Egyetemistaként olvastam először meggyőző érveket arra vonatkozóan, hogy miért tévedés kizárólag a GDP adatait alkalmazni különböző nemzetgazdaságok és társadalmak összehasonlítása során. Máig megmaradt bennem két szemléletes példa. Egyikben hősünk azzal szembesül, hogy túl meleg van a szobájában. Ha kinyitja az ablakot, a belső tér lehűl, és ő újra komfortosan érezheti magát – van ugyanakkor egy másik lehetőség is: bekapcsolhatja a légkondicionálót, így a szoba épp ugyanúgy lehűl, s az ő kényelme épp ugyanúgy helyreáll. Csakhogy a két mozdulat közt ökológiai szempontból nagy a különbség: az ablak kinyitása nem fogyaszt szénből vagy gázból nyert energiát, tehát nem terheli a környezetet, és egyetlen fillérbe sem kerül – azzal viszont, hogy történetünk hőse a klímakészülék távirányítójáért nyúl, növeli a GDP-t, az áramszolgáltató céget termelésre fogja, önmagát pedig munkára szorítja, hisz meg kell keresnie a villanyszámlára valót. A bekapcsolt légkondicionáló így gazdasági növekedést és adóbevételt generál, aminek örül a piac és örül az állam. A GDP aspektusából a klimatizálás logikus és hasznos, a fenntarthatóság szempontjából azonban szűk látókörű önsorsrontás.
A másik példa szerint egy rendkívüli környezetszennyezést előidéző olajkatasztrófa után a károk mérséklésére, az ivóvíz és az élővilág védelmére tett óriási erőfeszítésnek az adott területen jelentős gazdasági növekedés a következménye. Aki pusztán a GDP alakulását vizsgálja, azt tapasztalja, hogy egy nagyszerű esemény berobbantotta a gazdaságot – holott a valóságban lezajlott természeti kár helyrehozhatatlan.
E két egyszerű példa arra utal, hogy a neoliberális közgazdászok fétisadataként funkcionáló GDP valójában nem alkalmas arra, hogy az emberiség leírja vele a valóságot, s még kevésbé alkalmas arra, hogy az alapján hozzon döntéseket.
Annak pedig, aki úgy véli, hogy bár a fenntarthatóság szempontjai nincsenek reprezentálva a GDP mérőszámában, mégis ezt az adatot érzi a fizetésén, így a megélhetésén, úgyhogy ezt érdemes számonkérnie a politikusokon, ha egyre jobban és jobban akar élni. Álljon itt egy beszédes adat: míg az Egyesült Államokban 1990 és 2011 között az egy főre jutó GDP csaknem harmincöt százalékkal növekedett, addig a háztartások mediánjövedelme picit még csökkent is. Ez a tendencia pedig a nyolcvanas és a kilencvenes évek neoliberális fordulatai nyomán nagyjából minden tőkés gazdaságban megfigyelhető. Tehát a GDP nemcsak arra alkalmatlan, hogy reprezentálja az ökológiai szempontokat, de az átlagember életminőségének leírására is haszontalan, ugyanis a megtermelt javak társadalmi újraelosztásának igazságossága semmilyen módon nem fejeződik ki benne. A piac jó vagy rossz működésére vonatkozóan ez az adat egyszerűen vak – ez pedig igenis morális értékítélet, mert nem hiszem, hogy az a piac működik jól, ahol a spekuláció jövedelmezőbb, mint a termelés, ahol a gazdaságban előállított vagyon pár ezer család bankszámláján halmozódik fel, s ahol a társadalom az elit kapzsiságáért gyermekszegénységgel, pedagógusok és egészségügyi dolgozók mindennapos nélkülözésével fizet.
A GDP pozíciója a közgazdasági folyamatok értelmezésében az egyetemista éveim óta semmit nem változott: világszerte ez a mérőszám mozgatja a gazdaságpolitikát, ez alapján zajlik az értelmiségi diskurzus, ez és csakis ez az adat az, amit az egyetemek katedráiról évtizedek óta töretlenül a közgazdászok újabb és újabb nemzedékeinek fejébe vernek. Vajon miért?
Nos, azért, mert a multinacionális cégek menedzsmentjeit és részvényeseit meg a politikusokat egyedül ez az adat érdekli – hisz semmi nem fejezi ki pontosabban az ő sikerüket vagy kudarcukat, mint ez.
Az elit tagjai a GDP bűvöletében élnek, ennek hajszolása teszi ki a mindennapos működésüket: ez az ő gazdagságuk és mohóságuk leghívebb mérőszáma.
E szám növekedése mutatja legpontosabban a gyarapodásuk ütemét, meg azt, hogy mennyire sikeresen zsigerelik ki a bolygó élővilágát és a pénzüket megtermelő, emberszámba sem vett biorobotokat.
Mi mutatja jobban az emberiség tehetetlenségét a világot behálózó pénzügyi elittel és a közelgő klímakatasztrófával szemben, mint az, hogy az én fiatalkorom óta nemcsak felülvizsgálni nem sikerült a GDP mérőszámát, de a számtalan egyéb adat közül egy sem bírt bekerülni a diskurzusba mint ennek a számnak az alternatívája. A zöldmozgalmaknak még annyit sem sikerült elérniük, hogy a GDP mellett legalább az ökológiai lábnyom mértékére vonatkozó adat is jelen legyen a nyilvánosságban.
Neoliberális közgazdászok uralják a gazdasági és pénzügyi diskurzust – képzésük során csakis a növekedésalapú megközelítés érvényesülhetett. A tőke, az annak érdekeit kiszolgáló jobboldali és liberális média meg a multinacionális részvénytársaságok minél nagyobb profitjában érdekelt neoliberális gazdaságpolitika egyszer s mindenkorra eljegyezte magát a GDP mérőszámával, úgyhogy az egyéb megközelítésű, évtizedek óta létező adatokat alkalmazó alternatív közgazdasági iskolák tanait sorra sarlatánságnak bélyegzi, és módszeresen kiszorítja a tömegkommunikáció felületeiről. Ez pedig csakis arra jó, hogy a világgazdaság úgy vezesse szakadékba a fogyasztói társadalmakat, hogy azok tagjai a zuhanás pillanatáig a szakadék puszta létezéséről se szerezzenek tudomást.
A szerző kritikus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Thomas Krych / SOPA Images / LightRocket / Getty Images)