Hófehér öltöny, hófehér cipő, hófehér kalap, vaskos bottal a kezében táncol a köpcös roma férfi, éppen borsodi cigányvajdává avatják. Kik is? Nem tudjuk. Mi a vajda dolga, mi a joga? Nem tudjuk. Mi az a cigányvajdaság? Azt sem tudjuk. De biztosan van olyan, ha egyszer avatják. 

Cigányok és nemcigányok egyaránt meg vannak győződve róla, hogy a vajda intézménye hozzá tartozik a cigánysághoz, amit most már píszí módon romaságnak kell mondani, de azért egymás között mindenki a régi nevén nevezi. Ez a meggyőződés azonban lényegében alaptalan, noha már Luxemburgi Zsigmond magyar király 1422-es (korabeli hamisítvány) oklevele is bizonyos László vajda népének ad menetlevelet, és cigány vajdákról azóta is számos oklevél megemlékezett.

Az ellentmondás feloldása egyszerű: abban az időben, amikor a cigányság megjelent a nyugati kereszténység országaiban, a 14-15. század fordulóján el sem tudták képzelni (azóta sem nagyon), hogy egy közösség ne legyen hierarchikusan tagolt, ne legyen elöljárója, ezért a kezdetektől elvárták, sőt megkövetelték, hogy a cigányok is vezetőt állítsanak, akivel tárgyalni lehet. Mivel a cigányok délről, a Balkán felől érkeztek, a déli szlávoknál használatos nevű vezetőt, vajdát (vojvodát) követeltek rajtuk, és a cigányok, az alkalmazkodás mesterei eleget tettek ennek a kívánalomnak, anélkül azonban, hogy az élre állított személyt valóban hatalommal ruházták volna föl maguk fölött.

A vajdaállításra irányuló külső nyomás egészen a 20. századig megmaradt, a közigazgatás különböző szintű képviselői legtöbbször megkövetelték, hogy a cigány vándor kompániákban és telepeken legyen valaki, akivel felelősen intézni lehet az ügyeket. Ha pedig az adott cigány közösség nem állított vajdát, gyakran hatalmi szóval jelöltek ki egy embert, felelőssé téve az egész csapat viselt dolgaiért. 

A vajdaság igen gyakran nemszeretem uraság volt, amelytől igyekezett megszabadulni a viselője. A kényszerű szerep ugyanakkor bizonyos mértékig valósággá is lett, az eredete elhalványult, cigányok és nemcigányok sokszor létezőnek fogadták el, beépült a folklórba és a közismeretekbe egyaránt. Mindez azonban semmit sem változtatott a hagyományos cigány társadalom belső tagolatlanságán. 

Sajátos, de a fentieknek ellent nem mondó jelenség a lengyel és a román cigánykirályság ügye. Utóbbi az egyszerűbb: teljesen önkényes szerepről van szó, sem a román, sem a cigány szokásokhoz és törvényekhez nincs köze, még ha akad is mindig egy-egy pap, aki valamiféle hivatalosságot kölcsönöz a ceremóniáknak. Jellemző a gyökértelenségre, hogy Romániában már cigánycsászár is van, ami nyilvánvaló képtelenség, nem egyéb, mint egy-két jobb módú család magamutogatása, rendszerint cigányosan eltúlzott díszletek között, ami uborkaszezonban jó anyagot szolgáltat a sajtónak.

A lengyel cigánykirály más eset, ennek a tisztségnek több mint háromszáz éves hagyománya van, de ez sem a cigány társadalom belső rendjéből fakad, hanem a hatalom hozta létre, hiszen az első cigánykirályt leszámítva nem is cigány, hanem lengyel nemes viselte a címet egészen a 20. századig. A második világháború óta egymással vetélkedve néhány gazdag cigánycsalád igyekszik magának vindikálni a titulust, mindenféle jogalap nélkül, de látványos díszletek között zajló ceremóniákat szervezve. 

Az Erdélyi Fejedelemségben a lengyel helyzethez hasonlóan fel-felbukkant az országos cigányvajda tisztsége, amit megint csak magyar nemes töltött be. Az erdélyi törvénykönyv, az Approbata Constitutiók harmadik rész ötvennyolcadik címének első paragrafusa 1653-ban azonban így fogalmaz: „a cigányoknak, hogy közönségesen az erdélyországi birodalomban egy kiváltképpen való vajdájok légyen, kinek esztendő által adófizetéssel tartozzanak, valamely fundamentum nélkül való abususból csúszott volt be némely időkben”. Ezért azt a törvény el is törölte azzal a megszorítással, hogy bizonyos Vallon Péter a tisztséget élete végéig még viselheti és jövedelmeit húzhatja, „úgy mindazonáltal, hogy sokadalmokon, városokon és egyéb helyeken darabontok vagy egyéb insolens emberek által ne kergettesse, fogdostassa őket, megadván ők is szokott taxájukat; de rajta kívül, soha in perpetuum többé azon cigányok vajdaságának tiszti fel ne vétessék.” Itt tehát pusztán jövedelemszerző címről volt szó, mintha a vajda a cigányok földesura lett volna, teljesen függetlenül a cigány társadalom belső törvényszerűségeitől.

Amely hagyományos cigány társadalom teljesen más szerkezetű, mint a többségi. Először is: nem hierarchikus felépítésű, idegen tőle a jutalmazó és büntető autoritás. (Ez gyakran meg is nehezíti az erősen hierarchizált többségi társadalomba való beilleszkedést.) 

A hagyományos cigány társadalom a mi fogalmaink szerint bázisdemokrácia, és a híres romani kris, a cigány törvény sem más, mint eljárásrend, hogy ugyanis a vitás kérdéseket a közösség tekintélyes tagjainak tanácsa elé viszik, és a tanács döntését elfogadják. 

Másodszor: a hagyományos cigány társadalom nem területi, hanem családi és rokoni-származási alapon szerveződik. Magyarországon lényegében három tradicionális és egy heterogén cigány közösség él, hozzátéve, hogy számos roma ember teljesen a többségi társadalmi kereteket vallja magáénak. A tadicionális közösségek között a legrégebbi a kárpáti cigányoké, akiknek az indiai gyökerű cigány – romani – nyelve (már aki beszéli) román elemeket nem tartalmaz, ők a hatszáz éve velünk élő cigányok leszármazottai. Több alcsoportra oszlanak, az általuk beszélt romani nyelvben délszláv, északi szláv vagy német elemek is kimutathatók, de ezek az alcsoportok lassan kontúrjukat veszítik az saját számukra is.

A legnépesebb csoport az úgynevezett oláhcigányoké, akinek a romani nyelve bőven tartalmaz román elemet, ők tehát döntően román területekről települtek át egykor, zömmel a 19. században, a romániai cigány rabszolgaság eltörlése után. Északkelet-Magyarországon ők a meghatározók. A hagyományos foglalkozásuk a fémművesség volt. Az ő csoportjuk is alcsoportokra oszlik, de ennek kontúrjai is eltűnőben vannak (a sokat emlegetett erdélyi Gábor-cigányok az oláhcigány főcsoport kelderás törzsének egy közelmúltban kiformálódott ága). Ugyanakkor az, hogy valaki oláhcigány-e vagy sem, a számukra egyértelmű.

A harmadik csoport a beásoké, az ő cigány nyelvük tisztán archaikus román, nem pedig romani. A jelenlétük a 18. század óta mutatható ki a magyar királyságban, korábban a jellegzetes foglalkozásuk volt a faművesség. Ez a csoport három ma is létező törzsre oszlik, a ticsánra, a muncsánra és az árgyelánra, az első csoport zömmel a Tisza mentén él, a másik kettő inkább a Dél-Dunántúlon. Minden beás cigány pontosan tudja, hogy melyik törzs tagja, ebben tévedés nem fordulhat elő.

A negyedik csoportot romungrónak szokás mondani, ide azokat sorolják, akik már elveszítették a valamely törzshöz való kötődésüket, a roma identitásukat viszont őrzik. Ez a csoport nyilván bizonytalan, az viszont biztos, hogy az ide tartozóknak eszükbe sem jutna valami önjelölt vajdának a szavát követni.

A cigányvajdaság ma tehát nem több, mint néhány cigány/roma férfi látványos külsőségekkel kísért próbálkozása arra, hogy a nemcigány – gádzsó – társadalomban tekintélyre tegyenek szert. Ilyenként érdemes tekinteni rájuk.

A szerző történész, a cigányság történetének kutatója

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Kállai Csaba újszászi vállalkozónak, felszentelt cigányvajdának (j) Rostás-Farkas György József Attila-díjas író költő, az esemény házigazdája átad három vajdabotot és egy pipát a népligeti FTC sportcsarnokban az országos cigányvajda-avató ünnepségen 2006. október 28-án miután 150 év után ismét cigányvajdát választottak Magyarországon. Fotó:  E. Várkonyi Péter / MTI)