Kóbor János halálával tudjuk, hogy ki ment el. Az egyik legmeghatározóbb magyar beat(rock) együttes, az Omega arca, énekese. De azt, hogy mi ment el, nehezebb megfogalmazni, magunkban összerendezni.

Az ifjúság ment el – mondhatná a nosztalgikusan közhelyes válasz. (Nem mintha az orbitális közhelyek ne lennének nagyobb részben igazak is egyben.) De milyen ifjúságra és kiknek az ifjúságára csapódott rá a koporsófedél – itt, az ezerévesnél alig idősebb Magyarországon? Ez a kérdés, ez a nagy „kollektív” vagy nemzedéki veszteség – pontosabban: elveszés traumatikus mozzanata, ami folyamat is egyben. (Hiszen ez a rettentő hullámverés az elmúlt években bekövetkezett sok halállal mélyült igazán pusztító örvénnyé – többek közt éppen az Omega együttes másik két alapítóját is ez nyelte el.)

Ennek az egyik meghatározó szereplője volt az Omega, amely a szentháromságból – Metró, Omega, Illés – most szinte teljes legénységével leszállt az egykor majd feltárandó Atlantisz-világ lakójának. 

A magyar beatkorszakot a felszínen összekapcsolhatjuk a Kádár-kor puhább szakaszával, amely eltartott majdnem a rendszerváltás fordulatáig. Noha ez az egybeesés sem ragadja meg igazán a lényeget, ugyanis ez a korszak számtalan más hajszálerecske révén nemcsak összekapcsolódott egy világjelenséggel – az ellenkultúrával (contre-culture) –, de azzal oly egyívásúan konform is volt egyben. Soha ennyire egy ritmusra nem dobbant kulturális mozgalom, jelenség, irányzat Magyarországon, mint ahogyan azt a beatzenében tette. 

És ebben a „mindennapi életet” oly sokrétűen meghatározó mozgalomban, szórakozási-kulturálódási életformában (életforma-forradalomban) soha a magyar társdalom nem haladta meg a maga „Nekünk Mohács kell!” átkát, megosztottságát, mint a beatkorszakban a maga beatnemzedéke útján.

E korszak örökségét testesíti meg most Kóbor János, s vele az Omega sírba szállása. (Függetlenül a beatkorszakot követő – szerintem azzal nem adekvát – produkciójától.) Ez a tragédia – már amennyiben egy korszak elsüllyedése azt követő korszakok mögött annak számít. Hiszen minden korszak értékei majd átplántálódnak a rátorlódott időkbe is.

Jómagam genetikusan MTK-drukker Omega-pártiként serdültem fel – a többségi Illés dominálta 60-as években. Nem beszélve a többszörös lokálpatrióta kötődésemről – hiszen én is „jóskás” (József Attila – ma Ciszterci Szent Imre Gimnázium) voltam, mint ő. Nem egyszer játszottak szalagavató báljainkon. (Ez az eredet, de mennyire, hogy emelte a „Jóska”, a „jóskásnak levés” becsét.) Szintén „e tájon” volt található állandó klubjuk, a ma már emléktáblával jelölt E-Klub is. Az egyetlen klub, amelynek tagsági igazolványával rendelkeztem. (De sok kacaton kellene átrágjam magam, hogy megtaláljam; úgy nézett ki, mint egy korabeli villamosbérlet.) S Balatonföldváron 

Kovacsics András gitározott még itt – nagyon nem tetszett, hogy kirakták a zenekarból, ahogy aztán később „árulásnak” éltem meg Laux és Presser távozását. Amikor először beszélgettem a zenekarral, az egy nyári éjjelen történt Münchenben, 1971-ben, amikor életemben először, az első egyetemi évet elvégezve kék útlevélhez jutottam, s mint példaképem, Kassák Lajos (Egy ember élete), gyalog elindultam Párizsba, de már autóstoppal. Keresztülgyalogoltam a városon, hogy megtaláljam a karlsruhei országutat, mert térképem szerint arra kellett araszoljak Párizs felé. Egy útkereszteződésnél vesztegelt egy mikrobusz, nem láttam, kik ülnek benne, csak útmutatásért hajoltam be az ablakán. Micsoda meglepetés volt bálványaimat, az Omega csapatát ilyen „prózai” állapotban találni, szendvicset eszegettek – hazafelé, Magyarország felé „félúton”. Kifejezték sajnálkozásukat, hogy épp ellenkező irányba tartanak, de a lelkemre kötötték, hogy számoljak be az Omega-klubban, hogyan jutottam Párizsba, s kaptam én is az éjszakai falatokból. (Az őszi egyetemi és klubéleti évad kezdetén büszkén lejelentettem a sikeres utat, s ők emlékeztek rám.)

Az egyetem után, amikor sikertelen jogászkodásaim után rockújságíróvá avanzsáltam – igazságtalanságát már akkor is valahol átéreztem –, lesújtó kritikákkal illettem az Omegát – s mindig az előzenekaraikat emeltem ki velük szemben. Emlékszem, hogy kigúnyoltam egy Kisstadion-megakoncertjüket a „Léna” című számukra szórt hókonfetti-„látványosság” okán. Amikor a rockszcénában már nem autóstopperként kezet fogtunk, mindig udvariasan, gentleman módjára fogadtak, vagy viseltek el. (Pláne, hogy a későbbiekben az MTK-drukkeri előítéleteimet meghaladva az Illést – vagyis a Szörényi–Bródy-szerzőpárost – tettem meg a magyar beat fundamentális, s szerintem örök értékeket lefektető zenekarának.)

Beatkorszak. „Álom volt, vagy igaz talán?” Bármelyik opciói is az igazság/valóság, nekünk, „túlélőknek” elsőrendű kötelességünk, hogy minél többet, színesebbet mutassunk föl belőle, s illesszük be ama „nagy elbeszélésbe”.

A szerző író, a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője. 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Az Omega együttes tagjai: Mihály Tamás, Molnár György, Kóbor János, Benkő László és Debreczeni Ferenc [b-j] a Cannes-ban 1979. január 19. és 25. között megrendezett 13. MIDEM-fesztiválon. Fotó: Farkas Tamás / MTI)