Index Vakbarát Hírportál

Bródy János kétszer lép ugyanabba a folyóba

2021. október 31., vasárnap 09:38

Az október 23-i tüntetős nap elégedetlenségéből, a valami- és valakik-ellenesség karcos indulataiból fölgomolygó sűrű pára estére magasabb régiókban csapódott le, s állt össze egy egészen más minőségű üzenetté Bródy János koncertjén a Kongresszusi Központban. Az átalakulás a művészet szféráiban zajlott le. Nem az elvont magaslatain, hanem „csak” a határain, a beat(pop) kultúráéban, amit valaha „ifjúsági zenének” igyekeztem magyarítani, de e koncert közönségére tekintettel belátom, hogy ezt ma milyen anakronisztikus lenne így nevezni. A nehezen behatárolható (könnyű? szórakoztató?) műfaj direktben reagált azokra a konfliktuscsomókra, amelyek a társadalmat feszítették, de ezt mégis megfoghatatlan távol a politika szűk skatulyáitól. Ez a szelíd forradalom nem vagy ritkán izgatott cselekvésre, s éppen a keretekenkívülisége, szabadsága „forgathatta meg az egész világot”. Magyarországon egy beatrajongó úgy utasíthatta el – gondolkodásban, életformában, kulturális orientációban, tehát mindenben, ami az ember lényeghez tartozik – az egész szocialista rendszert, hogy „nem írhatott fel érte a rendőr bácsi” („Ne írjon fel, rendőr bácsi/hogy tilosban mertem járni” – Scampolo–Presser.) 

Azért mentem el a Bródy-estre, mert szerettem volna élőben is meghallgatni a Gáz van, babám! című lemeze dalait. Amiről készülök – 30 év után újra – egy terjedelmesebb lemezkritikát írni.

Miért?

Azért vagyok rockkritikus, hogy itt és most „egykori” legyek. Azaz lezártnak tekintsem e műfaj magyar ágának történetét, aminek az a sui generis lényege: hogy benne testesülhetett meg az ellenállás viszonylag szabad kiélése mindazzal szemben, amit a Kádár-rendszer jelentett. A maga puha diktatúrájával, amiben valamit (bármit) nem lehet szabadon választani.

S mivel megszűnt a rendszer, ezért a rockzene alól kicsúszott a funkció és a belőle delejező energia, nyelvteremtő gyúanyag, ami meghatározta és éltette. Ezért semmi dolgom már a beattel s egykori hőseimmel. Nem írok róluk, ha egykori krónikási szerepemhez hű kívánok maradni.

Amikor az Esti Hírlap kulturális rovatában elkezdtem nyomon követni a magyar ifjúsági zene történéseit, Bródy – és az Illés együttes magja – a Fonográfot csinálta. Nem győztem bírálni a zenekar szerintem botcsinálta country & eastern irányát s benne Bródy idegesítő, idegen steel gitár zümmögését. Velük éltem meg A koncert fordulatát, amikor visszatért az Illés – ami széjjel is foszlatta a supergroup bármilyen esztétikus, de színtelen-szagtalan működését. A „vissza” az Illéshez nem a zenészek és menedzsereik döntése volt, hanem az akkor még késő fiatal közönségüké, akik az ő zenéjükön-magatartásukon szocializálódtak, és mert felkínálták nekik a választást: őket választották. Isten őrizz, hogy bármilyen nosztalgia történelemhamisításra késztessen. Az 1989–90-es rendszerváltást világpolitikai eltolódások és földcsuszamlások idézték elő. Ehhez a hazai ellenzéki erőknek, csoportosulásoknak vagy a sorok között dekódolható kulturális teljesítményeknek nem volt sok közük. Azonban, hogy a hirtelen jött szabadságnak örülni tudjunk, s az elején reménnyel, tartalommal tölthessük meg, az a hatvanas évek elejétől gazdagon kiteljesedő beatmozgalomnak köszönhető. Az Illés nevezetes Népstadion-koncertje (1990. szeptember 15.) egy korszakforduló apoteózis lezárása-nyitányának is volt tekinthető.

Utána ha nem is néma csend, de a magyar beatkultúra látványos leépülése indult be, a napi és pártpolitika hínárosába keveredése-fulladása, s tart a mai napig. Ezt a tévutat is az ős-Illés (bátran mondhatjuk: a magyar Beatles) jelölte ki: Szörényi MDF-es és Bródy SZDSZ-es tevékeny szimpátiájával, mely törésvonal folytatódott, mélyült egész a SZFE-tüntetésekig. Egy nem régi írásomban lehet, könnyelmű-hetykén vágtam a jelenség szemébe, hogy Mick Jaggerről bezzeg nem tudni, melyik pártra szavaz. („Beatkorszak gyászkeretben”, Index, 2021. 03. 16.) Azonban a Rollig Stones nem Magyarországon vált populárissá, forradalmasító zenéje nem diktatúraellenességben fogant, ezért végjátékában is másnak – tragikusabbnak – kellett lennie.

Azonban most valami történt. Valami teljesen rendkívüli, ami nem igazolja semmilyen tapasztalatomat, semmilyen elmélet(em)et, sőt: mindannak cáfolata.

Ha nem is követem, de azért számítógép előtt dolgozva el-elkap egy-egy régi hősöm vagy barátom dala vagy valamilyen fellépése az interneten. Itt lettem figyelmes Bródy János „Akit hazája nem szeretett” című dalára, aminek keserű aktualitását, többrétegű asszociációs rendszerét a Múlt és Jövő 2018/4-es száma vezércikkében elemeztem, azon sajnálkozva, hogy ezt egy youtube-link hivatkozására kell tegyem. Majd amikor egy évre rá megjelent, azonnal többször is végighallgattam a lemezt, amin ez a dal szerepelt. Először az interneten, majd megrendeltem CD-n és bakeliten is. 

Bródy albuma nem azért jelentős, s biztat ismét írásra-rögzítésre, mert a személye és teljesítménye a magyar ifjúsági zene történelmének egyik úttörő: stílust és példát teremtő motorja volt. Hanem azért, mert 2021-ben visszahozta a beat szelíd ellenállásra toborzó legitimálását. A képességet, ami fölszívja és mondanivalóvá formálja a közönsége érzelmeit és gondjait.

Ez persze nem az ő érdeme. Hanem a mai hatalmi viszonyoké, amelyek a rendszerváltás kora végére hasonló helyzetet betonoztak össze, mint amilyet 1990-ben meghaladtak. Az ország két felének az egymást a mozgásában lebénító „kötött fogása” álalternatívákat kínál-sulykol, mintha a bal- vagy jobboldalon tartózkodás bármit is megoldana. S ezzel elfoglal minden teret, figyelmet, levegőt. A magyar beatnemzedék a maga szórakozást alakoskodó kiállásával ez ellen lázadt, s magasról tojt a központi bizottságok igehirdetéseire. Bródy János legújabb alkotói periódusának az a revelációs értéke, hogy viszonyaink il- és proliberális fordulatára válaszul felébredt benne ugyanaz a reakciókészség (ösztön), amely illéses korszakát jellemezte. Ezért ül, talál minden kritikus sora. 

Újra elővett egy nyelvet, magatartást, ami csodák csodájára ma is működik, s csöppet sem elavult, sőt nem is nosztalgia. 

Mert nem direkt politika, s ezért nem láncolható egyetlen oldalhoz sem. Magasabb szférában fejezi ki az elégedetlenséget és az elutasítást. Nem váltható fel politikai-választási aprópénzre. Önmagában nyugtat meg, old traumát, csupán azzal, hogy ez a produkció – lemez és az előadás – megszületett. Van. Megvigasztalja a mai kocsmapolitika kiszikkasztott pusztaságában vándorló sivatagi nemzedéket. 

Bródy nem festi a haját, újra viseltes utcai ruhában lép színpadra, mint amikor, furcsa hangulatban, az utcát járta egymagában. Ezt többre becsülöm, mint a Rollig Stones épp most zajló USA-beli turnéját, amibe bele-belenézek, mert kíváncsi vagyok, hogy miért kell nekik Charlie Watts nélkül még mindig fellépniük. Semmit sem tesznek hozzá a maguk korában forradalmi zenéjükhöz, hacsak azt nem, hogy ilyen idősen is képesek lenyomni a bulit – háttérzenészektől és ipari eszközökkel életben tartott nosztalgiától megtámogatva. 

Bródy nem a közönségével, hanem a korszakával folytat párbeszédet – és ebbe vonja be hallgatóit. Kísérő muzsikustársai olyan fiatalok, mint amikor ő kezdett karrierbe. Csak a sound mozdult el a szöveg felé. Nincsenek hangszerszólók, kunsztok, hiszen beszédről, párbeszédről van szó. A vele való találkozás lényege a szóértés: Újra előállt az az állapot, amikor: „Keresem a szót, keresem a hangot...”

Ha valami, az effajta, gyökerekhez való hűség nyújt reményt nehéz időkben, amikor mind a természet, mind a történelmünk feldolgozatlan, gyászmunkahiányos alakulása nyomán testet-lelket nyomorító szorongatásban élünk, igen rossz közeljövőképpel. Nincs – még – új megváltó folyó, ahová léphetnénk. De a régi, amelyben egyszer megmártóztunk, most – a hérakleitoszi törvényszerűségek ellenére – mégis működik. Van. 

S ha van, akkor meg kell mozduljak, s mesterségemhez hűen (jó)hírét kell vigyem, s ha kibontakozik belőle egy új elbeszélés, krónikáját írjam. 

A szerző író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Bródy János 2016. április 10-én. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)

Rovatok