Hét órával a szavazóhelyiségek zárása után a németországi szövetségi parlamenti választások előzetes eredményeként a szavazatok 25,8 százalékát a szociáldemokraták (SPD) kapták, szorosan mögöttük 24,1 százalékkal a kereszténydemokraták (CDU), őket követik a Zöldek 14,6 százalékkal, a liberálisok (FDP) 11,5, a jobboldali radikálisnak mondott AfD 10,4 százalékkal. A kommunista utódpárt Linke 4,9 százalékkal vagy kiesett a Bundestagból, vagy épphogy csak bekerül.
A 16 éves Merkel-éra úgy ért véget, hogy Konrad Adenauer és Helmut Kohl pártja, ami még a közelmúltban is az utolsó nagy néppártként volt számontartva, katasztrofális vereséget szenvedett.
A nyolc és négy évvel ezelőtti 41 és 33 után a mostani, 24 százalék körüli eredmény olyan tendenciát jelez, ami Merkel kancellár politikai összteljesítményét mindenképp megkérdőjelezi. Hiába nevezte őt nemrég Boris Johnson a „diplomácia titánjának”, Obama a „szabad világ vezetőjének”, és hiába tudjuk, hogy az elmúlt másfél évtized válságaiban végül is a migrációs sokk kellős közepén elhangzott „Wir schaffen das!”, vagyis hogy „Megoldjuk!”, többé-kevésbé igaznak bizonyult, az a tény, hogy a két évvel ezelőttig általa vezetett párt ilyen állapotba került, az ő felelőssége is. Ezúttal nem holmi korrupciós ügy, mint a Kohl-korszak végén, hanem a nagykoalíciós kormányzásból is eredő politikai jellegtelenség, és persze minden politikai vezető átka, a megfelelő utód megtalálásának, felépítésének képtelensége vezetett oda, hogy az az SPD tudott több mint 5 százalékot javítani 4 évvel ezelőtti eredményén, aminek sokan már a megszűnését vizionálták. Mindezt azzal, hogy Olaf Scholz, a Merkel-kormány pénzügyminisztere, korábbi hamburgi polgármester személyében egy olyan listavezetőt találtak, akiről – az utolsó felmérések szerint – kétszer annyian gondolják, hogy alkalmas vezetni az országot, mint a kereszténydemokrata Armin Laschetről, aki viszont – a liberálisokkal koalícióban – évek óta sikeresen vezeti a legnagyobb tartományt, Észak-Rajna–Vesztfáliát.
A választás estéjén Scholz és Laschet is kifejezte igényét a kancellári székre, de akármelyikük is ül bele a koalíciós tárgyalások végén, egy biztos: ilyen alacsony támogatottsággal még soha senki sem vezette Európa legerősebb országát. Mintha a szövetséges haderők legédesebb álmai valósulnának meg közel 80 évvel a II. világháború befejezése után: nemhogy túlhatalom, de még a kormányzáshoz szükséges világos felhatalmazás is csak hosszas egyezkedéseket követően, számos kompromisszum, kölcsönös függőségek árán adatik majd meg a következő kancellárnak.
Mivel az AfD politikai karanténban van, a Linke gyenge szereplése miatt pedig a méltán rettegett, tisztán balos vörös-vörös-zöld koalíció nem jön össze, a világ szeme két kisebb pártra szegeződik.
Azt, hogy végül is ki lesz a kormányfő, azt a Zöldek és a Liberálisok egyezsége fogja majd eldönteni,
tehát először nekik kell kipuhatolni, hogy hol is húzódnak a kompromisszumkészségük határai. Egyikük sem köteleződött el korábban egyértelműen egyik vagy másik oldalra, de az a programok és a tagság szociológiai összetétele alapján tudható, hogy a Zöldek az SPD-hez, a liberálisok pedig a CDU-hoz húznak. Az a tény, hogy egy 15 és egy 11 százalékos párt egyezkedésének eredményeként alakul majd ki, hogy kié is lesz a főhatalom, egyrészt hosszú koalíciós egyeztetéseket jelez előre, másrészt viszont a kormányzat, az egész politikai rendszer stabilitása szempontjából sem megnyugtató. A kialakult helyzetben simán elképzelhető, hogy a két párt elosztja egymás közt a számukra fontos kulcstárcákat, a kormányfő személye pedig attól függ majd, hogy elfogadja-e az így kialkudott felállást.
Mind Scholz, mind Laschet az ország megújításának, dinamizálásának szükségességéről beszél, melynek középpontjában a klímapolitika, a digitalizáció, a szociális igazságosság és a járványkezelés áll. A migráció és az európai szerepvállalás alig-alig merült fel a kampányban, ami annak fényében, hogy itthon mennyit hallunk a Németországba igyekvő migráns tömegekről, és hogy az NSZK milyen fontos szerepet játszik a kontinens politikájában, legalábbis furcsa. Hogy melyikük tud hitelesebb lenni, az számos tényezőtől függ, bár arra nagyobb az esély, hogy végül Scholz legyen a befutó. Az ugyanis nehezen elképzelhető, hogy egy kormány a kevésbé alkalmasnak tartott, egy, a korábbi választáshoz képest több mint 8 százalékot vesztett párt elnökével vágjon bele a nagy dinamizálásba.
A választást dokumentáló számsorok mögött mindenesetre egy nagyon töredezett, társadalmi, gazdasági, politikai szempontból nagyon heterogén ország képe sejlik fel, melyben mélyreható változások zajlanak. A Kelet–Nyugat közötti különbség jól megragadható a klasszikus proteszt párt, az AfD népszerűségét figyelve a volt NDK-ban. A CDU súlyos állapotát jól jelzi, ahogy például a korábban igen megbízhatóan rájuk szavazó 60 év feletti közönség támogatása olvadt el mögöttük, új generációk felfutása nélkül. Ha magyar szempontból figyeljük a lehetséges fejleményeket, az nem kétséges, hogy
a CDU ellenzéki szerepe esetén az FDP-től remélhetjük leginkább, hogy a gazdasági kapcsolataink dinamikája továbbra is kap kormányzati hátszelet, még ha a politikai nézetkülönbségek nőni is fognak.
A társadalompolitikai törekvéseket tekintve teljesen hamis az a hazai illúzió, ami a CDU ellenzékbe szorulásától egyfajta konzervatív fordulatot vár. A választás eredménye arról is szól, hogy a keresztény-konzervatív értékrend visszaszorulása tovább folytatódott, amit egyébként jól mutat az egyházakból való kilépések évi több tízezres száma is. Ahol egy karakteres jobboldali politika lehetséges lenne, ott ez a szociális hiányérzettel és a modernizáció iránti vágyakozással függ össze. Erre egy gazdaságilag alapvetően jó állapotban lévő ország jóléti társadalmában egyre kisebb az esély. A merkeli pragmatikus, problémamegoldó mentalitás által formált mai Németország alapvető belső ellentmondása talán éppen abban ragadható meg, hogy a jólét és a biztonság mellett vagy ellenére nem látszik az a stratégiai ív, melynek mentén az ország jövője, nemzetközi szerepe világosan felvázolható lenne. Bárhogy is alakulnak az előttünk álló hónapok, a Merkel-korszak hosszú árnyéka még akkor is bőven érezhető lesz, ha az újévi köszöntőt esetleg már nem ő mondja majd. A koalíciós tárgyalások perspektíváját látva azonban bátran számíthatunk arra, hogy az ügyvivő kormány még jó néhány hónapig a helyén marad.
A szerző a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója, volt berlini nagykövet.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: (b-j) Markus Soeder, a Bajor Keresztényszociális Unió (CSU) elnöke, Armin Laschet, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnöke, a CDU-CSU pártszövetség kancellárjelöltje, a műsorvezetők, Rainald Becker és Peter Frey, Annalena Baerbock, a német Zöldek társelnöke, kancellárjelöltje és Olaf Scholz (j) tévévitán vesznek részt a ZDF német közszolgálati televízióban az első választási eredmények után, 2021. szeptember 26-án Berlinben. Fotó: Sebastian Gollnow / POOL / AFP)