Elkerülhette-e volna Amerika a két évtizedes afgán háborújával járó óriási áldozatokat és nemzetközi tekintélyvesztést, ha hallgat a legendás katonai vezető katonapolitikai előírásaira?
Nyolcvannégy évesen a napokban meghalt Colin L. Powell, Amerika vietnámi háború utáni korszakának legprominensebb katonai vezetője, akinél senki nem gyakorolt nagyobb hatást a szuperhatalom nemzetbiztonsági gondolkodására és stratégiájára. Etnikai hátterét tekintve a rekordok sorozata fűződik a nevéhez: Amerika első afroamerikai származású nemzetbiztonsági tanácsadója, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke és külügyminiszter. Az 1991-es Perzsa-Öböl-háború – amely Saddam Hussein iraki megszálló csapatainak Kuvaitból történő gyors kiűzéséhez vezetett – nemzeti hőssé tette. Annyira népszerű személy lett, hogy 1995-ben még a Fehér Ház elnyerésével is kacérkodott, de végül nem szállt be az elnökválasztási csatába: „Nem volt bennem belső tűz” – indokolta a sokak számára csalódást okozó döntését.
Ellentmondásos katonai és külpolitikai karrierjében különösen két körülmény vált emlékezetessé. Az egyik a 2003-as iraki háború volt, amelyet az előkészítési szakaszban még ellenzett. Azzal érvelt, hogy Saddam Hussein megbuktatása esetén még rosszabb vezető kerülhet a helyére, s meggyengülhet Irak katonai/geopolitikai ellensúlyszerepe Iránnal és Szíriával szemben. Ennek ellenére
később – George W. Bush külügyminisztereként – az amerikai és a világközvélemény szemében ő lett az iraki háború amerikai arca.
2003 február elején az ENSZ Biztonsági Tanácsában elmondott hosszú beszédében – az amerikai hírszerzés által gyűjtött „kemény tényekre” hivatkozva és „minden kétséget kizárva” – tömegpusztító fegyverek birtoklásával vádolta az iraki rezsimet.
Nem sokkal később napnál világosabban bebizonyosodott, hogy a vád teljesen alaptalan volt, a Hussein-rezsimnek nem voltak ilyen fegyverei. Bár a beszéd nem győzte meg a Biztonsági Tanácsot az Irak elleni katonai beavatkozás szükségességéről, komoly szerepet játszott az amerikai közvélemény felkészítésében a másfél hónappal később megindított amerikai vezetésű invázióra, amely egy hónapon belül elsöpörte a Hussein-rezsimet. Powell később „fájdalmasnak” nevezte beszédét, amely amellett, hogy foltot ejtett a karrierjén, aláásta Washington szavahihetőségét a világporondon. A Fehér Ház valósággal tőrbe csalta őt, tudatosan kihasználva azt a bizalmi tőkét, amelyet Powell bőségesen élvezett nemzetközi diplomáciai körökben.
A másik és fontosabb örökség a Powell nevével jegyzett katonai doktrína, amely kötelező irodalom a világ hadiakadémiáin.
Elsősorban a koreai és a vietnámi háború tapasztalataira és tanulságaira támaszkodó Powell-doktrínát a túlzottan fokozatosságra épülő (olykor kampányszünetekkel megspékelt) katonai stratégiából és az elhúzódó háborúkból való kiábrándulás szülte. A Powell-doktrína szerint Amerikának csak akkor szabad jelentős külföldi katonai beavatkozáshoz folyamodnia, ha a politikai és hadvezetés igenlő választ tud adni a következő sarkalatos kérdésekre:
A doktrína szerint pozitív válaszok esetén döntő, sőt „elsöprő túlerőt” kell az ellenséggel szemben alkalmazni a háború leggyorsabb befejezése és az áldozatok minimalizálása érdekében.
A vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnökeként Powellnek lehetősége volt saját doktrínájának gyakorlati kipróbálására 1991-ben, az Öböl-háborúban. Powell parancsnoksága alatt az Arab-sivatagban felsorakoztatott, közel egymilliós amerikai és koalíciós haderő óriási ember- és technikai fölényben volt a Kuvaitot annektáló iraki csapatokkal szemben. A háború így másfél hónapot sem vett igénybe. A Powell-doktrína egyértelműen jól vizsgázott a sivatagi harcterepen.
Amerika afganisztáni katonai kalandjának a tükrében felmerül a kérdés: mennyire alkalmazta a politikai és katonai vezetés a Powell-doktrína alapelveit? Lássuk sorjában.
Világos, létfontosságú, elérhető cél?
A katonai misszió alapvető célját – az al-Kaida afgán bázisainak végzetes meggyengítését és a terrorista szervezetet patronáló Talibán hatalomból való eltávolítását – az USA gyorsan elérte. Washington rövid időn belül nyugati mintájú alkotmányt kényszerített az országra. Dollármilliárdokat áldoztak központosított, Kabul-centrikus állami intézmények kiépítésére a törzsi szerkezetű társadalomban, amelyben évezredes hagyományai vannak a helyi önállóságnak és a központi hatalommal való szembenállásnak. Ezt követően az amerikai politikára a lépcsőzetes küldetéskiszélesítés, az országépítés nyomta rá a bélyegét. Washington egy olyan mélyen korrupt, kleptokrata afgán államgépezetet épített ki húsz év alatt, amely se működni, se harcolni nem volt képes állandó amerikai támogatás nélkül. A katonai misszió eredeti, világos céljára idővel egyre kevésbé lehetett ráismerni. „Már nem volt világos célunk a meghatározatlan időre szóló afgán katonai misszió számára. Pedig eredetileg nem államot mentünk építeni Afganisztánba” – mondta Biden elnök, Powell nagy tisztelője ez év augusztusában. A tény az, hogy világos céllal Washington a két évtizedes katonai misszió java részében nem rendelkezett, bizonytalanul megfogalmazott céllal és küldetés sodródással annál inkább.
Amerikai köztámogatás?
Az afgán háború amerikai közvélemény általi támogatottsága elsöprő volt az invázió kezdeti időszakában a 9/11-es terrorcselekmények frissen élő hatása alatt. A misszió jelentős módosulásával azonban az afgán háború köztámogatottsága drasztikusan csökkenni kezdett. 2021 nyarán már az amerikaik fele volt azon a véleményen, hogy hiba volt az afgán háború. Ráadásul a sokkal nagyobb szabású és geopolitikai súlyú iraki háború elvonta a média és a közvélemény figyelmét és szinte mellékcselekménnyé fokozta le az afgán hadszíntért.
Világos exit stratégia?
A Powell-doktrína követelményei közül egyértelműen az afgán exit stratégia volt a legelhibázottabb, kezdve a szimbolikán (9/11 huszadik évfordulója) alapuló határidőtől a fegyverzet ellenség számára való hátrahagyásán keresztül a kaotikus kimenekítésig.
Bár korábban kimondottan „rendezett” kivonulást ígért, Biden elnök még most is azon a véleményen van, hogy „a káosz elkerülhetetlen volt”. Kevesen fogadják el védekezését, többnyire pártállástól függetlenül. A világ elsőszámú katonai szuperhatalmától, a nemzetközi logisztikában és hírszerzésben csúcsszintnek számító amerikai ügynökségektől mindenki sokkal többet várt. Miért nem volt például az ingatag, kleptokrata afgán bábkormány és a külföldről „felfújt” hadsereg hirtelen összeomlására kimunkált, részletes és megvalósítható vészforgatókönyv? Biden és a hadvezetés jócskán túlértékelte az afgán hadsereg kitartását. Talán ez volt az egyik legnagyobb hiba a katonai tervezésben. Nem világos az sem, hogy az evakuálások lassítása ügyében Biden miért hallgatott – ahogy maga is elismerte – a megbízhatatlan kabuli kormányra, amelynek vezetője, Asraf Gáni elnök az első nehéz pillanatban külföldre menekült.
Washington nem követte a Powell-doktrína gazdag katonai tapasztalatokon nyugvó előírásait. Amerika ezért súlyos katonai és presztizsvereséget szenvedett Afganisztánban.
Zűrzavaros kivonulás közepette annak a szélsőséges iszlám erőnek adta vissza a politikai terepet, amelyet húsz évvel ezelőtt villámháborúval távolított el a hatalomból. Ma még nem lehet megmondani, hogy a nemzetközi terrorizmus melegágya lesz-e újra Afganisztán. A költséges afgán kudarc után azonban Washingtonnak egy dolgot végre be kell ismernie: a hadsereg nem alkalmas demokráciaexportra és külföldi országépítésekre. Amire Colin Powell többször figyelmeztetett.
Az Amerikában élő szerző a Világbank korábbi vezető közgazdásza.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Colin Powell 2018. december 4-én. Fotó: Drew Angerer / Getty Images Hungary)