1956 elsősorban Budapest történeteként él a köztudatban. A forradalom emlékezetének középpontjában a fővárosi események állnak, annak ellenére, hogy a vidék Magyarországa is megmutatta, közel egy évtizednyi diktatúrát követően is mennyire komoly erőtartalékok rejlenek a magyar társadalomban. Az ország különböző területein helytálló forradalmárok, budapesti társaikhoz hasonlóan, a szabadság melletti kiállás, a kiélezett körülmények között mutatott bátorság, felelősségvállalás és szolidaritás maradandó példáit mutatták fel. A sortűzparancsot elszabotáló vadászpilóta, a saját magát biztosítékként felajánló orosztanár és a bírósági felelősségre vonást „kiprovokáló” munkásvezér – következzen három, a szélesebb nyilvánosság előtt kevésbé ismert ötvenhatos történet.
A diktatórikus berendezkedést védelmező fegyveres alakulatok 1956. október 23. és 29. között országos szinten összesen hatvanegy sortüzet adtak le a békés tüntetőkre. Az áldozatok számát tekintve az egyik legsúlyosabb eset a tiszakécskei vérengzés volt. Október 27-én délelőtt a Tisza-parti településen – az ország számos más pontjához hasonlóan – tüntetés szerveződött. Hamarosan szárnyra kelt az a minden alapot nélkülöző rémhír, hogy a tömeg meg akarja lincselni a tanácselnököt és a párttitkárt, mire a Kecskeméten állomásozó 3. lövészhadtest hírhedt parancsnoka, az egykori péksegéd, Gyurkó Lajos kiadta a parancsot: a kommunista funkcionáriusok életének megmentése érdekében a tüntetők közé kell lőni. A feladat végrehajtásával a hadtest kötelékébe tartozó 62. vadászrepülő ezred két pilótáját, Takács Géza főhadnagyot és Mészáros László hadnagyot bízták meg.
Mészáros 1929. szeptember 6-án született egy szentesi parasztcsalád gyermekeként. 1948-ban belépett az Országos Magyar Repülő Egyesületbe, majd sorkatonai szolgálata leteltével, 1953-ban repülőtisztté avatták. Hamarosan Kecskemétre került, itt érte a forradalom. Így emlékezett vissza arra, mi játszódott le benne október 27-én, miután megtudta, hogy saját honfitársai életének kioltására kapott parancsot:
Az ember föld és ég között repült, ott volt egymaga a bizonytalanságban, végre kell hajtani, amit parancsba adtak. De mégiscsak nekem kellett döntenem, tudva azt, hogy ott ártatlan emberek, gyerekek, nők is meghalhatnak. […] Azt nem mondhattam, hogy én ezt a parancsot megtagadom, így hát kiötlöttem, hogy hazudni fogok. [...] Azt mondtam a rádióba, hogy [...] géphibám van, és [...] kiváltam a kötelékből.
Mészárossal ellentétben Takács Géza végrehajtotta a parancsot. Amikor a tüntetők fölé ért, jelentette, hogy a tömeg békésnek tűnik, akasztófának pedig nyoma sincs, Gyurkó azonban nem volt hajlandó visszakozni. A sortűz következtében tizenheten életüket vesztették, és száztízen megsebesültek.
Mészárost az eseményeket követően ugyan nem vonták felelősségre, a szovjet segítséggel hatalomra jutott Kádár-kormány melletti feltétlen kiállást megkövetelő tiszti nyilatkozatot azonban nem írta alá, így le kellett szerelnie. Vadászrepülő-pályája ezzel véget ért, tettét azonban később sem bánta meg: „...én azóta [...] nyugodtan alszom [...]. Bele sem tudok gondolni abba, hogy én belelövök a tömegbe, és ott sokan meghalnak, mert én Tiszakécske felett meghúztam a ravaszt...”
Fekete Pál a Békés Megyei Forradalmi Bizottság elnökeként az életét is kockára tette, hogy megmentse Békéscsaba polgárait az értelmetlen vérontástól. Az 1928. június 19-én Sárospatakon, kisparaszti családban született Fekete az ötvenes években oroszt és történelmet tanított Békéscsabán. A Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat előadójaként bejárta az egész megyét, ily módon megismerkedve a helyiek mindennapos gondjaival, orvosolatlan sérelmeivel. A fiatal, köztiszteletnek örvendő tanárt a forradalom napjaiban beválasztották a város forradalmi bizottságának vezetésébe, majd a testületből megalakult megyei forradalmi bizottság elnöke lett. Vezetői képességeit többször is bizonyította, a legnagyobb próbatétel azonban november elején érkezett el számára, amikor megjelentek Békéscsaba közelében a szovjet alakulatok. Fekete, hogy megóvja a város lakosságát, társaival együtt napokon keresztül tárgyalt a szovjet csapatok elöljáróival. Tisztában volt vele, nem teheti meg, hogy a meghátrálást választja:
Mindenért én vagyok a felelős, mert rám bízta magát ez a város. [...] Mindenáron meg kell akadályozni, hogy végleg elszabaduljon az embert húscafatokká szaggató, mindent romba döntő pokol – emlékezett vissza akkori gondolataira.
Ennek jegyében egyezséget kötött a megszálló haderő parancsnokával. Ennek értelmében a bevonulás napján a harckocsi-menetoszlop élén haladva a saját személyével vállalt garanciát arra, hogy a szovjet katonákat nem fogja támadás érni. Elég lett volna egyetlen leadott lövés, és elsőként Fekete, majd békéscsabaiak ezrei is az életükkel fizethettek volna.
A békési forradalmi vezetőt nem sokkal később a szovjetek rövid időre őrizetbe vették, majd 1957 februárjában, ezúttal már a magyar hatóságok, ismét letartóztatták. Szintén tanárként dolgozó, állapotos feleségét kirúgták a munkahelyéről, kisgyermekével az elkövetkező években többször is költözni kényszerült. Feketét 1957. december 11-én a Szegedi Katonai Bíróság első fokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Az ügyész nem fellebbezett, Fekete viszont jogorvoslatért folyamodott, amit azonban az 1958. március 18-i másodfokú tárgyaláson visszavont. Ha ezt nem tette volna meg, a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma különtanácsának mint fellebbviteli bíróságnak – a súlyosítási tilalom eltörlésének köszönhetően – halálos ítélet kiszabására is lehetősége nyílt volna. Anélkül, hogy feltételezésekbe bocsátkoznánk az eljárás lehetséges kimenetelével kapcsolatban, tényként megállapíthatjuk, hogy a bírói tanácsot vezető Szimler János hadbíró ezredes a megtorlás során tanácsvezetőként huszonnyolc halálos ítéletet hirdetett ki, és mint ülnök a tanács tagja volt a tiszakécskei tűzparancsot kiadó Gyurkó Lajos is, aki huszonhét halálos ítélet meghozatalában vett részt.
Fekete az 1963-as amnesztiával szabadult. Az állambiztonság egyetemi állással kecsegtetve megpróbálta beszervezni, ő azonban visszautasította az ajánlatot. Döntésének az lett a következménye, hogy nem térhetett vissza tanári hivatásához, és hosszú időn át fizikai munkásként kereste a kenyerét, miközben egészen a rendszer bukásáig megfigyelték.
A miskolci munkástanács-vezető, Bogár Károly az 1956 utáni megtorlás idején a társai melletti szolidaritás egyik legradikálisabb módját választotta. Az 1925. január 4-én Miskolcon, vasgyári munkáscsaládban született Bogár esztergályostanonci éveit követően a diósgyőri Dimávag-gépgyárban helyezkedett el. 1938-tól a cserkészmozgalom aktív tagja volt, s ezt annak ellenére sem kívánta feladni, hogy a második világháború után belépett a kommunista pártba. 1952-ben hosszas győzködés után a Dimávag MDP-alapszervezetének titkárává választották. Munkamódszer-átadóként megismerte a fiatal munkások sokrétű problémáit, miután azonban az érdekükben tett erőfeszítései nem minden tekintetben feleltek meg a hivatalos irányvonalnak, 1954-ben leváltották a pártalapszervezet éléről.
1956-ban a helyi forradalmi események egyik vezéralakja lett. Részt vett a Dimávag 21 pontos – a megyei forradalmi vezetés által is átvett – követeléssorának összeállításában, később a gyár nagyüzemi munkástanácsának elnökévé, majd a megyei munkástanács elnökhelyettesévé választották.
A szovjetek november 5-én több társával együtt őrizetbe vették, és a Szovjetunióba hurcolták. Miután november 29-én hazatért, ismét bekapcsolódott a helyi munkástanácsok munkájába. Bár belépett az MSZMP-be, társai letartóztatását követően otthagyta a pártot, és pénzgyűjtést szervezett elhurcolt kollégái családjának támogatására.
Társait egymás után őrizetbe vették, Bogár azonban szabadlábon maradt, ami egyre jobban nyugtalanította. Meglehet, ennek tudható be, hogy bár dimávagos kollégái bírósági tárgyalásán tanúként hallgatták ki, Bogár nem elégedett meg ezzel a szereppel. 1958. február 6-án emlékei szerint a következő, önfeljelentéssel felérő szavakat intézte az ügyészhez: „a vádlottak a beosztottjaim voltak a munkástanácson belül, én voltam az elnök, és ha ők bűnösök, ültessenek engem is melléjük!” Hogy nem csak az emlékezet túlzásáról van szó, jelzi, hogy a fennmaradt dokumentumok szerint Bogár ezekkel a szavakkal kezdte tanúvallomását:
Én […] őszinte beismerő vallomást akarok tenni, úgy akarom elmondani a dolgokat, mint ahogy a valóságban történt[ek]. 1956. október 22-től tevékenyen részt vettem az eseményekben, [...] mindenben részt vettem.
Két nappal később már le is tartóztatták, majd egy másik eljárásban, a megyei munkástanács vezetőinek perében bíróság elé állították. A Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa a „mosolygó halálként” is emlegetett, a megtorlás során hatvanhat halálos ítéletet kihirdető Borbély János vezetésével 1958. július 18-án jogerősen tizenöt éves börtönbüntetésre ítélte. 1961-ben egyéni kegyelemmel szabadult. A rendszerváltás idején meghatározó szerepet játszott a cserkészmozgalom újjászervezésében.
Ahogy a fenti három példa is mutatja, a vidéki Magyarország ’56-ja hasonlóan izgalmas és sokszínű, mint a főváros forradalmi tablója. A központtól távolabb eső országrészekben helytállók történetei azonban a több évtizedes tabusítást és elhallgatást követően, a rendszerváltás után is elsősorban csak a helyi közösségek számára váltak ismertté, országos szinten nem kapták meg az őket megillető figyelmet. Ezt az elmaradást igyekszik pótolni a Nemzeti Emlékezet Bizottsága.
A szerző a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának kutató történésze
Fenti írás 1956 kevésbé ismert arcait a középpontba helyező, életpályájukat feltáró és bemutató kötet kutatásaira támaszkodik.
(Borítókép: Forradalom és szabadságharc Magyarországon 1956-ban. A képen: Tüntetők vonulnak a mosonmagyaróvári határőrlaktanyához, ahol nem sokkal később sortűz szed több mint ötven halálos és sok sebesült áldozatot közülük. Fotó: MTI Reprodukció)