Puzsér Róbert publicisztikái olykor tartalmaznak eredeti gondolatokat, jól ismert indulatai gyakran magukkal ragadják az olvasót. De ez sajnos nem minden írására igaz, arra sem, amely Hatalomkoncentráció és polgárháború vagy hatalommegosztás és polgárosodás? címmel jelent meg november 9-én az Indexen. Mert azon a rókán, amelyről már hetvenhét bőrt lenyúztak, ő sem képes újabb irhát találni, hiába kutat tíz körömmel a vadállat réges-rég kiszenvedett testén újabb foszlányok után.
Na de ha már így bevittem az olvasót az őszi erdőbe, ideje megtalálni a kivezető ösvényt is; vagyis mit akarok én attól a szerencsétlen, farkavesztett rókától? Így nevezem jobb híján azt a társadalmi konszenzusra épülő, konstruktív, szellemileg pezsgő, ugyanakkor szenvedélyektől mentes, ideális demokráciát, amelyet Puzsér, sok más közíróhoz hasonlóan számon kér Magyarországon. Az erről való ábrándozás ilyenkor, az országgyűlési választások közeledtével tipikus esete annak, amit az angol wishful thinkingnek, vágyálomnak vagy vágyvezérelt gondolkodásnak nevez. Puzsér meg is kérdezi véleménycikkében a Fidesz–KDNP-t, illetve személyesen Orbán Viktort: „Nem lenne jobb egyszer az életben nagyvonalúságot tanúsítani, és nem táplálni tovább a polgárháború tüzét?” Hasonló húrokat nagyon sokan pengettek, elég, ha itt a XVIII. századi derék papköltőt, Virág Benedeket idézem, aki így sóhajtott fel a napóleoni háborúk idején Békesség-óhajtás című versében:
Ily soká tartó viadal piaccán
A szeléd lelkek fene tigrisekké
Válnak, elszokván az igaz, s az érző
Emberi szívtől.
Puzsér sokakhoz hasonlóan valódi hadjáratnak tekinti a választási kampányt. Gyűlöli a magyar társadalom megosztottságát, az „árokásást”, a politikai polarizációt, ami „fene tigrisekké” teszi a „szelíd lelkeket”. Más publicisták „véleménybuborékokban” vegetáló szerencsétlenek páriáknak látják a kormánypárt és az ellenzék híveit, akik képtelenek egymást meggyőzni, mert dróton rángatja őket a „pártpropaganda”. Puzsérnak elege van az ellenségképekből, amelyeket a kormányzó párt időről időre az „agymosott” tömeg elé vetít, olyan választásokat szeretne, amelyeken a polgárok a kormány és ellenzéke programját józanul összemérve, az előnyöket és a hátrányokat mérlegelve, szenvedélymentesen döntenének az urnák előtt. „Demokrácia akkor lesz…”, jutnak ilyenkor eszembe az egykori Demokratikus Charta kezdőmondatai.
Csakhogy ilyen ideális választók, ilyen ideális kormányzat és hozzá méltó ellenzék csak egyes értelmiségi koponyákban létezik. A Fidesz utoljára 2002 tavaszán próbált hosszabb ideig sulykolt ellenségkép nélkül, az elért eredményekre való hivatkozással nyerni, el is veszítette a választásokat.
Azt a keserű tapasztalatot szerezte, hogy ha ő nagyvonalúan lemond az osztogatásról, a szociális demagógiáról és arról, hogy felkeltse az emberek félelmét az ellenzék győzelmétől, gátlástalanul megteszik majd politikai ellenfelei, akik mindenáron hatalomra akarnak jutni. „Vagy ők, vagy mi”, ez a kiábrándító bölcsesség uralja azóta is a magyar politikát. „A két szekértábor végzete ugyanaz: szemernyi nagyvonalúság híján, a konszolidáció puszta lehetőségét is elvetve mindörökké mindent kockáztatniuk kell”, írja erről Puzsér, aki en passant azt is felveti, hogy a kormány, „ahelyett hogy az öregeknek írná elő – akár kötelezően – az oltást, inkább fiatalokra és középkorúakra veti ki, feltéve hogy a munkáltatójuk is hozzájárul”. Fel sem merül benne, hogy a koronavírus-járvány negyedik hulláma idején tanúsított óvatos felelősségáthárítás éppen azt jelzi, hogy a kormány nem akar kockáztatni, legalábbis a választások előtt semmiképp, ugyanis a lakosságnak az a harmada, amelyet a vakcina felvételére kényszerítene, ellene szavazhat, ami a bukását okozhatja.
Gyakori kérdés, és Puzsérnál is felmerül, mit kezd majd Márki-Zay Péter miniszterelnökként a fideszes „mélyállammal”. Számomra először is kétséges, hogy az ellenzéki előválasztás győztese, M.-Z. P. miniszterelnök lesz-e valaha, hiszen erről a pozícióról a pártok képviselői szavaznak majd az új parlamentben, vagyis neki nem lesz közvetlen népképviseleti legitimitása, mint mondjuk a francia köztársasági elnöknek. Emmanuel Macron, azután hogy bejelentette, hogy indul a tisztségért, nyolc hónap alatt létre tudott hozni En Marche néven egy választói pártot, amelynek szervezetei behálózták Franciaországot és megszervezték a bázisát. Ilyesmire M.-Z. P.-nek nincs lehetősége, de már ideje sem.
Ilyen körülmények között a fideszes „mélyállam” abban az esetben, ha az ellenzék nem szerez kétharmados többséget – ami egyelőre valószínű – valóban megnehezíti a hatalom gyakorlását még „a legújabb kori magyar történelem legfeddhetetlenebb erkölcsű és legszakmaibb igényű kormányának” is. Amúgy a „mélyállam” kifejezést Puzsér helyében meghagynám Erdoğan török elnöknek, aki ezt a kifejezést gülenista ellenzéke megbélyegzésére használta. Ami nem jelenti azt, hogy különösebben szimpatikus lenne számomra „a rogáni igazságminisztérium meg a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány roppant erőműve”. Különösen ez utóbbi fekszi meg a gyomromat, de
nem hiszem, hogy a hazai média minősíthetetlen lezüllésének riasztó látványa ráveszi majd az érdekeik által vezérelt választók tömegeit, hogy leszavazzák Orbán Viktort.
„Sürgősen meg kell tanulni osztozkodni rajta – ti. a hatalmon –, mert ha nem, annak a következménye társadalmi katasztrófa lesz. Ideje végre felismerni, hogy egyetlen politikai oldal sem maradhat egyszer s mindenkorra leválthatatlan”, mantrázza Puzsér az „ideális demokrácia” rókatetemét simogatva. Ezt meg hogy képzeli el az „önkényes mérvadó”?
A szerző történész, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Orbán Viktor, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnöke, volt miniszterelnök (b) kezet fog Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel a Magyar Televízió stúdiójában, amikor részt vett A szólás szabadsága című közéleti-politikai műsorban 2005. február 20-án. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)