A szélsőséges időjárás lesz az új átlagos az ENSZ Kormányközi Éghajlatváltozási Testülete, az IPCC legújabb jelentése szerint. A következő évtizedekben a felmelegedés elkerülhetetlenül erősödik, ez pedig az ökoszisztémára és az emberiségre is egyre súlyosabb veszélyt jelent. Ezért elengedhetetlen, hogy amíg a kezünkben van a folyamatok irányítása, megtegyünk minden tőlünk telhetőt a következmények enyhítésére. Csakhogy a döntéshozók könnyű megoldásokkal kecsegtetik a tömegeket, így elodázva az utolsó esélyeinket is. Hogy megkapaszkodhassunk az utolsó szalmaszálakban sürgősen érdemi vitákból fakadó hatékony megoldásokkal kell előállnunk. A Green Policy Center értékelése az IPCC legújabb jelentésének nyomán.
Tegnap publikálta az ENSZ Kormányközi Éghajlatváltozási Testülete (IPCC) a legfrissebb jelentését a globális éghajlatváltozás aktuális állapotáról és valószínűsíthető trendjeiről. Nem öröm ezeket a megállapításokat olvasni, de annál fontosabb, ha reális képet akarunk kapni a ránk váró jövőről. A jelentés immár teljes bizonyossággal állapítja meg, hogy az emberiség okozza a globális felmelegedést, ami a következő 30 évben biztosan tovább fog folytatódni. Ez jelenleg a 19. századhoz képest 1,1 Celsius-foknál tart, és a jelentés szerint
2040-re mindenképpen át fogjuk lépni a kritikus 1,5 Celsius-fokot. Ez beláthatatlan következményekkel fog járni – emberek milliói kerülnek veszélybe, még gyakoribbá válnak a szélsőséges időjárási jelenségek és számos további állat-és növényfaj kihalhat.
Ezért az IPCC kutatói többek között arra szólítják fel a döntéshozókat, hogy sokkal gyorsabban vezessék ki a fosszilis energiahordozókat, hogy elkerüljük a még elkerülhető következményeket.
Az évszázad közepére már egyáltalán nem kivétel, hanem szabály lesz az a ciklus, amit ezen a nyáron is sokszor átélhettünk: rendkívüli száraz, hőhullámos napok majd az azokat lezáró szélsőségesen erős viharok, olyan csapadékmennyiséggel, ami normális esetben akár csak több hónap vagy egy év alatt kellene, hogy lehulljon. Az éghajlatváltozás gyorsulása és okai, illetve a fellépés lehetősége immár több éve, sőt évtizede világosan tudhatóak. Az IPCC jelentéseinek nemcsak az a jelentősége, hogy több tízezer oldalnyi publikált, és így több oldalról ellenőrzött tudományos eredményeket szintetizálnak és tárnak a nyilvánosság és a döntéshozók elé, hanem az is, hogy mindezt széleskörű politikai konszenzus övezi. Ugyanis az IPCC ún. jelentés-elfogadó plenáris ülésein a világ kormányai képviselőinek rá kell bólintaniuk végül a leírtakra, ami egyszerre garancia arra, hogy nem kerül bele a jelentésbe olyan megfogalmazás, amit bárki politikailag vitathatna, másrészt az is kizárható, hogy bármely ország vezetése ne tudjon a legfrissebb tudományos eredményekről. Mégis, globális szinten – COVID járvány ide vagy oda – nem, hogy nem csökkenek a kibocsátások, hanem egyenesen nőnek. A cselekvés hatásai még mindig nem látszódnak a fizikai térben. Olyan helyeken pedig, ahol a kibocsátások csökkenése indult el – ilyen pl. az Európai Unió – sokszor felmerül a kérdés, hogy vajon ezt nem úgy sikerült-e elérni, hogy a jelentős ÜHG kibocsátással járó tevékenységeket egyszerűen kiszervezték a világ más pontjaira, így azok már más országok „leltárjában” jelennek meg, az ott előállított termékeket pedig egyszerűen visszaimportálják. Ez egyszerre két légy lecsapásával egyenértékű, hiszen a gyártás költségei is olcsóbbak általában a fejlődő világban, még a visszaszállítás költségeivel együtt is. Ezzel a problémával már a Green Policy Center is részletesen foglalkozott.
Az éghajlatváltozás nagyon is valós – a politikától függetlenül zajló – folyamatai a tudomány által már régóta előrejelzettek szerint vagy sajnos néha annál is gyorsabb ütemben haladnak az egyre súlyosabb hatások felé. (Az éghajlatváltozási tárgyalások egyik bevett szlogenje szerint „a természettel nem lehet tárgyalni”) Ez logikusan oda vezet, hogy ezeket majd csak egyre radikálisabb cselekvéssel lehet megfékezni, vagy akárcsak kezelni, politikailag pedig egyre nehezebben lesznek „eladhatóak”.
Vajon melyik az a fejlett, magas életszínvonalon élő társadalom, amelyik kollektíve (egyelőre önként) egyik napról a másikra lemondana az energiafelhasználásának, étkezésének, közlekedésének vagy általában a fogyasztásának és ezen keresztül a tévesen értelmezett jólétének jelentős részéről? És vajon melyik az a fejlődő, de ma még szegénységben élő közösség, amelyik önként feladná egy vágyott, magasabb fogyasztással kecsegetető élet reményét? Ugyanis a zöldpolitikával, környezetvédelemmel foglalkozó szakemberek minden erőfeszítése ellenére, a hétköznapi ember számára az éghajlatváltozás elleni fellépés valamiféle lemondások sorának vagy a fejlődés gátjának érződik. Erre játszanak rá a probléma összetettségét nem értő vagy érteni nem akaró politikusok és más szereplők. És itt kezdődnek el a rossz spirálok.
Ha az egyre szélsőségesebb jelenségek okán egyre radikálisabb lépésekre lesz szükség, akkor ezt a mai „like-vadász” és „dislike-fóbiás” politika egyre kevésbé fogja megtenni vagy akár csak képviselni
és emiatt a szükséges cselekvés újabb késedelmet szenved. A hatalmon lévők és ott maradni igyekvők egyre nagyobb bajt kell, hogy elfedjenek. Ez a nulla összegű játék egészen addig folytatódhat, amíg bele nem ütközünk a természet „kemény tényeibe.” Ha nem terem meg a termés, ha elviszi a vihar vagy az ár a házunkat, ha súlyos energiakimaradások lesznek a teljesíthetetlen energiaigény miatt, akkor a probléma átfordul nemzetbiztonsági, majd végül létbiztonsági kérdéssé. Ebben a periódusban már rendkívül komoly kihívás érheti a ma ismert civilizációnkat, megkérdőjeleződhetnek az értékek, az elvek, a jog, és csak a nyers erő, a túlélés kerülhet előtérbe. Maga az állam is széteshet, hiszen a közérdek magánérdekek kielégítésének káoszába fullad. Ma már ez egyáltalán nem alaptalan „vészmadárkodás”, hanem reális veszély, különösen azért, mert a természet folyamataiban rendkívül nagy a tehetetlenség. Egy ponton túl (amelynek elérkeztét soha nem fogunk tudni tűpontosan megbecsülni) az irányítás kiesik a kezünkből és csak „utasok leszünk az autóban”.
A legfontosabb feladat a folyamatok kézben tartása. Az EU-ban és Magyarországon is jelenleg zajlik a megemelt EU-s klímaambíció teljesítéséhez szükséges lépésekről szóló vita. Ebben a vitában sokszor elhangzik az az érv Magyarország és mások részéről is, hogy „ne az emberek fizessék meg a klímaváltozás elleni fellépés költségeit, hanem a nagy szennyezők”. Mielőtt elveszünk ezekben a vitákban, ahhoz, hogy a megfelelő nézőpontból lássuk a kérdéskört, először érdemes feltenni magunknak más kérdéseket is. Vajon mennyit ér meg, hogy ne veszítsük el a kontrollt? Vajon összemérhető-e az az ár, amit akkor kell majd fizetnünk, ha a fenti forgatókönyv valósul meg azzal, hogy ma pár száz vagy pár ezer forinttal többet kell fizetnünk egyes javakért? És vajon a katasztrófák elhárításának költségeit kik fizetik ma és a jövőben is, ha nem az adófizetők?
Félreértés ne essék, a megemelt benzinár vagy növekvő rezsiköltségek önmagukban nem fogják megoldani az éghajlatváltozás kihívását. Az is igaz, hogy morálisan elfogadhatatlan, hogy mindenki számára egyformán nőjenek a terhek mind országon belül, mind az egyes tagállamok között. Ugyanakkor
az a paradigmaváltás, hogy a szennyező tevékenységeket a mainál jóval inkább be kell árazni, nem vitatható.
Enélkül nincs érdemi előrelépés. Teljesen jogos felvetésnek tűnik, hogy a legnagyobb szennyezők fizessenek a legtöbbet, mégpedig azonnal. Két kérdés merül „csak” fel ezzel kapcsolatban: hol vannak az erre vonatkozó kidolgozott javaslatok, hol van például a nemzeti klímaadóval kapcsolatos előterjesztés? Az adópolitika az EU-ban nemzeti hatáskör, így minden országnak van lehetősége megadóztatni a legnagyobb szennyező vállalatokat. Ugyanakkor itt merül fel a második kérdés: vajon hogyan lehet azt biztosítani, hogy ezek a cégek aztán ne terheljék át ezeket a költségeket a végfogyasztókra? Ilyenek és ehhez hasonlóak azok a súlyos kérdések, amelyek gyermekeink jövőjét valóban meghatározzák, ezek a hatások, amelyektől meg kellene védenünk őket.
A Green Policy Center a következő időszakban ezekről a felvetésekről kíván vitázni; a közelgő kampányával pedig előmozdítani, hogy a magyar politikai közbeszédben a korábbinál sokkal hangsúlyosabban jelenjenek meg a zöldpolitikai témák és az azokkal kapcsolatos tervek.
A szerző a Green Policy Center igazgatója
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Árvíz Hollandiában 2021. július 15-én. Fotó: Patrick van Katwijk / BSR Agency / Getty Images)