2006 tavaszán a kormányzó MSZP és SZDSZ a végső ütközetre készült. Még egyszer utoljára meg kellett állítaniuk a jobboldalt, még egyszer utoljára mindenáron győzniük kellett, hisz már oly közelinek tűnt a pillanat, amikor a magyarok végre egyszer s mindenkorra belátják, hogy ők és csakis ők, a szocialisták és a liberálisok tudnak sikeres gazdaságot, szolidáris Magyarországot, elfogadható pénzügyi és társadalmi viszonyokat teremteni. Hisz ők a szakértelem, a demokratizmus és a jogállamiság letéteményesei, ők maguk a Nyugat, és az ő szövetségesük a Kelet. Nincs alternatívájuk.
A fenti mantrát a balliberális politikai elit meg az ahhoz tartozó kulturális holdudvar aztán addig ismételgette, míg minden elérhető agyat ki nem mosott vele. Még négy év, most nyerniük kell, vagy katasztrófa lesz – Gyurcsány és bűntársai mindent ennek a hazugságnak rendeltek alá. Meghamisították a főkönyveket, nyakra-főre osztogattak minden célcsoportnak, az állampolgárokat devizahitelekbe hajszolták, az eredmény pedig nem maradt el: a Fidesz választási kampánya, amely szerint „rosszabbul élünk, mint négy éve”, recsegve-ropogva összeomlott, Orbán Viktor pedig leckét kapott arról, milyen következményekkel jár, ha a valóság szemernyi magvát nélkülözve hazudozik. A balliberálisok 2002 után újra győztek: további négy évre övék lett Magyarország. Milyen áron? Elég belehallgatni a szélhámos miniszterelnök őszödi beszédébe: az ár a harmadik köztársaság lett. Az MSZP és az SZDSZ mindennemű szakmai és erkölcsi hitelét felszámolta, az ország költségvetését megroppantotta, gazdasági növekedését megfojtotta, miközben a Kárpát-medence környezetében mindenfelé fennen szárnyalt a gazdaság.
Ezért a négyévnyi, csalárdul szerzett uralomért Orbán Viktor három egymást követő kétharmados ciklusával vett elégtételt a történelem, mintha csak Lúdas Matyi lett volna – és senki nem mondhatja jó lelkiismerettel, hogy a balliberális Döbrögiek nem szolgáltak rá a háromszoros verésre. Az elitek persze nem teszik fel a kérdést, amit az itt élőknek muszáj: Magyarország vajon rászolgált-e erre a három teljhatalmú Orbán-ciklusra? A szocialisták és a szabaddemokraták csalárdul szerzett négyévnyi uralma a politikai hatalomváltás puszta esélyét egy teljes évtizedre felszámolta Magyarországon, megsemmisítette a kultúrában, a gazdaságban és a médiában addig uralkodó balliberális fölényt – sőt:
a szisztematikusan terjeszkedő orbáni mélyállam ma már akkora erő, amellyel szemben Márki-Zay Péter esetleges kormányának mozgástere hallatlanul szűkösnek ígérkezik.
Ma már csak a legagymosottabb gyurcsányisták vélik úgy, hogy négyévnyi közbeszerzésért érdemes volt Orbán Viktor lábához leszállítani Magyarországot.
És mennyit tanul a politika? Nos: semennyit. Ma a jobboldal készül a végső összecsapásra – épp úgy, ahogy a balliberális koalíció tette 2006-ban. Csak most állítsák meg ezeket, különben tönkrevágják Magyarországot, csak még négy év kell, és mindenki számára világos lesz, hogy amit a Fidesz akar és tesz, az az egyedül helyes út, amelynek nincs alternatívája – hisz a Nyugat a zsarnokság új Kelete, a Kelet a szabadság új Nyugata, négy év közhivatalok és közbeszerzések nélkül pedig beláthatatlanul hosszú idő.
A történelem megismétli önmagát: ma a jobboldal adósítja el Magyarországot gigantikus hitelekkel, ma a jobboldali kormány nem hajlandó szembenézni a realitással, és ahelyett hogy az öregeknek írná elő – akár kötelezően – az oltást, inkább fiatalokra és középkorúakra veti ki, feltéve hogy a munkáltatójuk is hozzájárul. Hiába az akarnokszellemű illiberális erőfölény, hiába az erős kezű, legitim miniszterelnök meg az őt illető kétharmados felhatalmazás, hiába a magyar állam teljes ereje, a rogáni Igazságminisztérium meg a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány roppant erőműve, hiába működik az oltás és hiába működik Magyarország, ha közeleg a választás. Hisz egy intézkedés törvényszerűen kitermel valamennyi elutasítottságot – ez pedig ilyenkor nem fér bele. Ilyenkor köztudott, hogy nem szabad kormányozni. Gyurcsány Ferenc sem tette.
A két szekértábor végzete ugyanaz: szemernyi nagyvonalúság híján, a konszolidáció puszta lehetőségét is elvetve mindörökké mindent kockáztatniuk kell.
Orbán Viktor talán győz jövő tavasszal, de az a vészjóslóan hömpölygő frusztráció és elégedetlenség, amely a magyar társadalom ellenzéki felében munkál, egy nap törvényszerűen kitör majd. S ha a fazék fedőjét négy éven át rá is szorítják a forrásban lévő vízre, ezzel csak azt kockáztatják, hogy négy évvel később robbanni fog – Orbán Viktor és bűnsegédei pedig ugyanúgy elveszítenek mindent, ahogy Gyurcsány Ferenc és bandája 2010-ben. Ha azonban Orbán Viktort 2022-ben mégis sikerül leváltani, akkor az új adminisztrációnak a legújabb kori magyar történelem legfeddhetetlenebb erkölcsű és legszakmaibb igényű kormányának kell lennie, ha túl akarja élni a rá váró négy évet. Biztos, hogy mindkét törzsnek mindig mindenáron győznie kell? Nem lenne jobb egyszer az életben nagyvonalúságot tanúsítani, és nem táplálni tovább a polgárháború tüzét?
Bármit is gondol az ország egyik fele a másikról és a másik az egyikről, bármilyen sok is az igazság ezek bármelyikében, és bármekkora ritkaság a magyar közéletben az önreflexió, senki sem gondolhatja komolyan, hogy minden hatalom mindörökké egyetlen kurzus, egyetlen párt, egyetlen szekta kezében lehet. Sürgősen meg kell tanulni osztozkodni rajta, mert ha nem, annak a következménye társadalmi katasztrófa lesz. Ideje végre felismerni, hogy egyetlen politikai oldal sem maradhat egyszer s mindenkorra leválthatatlan. Egyedül a polgárosodásnak nincs alternatívája. Vagy hát van. A roncsai a szakadék mélyén megtekinthetők.
A szerző kritikus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor volt miniszterelnök politikai vitája a Parlament Munkácsy-termében 2005-ben. Fotó: Kovács Attila / MTI)