Az úgynevezett keleti nyitás politikáját rengeteg támadás érte az elmúlt tíz évben. E támadások többsége rövid távú és belpolitikailag motivált volt, ezért sok szót nem érdemelnek, ugyanakkor célszerű végiggondolni, hogy mi késztethette a magyar politikai vezetést ennek a talán meglepő és alapvetően hosszú távon motivált külpolitikai döntésnek a meghozására.
1990 és 2008 között az EU- és a NATO-tagság elsődlegességét nem sokan kérdőjelezték meg a magyar politikában, ezek elérése nagyon hamar célként jelent meg a külpolitika horizontján. Talán szavakkal való játéknak tűnik, de ezek nem célok, hanem inkább csak eszközök a külpolitika igazi céljainak elérésében; a biztonság garantálása és a gazdasági fejlődéshez szükséges keretfeltételek megteremtése. E két cél megvalósítása együttesen vezet(het) el Magyarország évszázados álmához, a valódi és tartós felzárkózáshoz.
Miután Magyarország NATO- és EU-taggá vált, sokáig abban a hitben voltunk, hogy a dolgunkat megtettük, és további tennivalónk már nincs, így váltak a korábbi célok/eszközök olyan végeredményekké, amelyeken kívüli megoldások tabunak vagy éppen unortodoxnak tűnhettek. Ha valamiféle tanulságot levonhatunk a történelemből, akkor az biztosan az lenne, hogy nem feltételezhetjük azt, hogy minden úgy lesz, mint ahogy most van, és az elképzelhetetlent is el kell képzelni, vagy legalábbis fel kell készülni rá. A vádakat megelőzendő, nem az EU vagy éppen a NATO elhagyása mellett érvelek; ezek jelenleg jól szolgálják az ország érdekeit. Ugyanakkor az ország külkapcsolati rendszerét úgy célszerű kialakítani, hogy az képes legyen önállóan (is) a váratlan fordulatokra reagálni.
A 2010 után átalakított külpolitika ma már képes képes ezt megtenni, rendelkezik olyan stratégiai önállósággal, amely megmutatkozott például az elmúlt időszakban a kínai vagy éppen az orosz vakcina vásárlása esetében is,
ahol a 2010 után kialakított kapcsolatrendszer (és persze akarat) nélkül még mindig az EU-s közbeszerzésre várnánk.
A külpolitikai fordulathoz vezető úton mérföldkőnek számított a 2008–2009-es válság. Ekkor egyrészt világossá vált, hogy ha gazdasági válság alakul ki, akkor Németország, Franciaország, az Egyesült Királyság és persze a többi nyugat-európai ország is magára koncentrál, ránk kevés figyelem jut (ha egyáltalán), és magunkra vagyunk utalva. Ezt a konklúziót egyébként a Covid–19-re adott kezdeti reakciók is megerősítették. A válság másik tanulsága az volt, hogy a magyar gazdaság olyan mértékben be van épülve a regionális, elsősorban Németország által irányított ellátási láncokba, hogy ennek diverzifikálása (nemcsak a befektetésekben, hanem a kereskedelemben is) több évtizedes munka eredménye lehet. Az előbbi mondat magyarázatot igényel: nem, nem a magyar gazdaság Kelet-függővé tételéről beszélünk, egyrészt ettől messze van Magyarország mind kereskedelmi és befektetési adatokat figyelembe véve, másrészt azért sem, mert az egyik függőséget egy másikkal nem célszerű felcserélni.
És ha már a függés szó említésre került, úgy gondolom, ez egy kulcsszó a folyamatok megértésében: Magyarország jelenleg – mint oly sokszor történelme során – aszimmetrikusan függ a Nyugattól politikai és gazdasági értelemben, ennek megváltoztatása csaknem lehetetlen, de oldása szükségszerű és elképzelhető. Ezt állítja középpontba a keleti nyitás politikája, amelyet egy kereskedelmi és befektetési diverzifikációt megcélzó politikaként kell értelmezni, és elsősorban Magyarországról és nem Kínáról vagy éppen Oroszországról szól. Ennek felismerése a magyar külpolitikai vezetés mellett az MNB-t is dicséri.
A Kína körül kialakult vitának van nyilvánvalóan egy politikai vetülete is, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A vitában részt vevők az esetek többségében azt kérik számon a magyar külpolitikai vezetésen, hogy miért működik együtt Kínával, amikor jelentős problémákat látnak annak tekintélyelvűnek vagy éppen totalitariánusnak nevezett működésében, kisebbségi politikájában vagy éppen Hongkong kezelésében. Ezen viták egyes elemzése nem fér bele e rövid írás keretei közé, ezért a továbbiakban azt feltételezzük, hogy a CNN-nek minden ilyen típusú állítása Kínával kapcsolatban százszázalékos igazságértékkel bír. (Ez volt a cikknek a vicces része.) Így a következőkben azon tényezőket vesszük sorra, amelyek miatt amellett érvelünk, hogy a vádak esetleges igazsága vagy részleges valóságtartalma ellenére sem lehet a magyar külpolitikájának az a célja, hogy megregulázza Kínát:
Az USA-val ellentétben sem az EU-nak, sem Magyarországnak nincsenek geopolitikai ellentétei Kínával, így érdekeink megvédése ebben az esetben egyenlő a gazdasági érdekeink képviseletével.
Ha van olyan uniós ország, amelynek lehetnek geopolitikai jellegű ellentétei Kínával, az Franciaország, és Franciaország is csak azért, mert Kína az elmúlt évtizedben visszaszorította a francia befolyást Afrikában. Hozzá kell tenni azt, hogy ha lennének is európai vagy magyar geopolitikai érdekek, „hard power” hiányában ezeket nem tudnánk érvényesíteni.
Az amerikai külpolitika demokráciaexportja Bidennel visszatérni látszik. Ennek sikertelensége nyilvánvaló volt Afganisztán, Jemen és Irak esetében. Egy olyan politika, amely gazdaságilag fejletlen és gyenge központi hatalommal jellemezhető országokban is sikertelen volt, nem kínál valós esélyt az USA-nak Kína esetében. Legyünk realisták, az amerikai vezetésnek sem Kína demokratikussá tétele az elsődleges célja, hanem az ország globális vezető szerepének megakadályozása, gazdasági és politikai felemelkedésének lassítása. Tényleg azt hisszük, hogy az USA-nak egy demokratikus Kínával való kapcsolatrendszere harmonikus lenne? A magyar külpolitika hatékony, de korlátozott erőforrásokkal rendelkezik, mind humánerő, mind anyagi források tekintetében, ezek teljes elfecsérlése lenne, ha ezeket egy 1,4 milliárdos lakosságú ország politikai és gazdasági rendszerének megváltoztatására fordítaná.
Az sem lényegtelen tényező, hogy Kína hogyan néz magára, és hogyan értékeli a Nyugattal való kapcsolatokat. A kínai történetírók a XIX. század közepétől a XX. század közepéig tartó időszakot a megaláztatás évtizedeiként kezelik, egy olyan korszakként, amelyekben a nyugati hatalmak diktálták – akár tanácsadás, akár fegyveres erőszak formájában – Kínának, hogyan szervezze meg politikai és gazdasági rendszerét. Még akkor is, ha a tanács jó szándékkal született, a hetvenes évek végéig nem történt érdemi előrelépés. Az eredmények a saját ötletekből és megoldásokból jöttek, és tény az is, hogy ez a siker a kezdeti időszakban erőteljesen épült a külföldi tőke és technológia bevonására. Kína sikerének és politikai stabilitásának legfőbb jele a bővülő középosztály támogatása, amíg ez megvan, a rendszer megváltoztatására tett kísérletek hiábavalók.
A teljesség érdekében érdemes megemlíteni két olyan példát is, amikor az USA sikeres volt egy társadalom demokratizálásában. A második világháború utáni politikai és gazdasági átalakulás Németország és Japán esetében azért lehetett sikeres, mert a kezdeti habozás után erős társadalmi támogatottságot kapott. Az analógia világos, Kína csak akkor fog változni, ha Kína is akarja.
Mindezek fényében talán érthető, hogy a magyar külpolitika pragmatizmusát, annak gazdasági érdekek mellett való megszervezését miért szükséges fenntartani Kína és egyébként bármilyen más ország esetében is. Ha minden ideológiai szűrön keresztül érkezik a magyar társadalmi diskurzusba – legyen az egy világszintű egyetem bevonzása az országba (Fudan) vagy a legtöbb 5G-szabadalommal rendelkező telekommunikációs vállalat magyarországi befektetése (Huawei), vagy éppen ingyen érkező egészségügyi felszerelések, vagy csak egyszerűen a vakcinabeszerzés ügye –, akkor az éppen a diverzifikálást fogja megakadályozni, ami nélkül nincs magyar felzárkózás.
A szerző nemzetközikapcsolatok-szakértő, a Budapesti Gazdasági Egyetem oktatója
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök és Li Ko-csiang kínai miniszterelnök kétoldalú tárgyalásukon Pekingben 2019. április 25-én. Fotó: MTI / Miniszterelnöki Sajtóiroda / Szecsődi Balázs)