Sokan hiszik azt, hogy a múlt valami távoli, poros dolog, amit ugyan szórakoztató, időnként esetleg megható szemlélni, de valójában nincs hozzá közünk. A lakástulajdonhoz való viszonyunk szépen megmutatja, mennyire nincs ez így. A múlt köztünk van. Rejtetten, de alapjaiban és feltárható módon határozzák meg a múltbéli tapasztalatok mindennapjainkat, cselekedeteinket, értékválasztásainkat.
A második világháború után egész Európában, így Magyarországon is komoly lakáshiány alakult ki.
A háborús pusztítások mellett ebben szerepet játszott az urbanizáció, a lakásokkal szemben támasztott igények változása és a családmodellek átalakulása is. A nyugat-európai kormányok többsége erre a kihívásra nagy lakásépítési programok beindításával és az állami szerepvállalás növelésével válaszolt. Magyarország (a szomszédos szocialista országokhoz hasonlóan) a sztálini gazdaságpolitikát követve erőforrásait a nehéz- és a hadiipar fejlesztésére fordította. „Ha nem tartunk mértéket, akkor mint rántott csirkét megesszük azt a tyúkot, amely jövőre aranytojást tojna” – figyelmeztette az esetleges elégedetlenkedőket Rákosi Mátyás 1950-ben.
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az állam a háború utáni első 10 évben alig épített lakásokat. Így hiába államosította a Magyar Dolgozók Pártja 1948-tól a bankokat, gyárakat és végül 1952-ben a bérlet útján hasznosított lakóházakat, villákat és öröklakásokat. Hiába harsogta a propaganda az állami tulajdon elsőbbségét, az emberek többsége (a rendszerváltás felé haladva egyre nagyobb hányada) saját maga által tulajdonolt lakásban lakott.
Paradox módon ezt tovább erősítette a kádári lakáspolitika is, mely a 60-as évek közepétől ugyan beindított egy komoly lakásépítési programot (ennek termékei a mai panelakótelepek), de mindvégig előnyben részesítette a városokat. Ebből következett, hogy a lakosság nagyobbik része (a hetvenes évekig az emberek több mint a fele falvakban élt) nehezen jutott állami bérlakáshoz.
A magyarok többsége 1945 után tehát csak akkor jutott lakáshoz, ha épített vagy vásárolt magának. Az állam saját ideológiájának is ellentmondva ezt kedvezményes kölcsönökkel is segítette abban a korban, elsősorban azért, hogy így a lakosság megtakarításait a kínzó lakáshiány mérséklése érdekében mozgósítsa. A mozgósítási szándék komolyságát jól mutatják a korabeli, belső használatra készült tanulmányok, melyekben tételesen kiszámolják, mennyit spórolt az állam például a családi házak építését kedvezményes kölcsönnel támogató akciójával.
Az így kialakult helyzetnek köszönhetően a saját lakás, a saját lakás építése szimbolikus jelentőségre tett szert az 50-es évektől kezdve. Egyszerre fejezte ki a lakosság autonómiáját az állammal szemben, hiszen az építtető döntötte el (nyilván korlátok között), hogy milyen lakást épít, és nyújtott biztonságot, mivel a lakás- vagy háztulajdonos államilag elismert vagyonra, továbbörökíthető tőkére tett szert. Ráadásul a lakásépítéssel a második gazdaságban megszerzett jövedelmek mértéke is legálisan (!) megmutatható volt a presztízsfogyasztást nem jó szemmel néző szocialista társadalomban. A vidéki települések látképét máig meghatározó Kádár-kockák, majd emeletes házak ezeknek a többes motivációjú törekvéseknek a termékei. Ezzel a háttérrel talán már érthető, hogy
amikor a rendszerváltás után gyorsan és radikálisan privatizálták az állami bérlakásokat, a magyar társadalom többsége ezt az autonómiájának és létbiztonságának a megerősítéseként fogta fel. Gyarapodásnak, és nem veszteségnek.
Ezek a tapasztalatok, törekvések és családi (bátran mondhatjuk) sikerek, illetve ebből következően a lakástulajdon fontosságának képzete máig meghatározzák a szülők, nagyszülők és rajtuk keresztül a lakáspiacra lépő új generációk gondolkodását. Ennek következtében azoknak, akik itthon az állami bérlakások számának növelését tartják helyesnek, egyszerre kell megküzdeniük az állammal mint tulajdonossal szembeni bizalmatlansággal és a bérlakástól való idegenkedéssel.
Nem szükségszerű azonban ez a bizalmatlanság és idegenkedés. Európa számos országában, például a hozzánk földrajzilag és kulturálisan is közel álló Ausztriában vagy Németországban a lakosság jelentős része él bérlakásokban, és az állam, a közületek szerepe is jelentős a bérlakáspiacon. A lakástulajdon ezekben az országokban csak egy a lakásformák közül, és inkább a jómódú családok élnek vele. Az ennek következtében fontos szerepet játszó bérlakáspiacon pedig az állam már a második világháború óta jelen van ezekben az országokban, igaz, az 1960-as évektől csökkenő mértékben. A legfontosabb érv az állam jelenléte mellett évtizedek óta ugyanaz: a piaci viszonyok között csak így biztosítható az, hogy a társadalom szegényebb rétegei is megfizethető lakáshoz jussanak. Az összehasonlító kutatások alapján nehéz ezzel az érvvel vitatkozni. Sajnos ugyanígy komoly érvek szólnak az állami részvétel ellen is. Számos példa bizonyítja, hogy a lakáspiaci állami jelenlét a kisebb jövedelműek lakáshoz jutását csak kis hatékonysággal, pazarló, sőt időnként korrupt módon tudja ellátni.
A múlt köztünk van. Amikor arról vitatkozunk, mi történjen az önkormányzati/állami lakásvagyonnal, akkor tehát nemcsak a pillanatnyi gazdasági és politikai előnyök, racionalitások határozzák meg ennek a kérdésnek a kontextusát és a viták kimenetelét, hanem azok az évtizedes, egy másik társadalmi rendszerben szerzett tapasztalatok, tudások és hiedelmek, melyeket szüleinktől és nagyszüleinktől örököltünk.
A szerző történész, szociológus, az ELTE társadalomtudományi karának oktatója
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Fortepan / Gárdos György)