A sport és a politika találkozása megosztó téma a közvélemény számára, és számos kérdést vet fel a sportrajongók körében.
Ezek közül a legfontosabb: egyáltalán van-e helye a politikának a sportban? A kérdés a Black Lives Matter (BLM) polgárjogi mozgalom 2013-as alapítása óta újra és újra a figyelem középpontjába kerül mind Amerikában, mind Európában, így Magyarországon is. A BLM egy decentralizált mozgalom – a polgárjogi mozgalom egyik új megnyilvánulása, aktivisták új generációját képviselve –, amelynek célja, hogy felhívja a társadalom figyelmét a kisebbségekkel szemben tanúsított rendőri brutalitásra, valamint a faji egyenjogúság/jogegyenlőség szükségességére.
2016-ban Colin Kaepernick amerikai focista volt az egyik első élsportoló, aki a térdelést választotta a tiltakozás egy formájaként az Egyesült Államokban. Egyesek számára térdelése megbotránkoztató politikai tett volt, amelynek nincsen helye a sportban. Azonban fontos megemlíteni, hogy ez egy erőszakmentes, szimbolikus gesztus volt, amelyet már az 1960-as években is alkalmaztak a polgárjogi mozgalom során. Az ismert fekete polgárjogi aktivista és lelkész, Martin Luther King Jr. is térdelve imádkozott letartóztatott polgárjogi aktivistákért 1965-ben Selmában, Alabamában. King térdelése, valamint Kaepernick tiltakozása jól ábrázolja, hogy több mint 50 év távlatában még mindig szükség van hasonló szimbolikus cselekedetekre, hogy mindenki egyenlő bánásmódban részesüljön a törvény előtt.
A BLM-mozgalom ma is nagy hatással van a sport világára és a bajnokságokra, az elmúlt évek során pedig olyan sztárok fejezték ki szolidaritásukat, illetve szólaltak fel az emberi jogokért, mint LeBron James kosárlabdázó, Megan Rapinoe focista, Jamaal Charles amerikai focista, Rebekkah Brunson kosárlabdázó, Bubba Wallace NASCAR-versenyző, Naomi Osaka teniszező és Lewis Hamilton F1-pilóta, beleértve az európai futballelitet, az angol Premier League-et, a német Bundesliga labdarugó-bajnokságot és játékosait.
A 2020-as labdarúgó-Európa-bajnokság (Euro 2020) – amelynek Budapest az egyik házigazdája – is érintett a kérdésben, mivel az angol, belga és walesi válogatott is jelezte, hogy térdelni fognak az Euro 2020 során; a bajnokság első körében a válogatottak többsége úgy döntött, hogy nem alkalmazza eme szimbolikus tüntetési formát. Az európai futballközösség megosztott a témát illetően, de a nyugat-európai szurkolók többsége támogatja a játékosok néma tiltakozását a YouGov felmérés adatai alapján. Németországot leszámítva a felmérésben nem vett részt több közép- vagy kelet-európai ország, így nincs adat arról, hogy miként viszonyulnak a magyar szurkolók a térdeléshez – ez esetben tehát a politikához – a sportban.
Némi iránymutatást adhat a szurkolói megnyilvánulás a magyar–ír barátságos mérkőzésen (június 8.), valamint az azt követő reakció, bár természetesen ezekből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. A barátságos mérkőzést megelőzően az ír labdarúgó-válogatott játékosai tüntetőleg letérdeltek, ezáltal tiltakozva a faji megkülönböztetés és a rasszizmus ellen, és a magyar nézők egy csoportja kifütyülte a játékosokat. A magyar válogatott tagjai ezzel szemben nem térdeltek le, a „Respect” (tisztelet) feliratra mutattak helyette. (A Magyar Labdarúgó-szövetség a mérkőzés előtti napon tartott sajtótájékoztatón kiadott nyilatkozatában – az UEFA és a FIFA szabályzatára hivatkozva – megerősítette, hogy a válogatott nem fog térdelni a mérkőzések előtt, mivel a pályán és a stadionban nem lehet politizálni.) A szimbolikus gesztust Orbán Viktor miniszterelnök a mérkőzést követő Kormányinfón provokációként jellemezte, amely a magyar kultúrától idegen, és véleménye szerint nincs helye a sportban. Deutsch Tamás csatlakozott a miniszterelnökhöz, és elítélte az ír válogatott térdelését, Facebook-posztjában a náci karlendítéshez hasonlította, miután párhuzamot vont az angol válogatott 1938-as berlini mérkőzése és az ír válogatott gesztusa között. A budapesti ír nagykövetség a Twitteren állt ki a válogatott tagjai mellett, hangsúlyozva, hogy a térdelés nem provokáció, hanem a tisztelet és szolidaritás egyfajta megnyilvánulása a rasszizmus és a diszkrimináció áldozatai előtt.
A jelenség megértéséhez érdemes egy közelebbi pillantást vetni a sportolói engedetlenségre, a békés tiltakozásra, a sport és a politika összefonódásának kezdetére az Egyesült Államokban. Az amerikai polgárjogi mozgalom (1954–1968) a sport világára is nagy hatással volt, a fekete sportolókra pedig érzelmi és politikai súly nehezedett a sport, kultúra, társadalom és politika összefonódása miatt. Egyfelől a fekete sportolók nemcsak Amerikát képviselték, hanem az afroamerikai közösség érdekeit is, ezért szót tudtak emelni a faji megkülönböztetés és a rasszizmus ellen, valamint ki tudtak állni a szegregáció eltörlése mellett, biztosítva az egyenjogúságot a társadalom minden szegmense számára, bőrszíntől függetlenül. Nem más volt a kor egyik kiemelkedő sportolója és a rendszer elleni lázadás jelképe, mint Muhammad Ali, a nehézsúlyú világbajnok, aki aktivisták sorát motiválta, így Tommie Smith és John Carlos ikonikus „fekete hatalom” tiltakozását is az 1968-as mexikói olimpián. Ali úgy vélte, hogy a fekete sportolóknak a hírnevüket a szabadság, a polgárjogok érdekében fel kell használniuk, vállalva az esetleges következményeket is.
Muhammad Ali volt a „fekete hatalom” mozgalom – amely a fekete nacionalizmust, önrendelkezést és büszkeséget hirdette – szimbóluma az 1960-as és a korai 1970-es években. A polgárjogi mozgalom mellett a másik meghatározó történelmi esemény a korszakban a vietnámi háború volt, amely aránytalan mértékben érintette az afroamerikai közösséget, tekintettel a katonai behívók és az áldozatok számára. Muhammad Alit 1966 márciusában sorozták be, de lelkiismereti okokból 1967. április 26-án megtagadta a katonai szolgálatot, vallási nézeteire hivatkozva. Alit letartóztatták, és a houstoni bíróság esküdtszéke 1967. június 19-én bűnösnek találta, és bár fellebbezett az 5 éves börtönbüntetés ellen, és így elkerülte a bebörtönzést, mindeközben megfosztották a világbajnoki címétől, valamint három és fél évre eltiltották a boksztól.
Száműzetése hivatalosan 1971. június 28-án ért végett, amikor is az Amerikai Legfelsőbb Bíróság felülbírálta az ítéletet a Clay kontra az Egyesült Államok-perben. 1970-ben térhetett vissza a ringbe Jerry Quarry ellen, de négy évet kellet várni, mire 1974. október 30-án ismét elhódította a világbajnoki címet, legyőzve George Foremant a „Rumble in the Jungle”-ként elhíresült címmérkőzésen.
A tiltakozás egy másik ikonikus megnyilvánulására, valamint a mexikói olimpia egyik legemlékezetesebb jelenetére 1968. október 16-án került sor, amikor Tommie Smith és John Carlos felállt a 200 méter síkfutás pódiumára. Smith világrekorddal győzött, és Carlos harmadik helyen ért célba Peter Norman ausztrál sprinter mögött. Az eredményhirdetés során Tommie Smith és John Carlos szimbolikus módon tüntetett a faji egyenlőtlenség ellen: nem viseltek cipőt a dobogón, ezzel jelképezve a szegénységet az afroamerikai közösségben, egy fekete kesztyűn osztozva, ökölbe szorított kezüket a magasba emelték a „fekete hatalmat” szimbolizálva, miközben fejüket lehajtva hallgatták az amerikai himnuszt. Tettüket hatalmas felháborodás követte, és néhány óra leforgása alatt Tommie Smitht és John Carlost megfosztották olimpia érmüktől, valamint a NOB nyomására el kellett hagyniuk az olimpiai falut. A két sportoló szimbolikus tüntetése Avery Brundage NOB-elnök szerint megsértette a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szabályzatát, és politikai véleménynyilvánításnak/cselekedetnek minősítette azt.
A Los Angeles Times messzebb ment, és a náci karlendítéshez hasonlította Smith és Carlos „fekete hatalom” tisztelgését. Nem túlzó kijelentés, hogy az afroamerikai sportolók önfeláldozó módon álltak ki embertársaik alapvető polgári jogaiért, hiszen sportolói karrierjük arról a néhány másodpercről szólt, amely az olimpiai döntőben várt rájuk, a pódiumról, de cselekedetükért végül megbélyegzés és örökös eltiltást várt rájuk a nemzetközi versenyektől, így nem indulhattak az 1972-es olimpián sem. A közvélemény pedig egyszerűen „dühös fekete sportolókként” jellemezte mind Muhammad Alit, mind Tommie Smitht és John Carlost, ezért háttérbe szorult az, hogy mi is motiválta cselekedetüket: a szolidaritás az alapvető emberi jogokért.
A polgárjogi mozgalom számos sikert ért el a polgárjogok területén az 1960-as években, azonban a további előrelépés, a társadalmi, gazdasági és jogi egyenjogúság elmaradt. A mozgalom új generációjának egyik megnyilvánulása a Black Lives Matter (BLM-) mozgalom, amely mára globális szervezetté nőtte ki magát 2013-as alapítása óta. A mozgalmat Alicia Garza, Patrisse Cullors és Opal Tometi fekete aktivisták alapították azt követően, hogy a floridai bíróság felmentette Trayvon Martin gyilkosát, akit másodfokú gyilkossággal vádoltak, miután lelőtte a 17 éves, fegyvertelen fiatalt. George Zimmerman önvédelemre hivatkozott, felmentését követően megjelent a #BlackLivesMatter-poszt a Twitteren. A „Black Lives Matter” lett a mozgalom hívójele, a felhívás a faji diszkrimináció elleni tiltakozásra, mivel az afroamerikaiak aránytalan mértékben válnak a rendfenntartó erők által alkalmazott erőszak áldozatává.
Az amerikai társadalmat, beleértve a sport világát, mélyen megérintette Trayvon Martin halála, és a későbbi, szintén kiterjedt rendőrségi brutalitás esetei: Eric Garner (2014. július 17.), Michael Brown (2014. augusztus 9.), Tamir Rice (2014. november 22.), Freddie Gray Jr. (2015. április 12.), Alton Sterling (2016. július 5.), Philando Castile (2016. július 6.), Stephon Clark (2018. március 18.), Breonna Taylor (2020. március 13.) és George Floyd (2020. május 25.).
A vízválasztó pillanat 2016. szeptember 12-én következett be, amikor is Colin Kaepernick, a San Francisco 49-ers irányítója letérdelt az NFL-mérkőzésen, miközben az amerikai nemzeti himnuszt játszották. Az előszezon mérkőzésein Kaepernick a padon ült a himnusz alatt, de ekkor még nem figyelt fel a sajtó a néma tiltakozására. Kaepernick a sajtó képviselőinek a következő magyarázatot adta erre augusztus 26-án, a Green Bay elleni mérkőzést követően: „Nem fogok felállni, hogy büszkeséget mutassak egy olyan ország zászlaja iránt, ami elnyomja a fekete embereket és a színes bőrű embereket. Ez számomra többet jelent, mint a futball, és önző lenne részemről, ha a másik irányba fordulnék. Holttestek vannak az utcán, és az emberek fizetett szabadságot kapnak, és megússzák a gyilkosságot.” A térdelő Kaepernickről készült ikonikus fotó bejárta az amerikai és a nemzetközi sajtót, nagy felháborodást keltve az amerikai közvéleményben.
Kaepernicket számos NFL-játékos és edző támogatta, bár a polgárjogi tiltakozások sohasem voltak népszerűek az amerikai és a nemzetközi sportban, mint ahogy azt a korábbi példák is illusztrálják. Kaepernick is megtapasztalta tettének következményét: maga Donald J. Trump, az Egyesült Államok 45. elnöke is megszólalt az ügyben egy politikai gyűlésen 2017-ben, amikor felszólította az NFL vezetését és a tulajdonosokat, hogy rúgják ki azokat a játékosokat, akik nem mutatnak kellő tiszteletet az amerikai zászló iránt. A szezont követően Kaepernick szabadügynök lett, később pedig véget ért profi pályafutása, mivel nem kapott szerződést más csapattól.
Tiltakozását 2016-ban csak az amerikaiak 28 százaléka támogatta az Ipsos felmérése szerint, egy év elteltével viszont egy friss felmérés alapján már a megkérdezettek 40 százaléka értett egyet vele. Ugyanebben a felmérésben az amerikaiak 57 százaléka nem értett már egyet Trump elnökkel, és nem támogatták, hogy az NFL kirúgja azokat a játékosokat, akik térdelnek a himnusz alatt. A George Floyd halálát követő társadalmi nyomásnak engedve Roger Goodell, az NFL vezetője 2020. június 6-i Twitter-videójában hivatalosan beismerte, hogy a liga hibázott, amikor nem támogatta a sportolók békés tiltakozását, egyúttal a BLM-mozgalmat támogatva elítélte a rasszizmust és a fekete közösség elnyomását, a videóbejegyzésben azonban nem nevezte meg Kaepernicket. Az idő múlásával, a fenti tendencia alapján valószínűsíthető, hogy a sportolók aktivizmusát a szurkolók többsége inkább támogatja. Remélhetőleg ez a magyar szurkolói közösségre is igaznak bizonyul. Nem szabad elfelednünk, hogy a sportolók is érző emberek, akik ugyanúgy reagálnak, mint a közösség többi tagja, ha úgy vélik, hogy igazságtalanság éri őket vagy embertársaikat. El lehet-e várni tőlük, hogy másképp vagy egyáltalán ne nyilvánítsák ki véleményüket csak azért, mert sportolók? Továbbá, az alapvető emberi jogokért és a szólásszabadságért való felszólalás politizálásnak minősül-e? Eme örök kérdések továbbra is megosztják a közvéleményt, amire rávilágít a magyar miniszterelnök nyilatkozata is, amely szintén politizálásnak minősül a sportban – csak negatív előjellel.
A szerző az ELTE BTK Amerikanisztika Tanszékének oktatója
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Az angol játékosok a Black Lives Matter támogatása mellett letérdeltek, míg a cseh csapat állva maradt a Csehország–Anglia UEFA Euro 2020 bajnokság D csoportjának mérkőzésén a Wembley Stadionban 2021. június 22-én. Fotó: Marc Atkins / Getty Images)