A növekvő energiaárak és a brüsszeli karbonadó-javaslat egyre nagyobb feszültségeket okoz az Európai Unióban. Míg számos tagállam a válsághelyzet enyhítésén fáradozik, az európai intézmények vezetői elbagatellizálják a helyzetet, sőt egy központi környezetvédelmi adó mihamarabbi bevezetésével további áremelkedést idéznének elő.
Európa energiaválságban van: az energiahordozók piaci ára soha nem látott csúcsokat dönt. Csődhullám söpör végig a szolgáltatókon, a magas költségek miatt veszteségessé váló üzemek korlátozzák, esetenként beszüntetik termelésüket, több országban meredeken emelkednek a háztartási rezsidíjak, és helyenként az ellátási nehézségek kockázata is folyamatosan növekszik. Az elmúlt hetekben több kormányfő jelezte, hogy az árak mihamarabbi leszorítását szolgáló rövid távú eszközök kidolgozásán fáradozik, és hogy a válság olyan strukturális problémákra mutat rá, amelyek közép- és hosszú távon szükségessé teszik a helyzet kialakulásáért részben felelős európai klímapolitika újragondolását.
Brüsszelből azonban meglehetősen elutasító reakciók érkeznek. Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke (és az Európai Zöldmegállapodás végrehajtásának felelőse) szerint nem szabad megengedni, hogy szociális megfontolások akadályozzák a bizottság klímavédelmi törekvéseit. Az Európai Unió energiapolitikáért felelős biztosa, Kadri Simson pedig kategorikusan elutasította, hogy az EU klímapolitikája és a magas energiaárak között bármiféle összefüggés lenne. Mindkét politikus határozottan kiállt a júliusi Fit for 55 című bizottsági javaslat háztartásokat sújtó, központi környezetvédelmi adó mielőbbi bevezetése mellett.
Az uniós intézmények vezetőinek érzéketlensége elsősorban annak köszönhető, hogy – a tagállami vezetőkkel ellentétben – nem tartják kedvezőtlennek a magas lakossági energiaárakat, sőt azok jól illeszkednek környezetpolitikai elképzeléseikhez. Az elmúlt években kiadott bizottsági dokumentumokban időről időre megjelenő megközelítés szerint a magas rezsidíjak takarékosságra és energiahatékonyság-növelő beruházások megvalósítására ösztönzik a háztartásokat, ami csökkenti károsanyag-kibocsátásukat. Annak ellenére, hogy az elmúlt húsz évben szinte valamennyi fontosabb uniós stratégiában szerepeltek az „energiaszegénység elleni küzdelem” és a „megfizethető energia” szlogenek, a bizottság intézkedései a valóságban egy új, olcsó energia utáni világ felépítését szorgalmazzák. A központi karbonadó-javaslat, amely az unió valamennyi háztartását büntetné, ennek a törekvésnek következő, fontos állomása. Számos tagállami vezető azonban nem ért egyet a brüsszeli elképzeléssel. A fő kritika, hogy a törekvések nem veszik figyelembe azt az elemi környezetgazdasági megfigyelést, hogy a lakossági energiaköltségeket terhelő karbonadó (és tágabb értelemben a magas rezsidíjak) marginális környezetvédelmi haszonnal kecsegtetnek. Az empirikus szakirodalom világosan bemutatja, hogy a lakossági fogyasztás rendkívül rugalmatlan az árváltozásokra, ezért
ha a közösség a klímavédelmi célkitűzéseit a háztartások költségeinek növelésével kívánja kikényszeríteni, olyan mértékű áremelésre lesz szükség, amely beláthatatlan társadalmi következményekkel jár.
A kutatási eredmények becslései alapján például a lakossági villamosenergia-árak egyszázalékos növekedése 0,1–0,5 százalékos csökkenést eredményez a háztartások fogyasztásában. Ahhoz tehát, hogy a villamosenergia-igény negyven százalékkal csökkenjen az árjelzéseknek köszönhetően, akár négyszáz százalékos tarifaemelkedésre is szükség lehet. Az Eurostat adatai alapján 2021 első félévében Európában átlagosan 22 eurócentet (körülbelül nyolcvan forintot) kellett fizetni egy kilowattóra áramért (Magyarországon a díj évek óta 36,6 forint), aminek a fenti esetben tíz év alatt 0,39–1,1 euróra (140–395 forintra) kellene emelkednie. Bár a példa leegyszerűsítő (mert az EU céljai összesített energiafogyasztásra vonatkoznak, és a bizottság más eszközöket is javasol), jól mutatja az energiaárak emelkedésére építő környezetpolitika súlyos negatív jóléti hatásait. A brüsszeli állásponttal szemben kritikus tagállamok szerint környezeti adókat csak a nagy szennyező vállalatokra szabad kiróni, a családokat pedig nem büntetni, hanem – a szennyezőktől befolyó forrásokból – támogatni kell.
A történelmi tapasztalatok és a közvélemény-kutatási eredmények egyaránt azt mutatják, hogy az állampolgárok elsöprő többsége elutasítja a klímavédelmi célból mesterségesen megemelt lakossági energiaárakat. Franciaországban egy üzemanyagokat sújtó környezeti adó váltotta ki a hetekig tartó, esetenként erőszakba torkolló sárga mellényes tüntetéseket. Svájcban pedig – a magas általános életszínvonal ellenére – idén nyáron megbukott a kormány hasonló jellegű beavatkozásra vonatkozó népszavazási kezdeményezése. Ezzel szemben azok az állami programok, amelyek kiszámítható és alacsony lakossági energiaárakat biztosítanak, rendkívül népszerűek: például a magyar rezsicsökkentési program társadalmi támogatottsága évek óta stabilan nyolcvan százalék felett alakul.
A saját országuk állampolgárait képviselő tagállami vezetők tehát érthető módon elutasítják a lakossági energiaárak növelését célzó javaslatokat. Az azonban kérdéses, hogy a brüsszeli vezetők – akiknek szintén az európai emberek érdekeiben kellene eljárniuk – miért hagyják figyelmen kívül a nyilvánvaló társadalmi ellenállást.
A különbség legkézenfekvőbb magyarázata az európai intézmények fölötti demokratikus kontroll hiánya. Míg egy kormányfőnek időről időre választásokon kell részt vennie, ahol az elégedetlen szavazók eltávolíthatják pozíciójából, az Európai Bizottság tisztségviselőinek nem kell hasonlótól tartaniuk. Ezért utóbbiak negatív személyes következmények nélkül rendelhetik alá a közösség rövid távú érdekeit saját hosszú távú vízióik megvalósításának.
A helyzet azért aggasztó, mert a demokratikus berendezkedés legfontosabb előnye az alkalmazkodóképesség. A választások lehetőséget teremtenek a társadalmi immunreakciók érvényesülésére, azaz ha egy vezető az elképzelései megvalósításával túl nagy kárt okoz a közösségnek, megbukik, és az új vezető javíthat elődje hibáin. Ezzel természetesen a demokratikus úton megválasztott kormányfők is tisztában vannak, így tartózkodnak a károkozástól. Az, hogy a jelenlegi energiaválság sem készteti a brüsszeli vezetőket önkorrekcióra, fontos jelzés, mert rámutat az európai intézmények demokráciadeficitjére és így a közösség alkalmazkodóképességének csökkenésére.
A szerző a Századvég Gazdaságkutató Zrt. Energia- és Klímapolitikai Üzletágának vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Kéntelenítő berendezés a Mátrai Erõmű Zrt. visontai üzemében 2020. július 8-án. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)