Az LMP társelnökei, Schmuck Erzsébet és Kanász-Nagy Máté nemrég megjelent véleménycikkükben elszomorítónak találták, hogy Áder János köztársasági elnök „teljes mellszélességgel áll ki az atomenergia mellett”. A szerzők látványosan tettek hitet amellett, hogy az atomenergia drága, veszélyes, de legfőképpen azt hangsúlyozták, hogy a megújuló energiaforrások révén van zöld alternatívája, ezért az atomenergiára nincs szükségünk.
Európa-szerte lehet hasonló véleményeket látni-hallani, elég csak a 2022-es német atomstopra gondolni, vagy éppen Timmermans uniós bizottsági alelnök nyilatkozatára, aki szerint „az atomenergia nem fenntartható, mert tüzelőanyagra van szükség, és hulladék keletkezik”. Timmermans úr ezzel közvetve arra az uniós és globális szinten hosszú ideje tartó vitára reagált, amelynek lényege:
zöld-e az atom? És ha nem, akkor szükségünk van-e még az atomenergiára, amíg a zöld alternatívák 2030–2050 között átveszik a fosszilis tüzelőanyagok helyét?
A fenti kérdésre adott válasz – az egyéni vérmérséklet mellett – nagymértékben függ attól, hogy a zöldberuházások milyen mértékben valósulnak meg, és mennyi megújuló energia áll rendelkezésünkre. Viszont egyre több jel mutat azonban a zöld forradalom kifulladására, ahogy kifogy a szükséges nyersanyagokból, tőkéből és földterületből.
A párizsi klímaegyezményben kitűzött célokat és a glasgow-i COP 26 konferencián tett felajánlásokat látva nem is lehet csodálkozni, hogy a megújulóenergia-termelés és az elektromos autók gyártása soha nem látott fellendülésen megy keresztül. Szerte a világban a vezető politikusok elkötelezték magukat a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése mellett, és az ehhez szükséges technológiák végre elérhető áron állnak rendelkezésre. Ebben a nagy lendületben azonban sokan – így az LMP társelnökei vagy az új német kormánykoalíció tagjai is – hajlandóak elfelejtkezni arról, hogy egyszerűen nem lehet annyi napelemet és elektromos autót gyártani, amennyit nagyratörő terveikben előírnak.
Az új technológiákhoz szükséges nyersanyagok ugyanis csak korlátozott mennyiségben érhetők el.
Márpedig ha a párizsi egyezményben rögzített célokat el akarjuk érni, akkor az eddiginél sokkal, de sokkal több nap- és szélerőművet kell építeni: a 2020-as, csúcsnak számító év tempóját meg kellene 2030-ig négyszerezni. Addigra a világon évente eladott új autók 60 százalékának kellene teljesen elektromosnak lenni, a mai alig 5 százalékkal szemben. A zöldátmenetre fordított befektetéseknek pedig el kellene érni az évi 4 billió (1012) dollárt, ami a mai szint háromszorosa.
Az elektromos autók akkumulátorai kobaltot, lítiumot és nikkelt, a szélerőművek mágnesei neodímiumot és más ritkaföldfémeket, a napelemek kadmiumot, a megtermelt energia továbbításához szükséges vezetékek pedig rezet igényelnek. Csak az EU-ban a lítium iránti kereslet 1500 százalékkal nőhet 2030-ig, és akár 4000 százalékkal 2050-ig, ami az árakon is meglátszik: a lítium ára az elmúlt évben megkétszereződött, a réz ára pedig 70 százalékkal emelkedett. Emellett a nyersanyagokat mind ki kell termelni és fel kell dolgozni, és itt van az egyik legnagyobb bökkenő: közvetve vagy közvetlenül Kína tartja felügyelete alatt a zöldátmenethez szükséges nyersanyagokat termelő bányák és finomítói kapacitások jelentős részét, ami már a Fehér Ház figyelmét is felkeltette.
A másik probléma, hogy az igényeket követve a kitermelés felfuttatásához jelentős befektetésekre és időre van szükség – legalább 4-5, de akár 10 év is eltelhet, mire egy új bánya megkezdheti a kitermelést egy korábban már feltárt lelőhelyen. Márpedig ez nagyon hosszú idő a befektetőknek, akiknek még figyelembe kell venniük a bányászat káros természeti és társadalmi következményeit is. Chilében már késhegyre menő vitákat és pereket robbantott ki a lítiumbányászathoz szükséges víz; míg a kobalt több mint 70 százalékát adó Kongói Demokratikus Köztársaságban a legszegényebb férfiak, nők és gyermekek dolgoznak az álságosan „kézműves kitermelésű”-nek nevezett bányákban.
A másik olyan „nyersanyag”, amely hamarosan (?) szűkös lesz, a megújuló energiaforrások telepítéséhez szükséges földterület,
illetve az ezzel járó környezeti terhelés. Mind a napelemek, mind a szélerőművek telepítéséhez nagyságrendekkel több földterület kell, mint a hagyományos erőművekhez: egy 1 GW teljesítményű, 350 hektáron felépített gázerőmű kiváltására kb. 40 000 hektáron kellene napelemeket telepíteni. A Princetoni Egyetem kutatóinak becslése alapján 2030-ig az USA területének 2 százalékára kell megújuló erőforrásokat telepíteni a zöldátmenet érdekében. Ez a szám kicsinek tűnik, de például Magyarország viszonylatában ez a kb. 1900 km², több mint háromszor akkora területet foglalna el, mint Budapest. A paksi erőmű kiváltására több mint 4000 hektáron kellene napelemeket telepíteni, és valami alternatív megoldás még ekkor kell a felhős napokra.
A nagyobb szélfarmok is jelentős területet foglalnak el úgy, hogy elsősorban kis termőképességű területekre telepítik ezeket. Viszont ekkor is számolni kell azzal, hogy az akár 120 m magas tornyok megriasztják, eltérítik a vonuló madarakat, míg a nagy testű madarak számára akár halálos veszélyt jelenthetnek a forgó lapátok.
Mindez visszavezet arra a kérdésre, amit írásom elején tettem fel: van-e helye az atomenergiának a zöldátmenetben? A válasz szerintem és hangsúlyosan „igen”, mert a jelenleg üzemelő atomerőművek a legfejlettebb nap- és szélerőművekkel összevethető áron termelnek villamos áramot; a megújuló erőforrásokkal ellentétben ezt éjjel-nappal, az év nagy részében és szén-dioxid-kibocsátás nélkül teszik. A jelenleg üzemelő erőművek teljesítenek minden biztonsági követelményt, és a legújabb, negyedik generációs erőművek még ezeket is meghaladják, mind a passzív és aktív biztonság, mind a sugárzó hulladék újrafeldolgozása terén.
Éppen ezért nem is lehet meglepő, hogy számos politikus támogatja azt, hogy az atomenergia bekerüljön a zöld, fenntartható gazdasági tevékenységek Európai Unió által kijelölt körébe. Sőt, az energiapolitikáért felelős biztos, Kadri Simson kijelentette, hogy 2050-ig mindenképpen szükséges lesz fenntartani a jelenleg üzemelő atomerőműveket. A fentiek fényében nem tűnik bölcs döntésnek Áder Jánost ostorozni, amiért kiállt az atomenergia mellett.
A szerző közgazdász, energiapiaci elemző.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: A paksi atomerőmű 2021. szeptember 10-én. Fotó: Kiss Dániel / MTI)