért. A lavírozás ugyanis még elfogadható az oroszoknak, az átállás nem.
Lukasenka rendszerét az EU a jelenleginél keményebb szankciói sem tudják megdönteni, Moszkva azt nem hagyná, vagy ha igen, csak saját emberét fogadná el utódnak. Az egyetlen út a valódi, nyugatos változásra egy erőszakos forradalom lenne. De Belaruszban nem olyan „egyszerű” a képlet, mint Ukrajnában volt. Ott a nyugati integrációt akarók két dologra is tudtak alapozni: Nyugat-Ukrajna nacionalizmusára-oroszellenességére és a szegénységben élő társadalom vágyára a gazdag Európához való csatlakozás iránt. Csakhogy a fehéroroszok túlnyomó többsége nem oroszellenes, de ami még fontosabb: volt szovjet viszonylatban nem szegény. Van egy nagy középosztály és viszonylag jól fizetett munkásréteg, amelynek van vesztenivalója.
Belarusz az egy főre jutó vásárlóerő-paritáson mért GDP tekintetében a 65. a világon 20,578 dollárral. Ukrajna a 86. 13,943 dollárral. De a valós különbség ennél is nagyobb. Belaruszt nem privatizálták (lopták) annyira szét, mint Ukrajnát, ahol a gazdaság nyolcvan százaléka felett egy szűk oligarchakör rendelkezik. Az átlag belarusz sokkal jobban él, mint az átlag ukrán. A „mindegy, mi van a politikában, csak kenyér legyen és béke” még elég széles körben élő filozófia. A társadalom egy jelentős része a fél évtizedes életszínvonal-csökkenés után is megelégszik az alacsony szintű, de létező szociális biztonsággal. Ukrajna permanens válsága sem sarkall sokakat a Majdan követésére. Látják, hogy a Nyugat annyit tud tenni Kijevért, hogy egyébként jórészt kölcsönökkel, és nem adományokkal, a felszín felett tartja.
Ukrajna ugyan példa, de inkább elrettentő.
Sokaknak a Baltikum se követendő modell. Sikertörténetnek a két Belaruszhoz legközelebbi balti állam messze nem akkora, mint Magyarországon gondoljuk. Lettország lakossága az 1990-es 2,7 millióról 1,9 millióra csökkent, Litvániáé 3,7 millióról 2,8-ra – ez nemcsak arányaiban, hanem abszolút számban is nagyobb, mint ebben az időszakban a magyar népességcsökkenés. Az egy főre jutó GDP tényleg lenyűgöző litván, és nem rossz lett növekedéséhez a két ország döbbenetes kiürülése is hozzájárult. Litvániát történelmi ellentétek, és a teljesen nyíltan művelt „brain drain” teszi kevéssé szimpatikussá sokak szemében. Lettországban a vidéki lakosság élete még ma sem sokkal jobb, mint Belaruszban. Ezt Lukasenka propagandája kihasználja, és arra is utalgat, hogy Európában az orosz nyelv másodrendű, az orosz kisebbség elnyomott. Igazságmag ebben is van: különösen a lett politika nagyon kemény, még ha az ország tragikus történelmének ismeretében árnyaltan is kell értelmezni.
Persze van egy ragyogó példa: Lengyelország, amelynek gazdasági emelkedése a keleti EU-tagok talán legnagyobb sikertörténete. Lukansenka ezen a területen is akcióba lépett. Belarusz nyugati fele 1939-ig Lengyelországhoz tartozott, és a nemzeti félelmek erősítésére kiválóan alkalmas a 300 ezer fős lengyel kisebbség. Az állami propaganda szerint Varsó Grodnót követeli, sőt teljes területi revíziót akar, ezért támogatja az ellenzéket. A lengyelellenes kampány keretében kisebbségi vezetőket tartóztattak le márciusban. A lengyelek elleni vád: nemzeti és vallási gyűlölet keltése. Természetesen alaptalan, de a tényen, hogy a kisebbségi kérdés kihasználható, nem változtat.
Van tere tehát a manipulációnak, és ideig-óráig a rendszer fennmaradásának. A Nyugat által támogatott demokratikus, Európa-párti ellenzék töredéke a Lukasenka-ellenesek tömegének, és az elnöknek továbbra is van egy jelentős, bár vélhetően kisebbségi társadalmi támogatottsága. Az EU és az USA szemében jogosan pária státuszú „örökös elnök” helyzete tehát rossz, de nem annyira reménytelen, mint azt tavaly gondolni lehetett.
Raman Prataszevics állami kalózkodással történt őrizetbe vételével, a fiatalember életével és a bebörtönzött lengyel kisebbségi vezetőkkel persze játszhat Lukasenka. Lavírozgathat egy ideig. Mutathatja, milyen erős saját népének, az EU-nak és Moszkvának is. De nem erős.
Mivel egy ukrajnaihoz hasonló forradalom, a szakítás Oroszországgal az ország romba döntésével lenne egyenértékű, a népesség egy jelentős része, az elit többsége és egy nap Lukasenka is vélhetően el fogja fogadni a nehezen elkerülhetőt: Oroszországot. Az orosz–belarusz integráció erősödése komoly geopolitikai győzelem lenne Moszkvának. Már az is siker, hogy Belarusz és Ukrajna kapcsolata nagyon megromlott. A belarusz hadsereg, különösen a légierő és a légvédelem további betagolása az orosz haderő alá, támaszpontok létrehozása, a hadiipar integrációja jelentősen erősítené Oroszország pozícióit mind a NATO, mind Ukrajna ellen. A túlterhelt ukrán szolgálatoknak és haderőnek újabb 1100 kilométeres határszakaszra kellene figyelnie, az ukrán főváros pedig csupán 150 kilométerre van a belarusz határtól. Voltaképpen tehát a filmbe illő gépeltérítéssel Moszkva nyert, mindenki más veszített. Persze senki sem annyit, mint Raman Prataszevics és orosz barátnője.
A szerző az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Fehéroroszországba terelt Ryanair-repülőgép leszáll a vilniusi repülőtéren 2021. május 23-án. Fotó: Andrius Sytas 6 Reuters)