Néhány nappal az előválasztás után, az akkori események fényében írt cikkemben már felsoroltam öt olyan szempontot, amitől fájhatott (volna) Orbán Viktor feje. Ezek többsége akkor még az ellenzékkel kapcsolatos pozitív változásról szólt (a tematizációs verseny megnyerése, M.-Z. P. újdonsága és lendülete, az ellenzéki tábor elszántsága), de azóta eltelt két és fél hónap, és a dolgok nagyot változtak. A győztes miniszterelnök-jelölt megtalálása után az ellenzéki kampány megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan módon leült, és azóta sem talál magára. Talán van némi túlzás a hasonlatban, de olyan, mintha az összefogás egy szép ütéskombináció végén földre vinné az addig magabiztos bajnokot, a NER-t, arra rá is kell számolni, és amikor a csarnokban már mindenki önkívületi állapotban, állva várja, hogy folytatódjon a kiütésig tartó menetelés, akkor az edző bedobja a törölközőt, és kivonulnak a ringből. A nézőtéren egy ideig mindenki bizakodik, azt hiszi, ez csak a show része, biztos valami nagy dobás készül, és nemsokára jön a diadalmas visszatérés, de amikor már sokára nem jön, itt-ott füttyszót is hallani. A nemrég még tomboló közönség csalódott moraja csak fokozódik, mire végül visszatér az összefogás, bemegy a ringbe, és ott a NER és a saját szurkolói teljes megdöbbenésére elkezdi önmagát püfölni.
Hogy mi történik pontosan, mi húzódik a háttérben, arra éppen az előző írásomban próbáltam választ találni, ma arra teszek kísérletet, hogy megvizsgáljam,
melyek lehetnek azok a pontok, amelyek jelenleg a NER gyengéi. A két és fél hónappal ezelőtti helyzethez képest már nem az ellenzék tűnik az igazi veszélynek, az számára sokkal inkább külső folyamatokban keresendő.
Akkor úgy tűnt, az ellenzék megnyerheti a választást, ma úgy tűnik, a Fidesz még elveszítheti. Szokásomhoz hűen ismét öt pontban foglaltam össze, mi az az öt banánhéj, amin elcsúszhat Orbán.
Orbán Viktor szeret maga ellenfelet választani. Ez ugyanis a győzelem kulcsa. És az általa kijelölt ellenfél rendre olyan, aki félelmetes veszélyként mutatható fel, de valójában nem tud érdemben visszaütni. Ilyen Brüsszel, amely az EU központjaként egyfajta birodalmi fővárosként démonizálható, de igazából csak a tagállamok politikaimarketing-színháza, amely vicsorogni még tud önállóan, igazán harapni már csak vétó mellett. És ilyen Soros György is, aki bár a világ egyik legmegosztóbb és legbefolyásosabb influenszere, mégsem tud bemenni a tévéstúdiókba, hogy megvédje magát. Olyan, mint egy céltábla, amelybe számtalan vád belerajzolható, igazak és hamisak egyaránt, de ami ettől még a lényeg: a céltábla soha nem lő vissza. Soros itt csak veszíteni tud, a kormányfő pedig Hungária Kapitányként szelheti tovább a magyar eget. Biztos van olyan hardcore O1G-szavazó, aki szerint a vírust is Orbán Viktor fejlesztette ki, de a Covid – a kormányfő nagy bánatára – egyáltalán nincs a NER befolyása alatt. Nem ők választották ezt az ellenfelet.
A vírus ezért igazi veszély, hiszen kiszámíthatatlan. Sem Habony Árpád nem tud rá stratégiát írni, sem Rogán Antal levezényelni egy karaktergyilkosságot, sem Bohár Dániel mikrofont nyomni az orra alá.
A kormány ennek ellenére azt imitálja, ura a helyzetnek, de halkan jegyezzük meg: jelen pillanatban a Covid–19 kapcsán az egész világon nincs olyan, aki tudná, hogy amit lép, majd egy-két hónap távlatából is helyes döntés marad. Keressük a kiutat, de a vírus rendre lezárja. És ez Orbán Viktor legnagyobb problémája. Hogy a jövő kiszámíthatatlan, egyik hétről a másikra érkezhet egy új csavar, egy új variáns, egy egészségügyi krízishelyzet, ami mindent felborít. Április 3-ig még sok víz lefolyik a Dunán, és abban vészesen megnőhet a víruskoncentráció. Nincs az a milliárdos Facebook-hirdetés, ami ilyenkor működik. Ha pedig a választások idején gyászossá válna a folyamat, a kormányt büntetheti a közhangulat.
Amennyiben az omikron olyan óvatos duhaj, mint amilyennek mondják, ami szeret fertőzni, de nem okoz komolyabb galibát, Orbán újra mondhatja – Helló, Röfi! –, mert akkor tényleg nagy malaca van. Persze a járvány nemcsak a betegségi kockázat, hanem a kormányzatok felé is súlyos döntésikényszer-háromszöget alkot. A vele kapcsolatos intézkedések során ugyanis három dimenziót kell egymással párhuzamosan értékelni: mekkora a várható egészségügyi terhelés, mekkora a várható gazdasági károkozás, végül – és erről sajnos alig hallunk, pedig ez lesz a legnagyobb és legtartósabb probléma – mekkora a társadalom pszichés roncsolódása? (Jelenleg a világ csak az első kettőre figyel, és azt hiszi, a harmadik megúszható.) Orbán számára úgy tűnik, a második az igazi félelem. Csak a gazdaságban ne legyen turbulencia, csak ott ne üssön be a ménkű! Nem szeretne már lezárásokat, korlátozásokat és ezzel párhuzamosan még nagyobb gazdasági visszaesést. Legalábbis április 3-ig. Addig, ha nem jön valami igazán súlyos fordulat, lábon szeretné kihordatni az országgal az omikront. A gazdasági válság már így is két unortodox lépésre kényszerítette, amikor a benzin- és élelmiszerárakba történt beavatkozással az ellenzék szociális populizmusa alól húzta ki a szőnyeget. Orbán igazi rémálma, hogy Jakab Péter méregdrága baromfipárizsit, Gyurcsány Ferenc megfizethetetlen Kőbányait, Márki-Zay pedig luxusgombakonzervet a magasba emelve vonul egy egyre csak duzzadó békemenet élén. Amikor csatakosra izzadva felébred ebből a borzalomól, tudja, hogy még két és fél hónapig kell, hogy recsegve-ropogva, de egyben maradjon a kártyavár, utána már úgyis csak 2024-ben lesz újabb megmérettetés.
A Fidesznek botrányok terén ebben a ciklusban kijutott a jóból. Talán a rendszerváltozás elmúlt 32 évének két legnagyobb vihart kavart politikai bulvárügyét – a Borkai- és a Szájer-balhét – neki kellett elvinnie. Ezért mondtam korábban,
nem lennék meglepve, ha az utolsó szakaszára a kampány apokaliptikus pornóvá korcsosulna.
Hogy Orbán ezt mindenáron szeretné elkerülni, jól látszik a Völner-ügy hiperrapid kezeléséből is. Alighogy kibukott a skandalum (hogy miért, arról szintén nemrég elmélkedtem), még mielőtt az ellenzék egyáltalán közleményt tudott volna kiküldeni, már le is vették a sakktábláról az államtitkárt. Mengyi, Simonka és Boldog szintén az öltözőből nézik végig az áprilisi mérkőzést. Arról is hallani, hogy a kormányfő kíméletlenül leszedte azokat az egyéni jelölteket is, akik ellen várható volt bármiféle komolyabb támadás. Az pedig elgondolkodtató, hogy Az ördög ügyvédje Facebook-oldal, amely az óév végén újra begyújtotta a rakétákat, napi szinten posztolt, és forró januárt ígért, december 28-a óta néma. De lehet, hogy ebbe inkább mégsem akarok belegondolni… Mindenesetre a botrányok természetrajza hasonlít a víruséhoz. Bizonyos értelemben a terjedése is. Kiszámíthatatlan, gyors, és ha beindul, feltartóztathatatlan. Az ilyet pedig nem szereti a miniszterelnök.
A közvéleményt a választás kapcsán két dolog érdekli igazán. A miniszterelnök-jelöltek és a listák. Ezek nagyon fontos dolgok, de a választás alapvetően nem itt dől el, hanem a 106 egyéni választókerületben. A miniszterelnök nem az lesz, akinek a listájára többen szavaznak, hanem az, aki mögött majd több képviselő ül a parlamentben. Mivel a két oldal a listás mandátumokon a jelenlegi tendenciákból kiindulva többé-kevésbé egyenlő arányban osztozik majd, és körülbelül azonos a biztosan nyerhető egyéni mandátumok száma is, felmerül a kérdés, hol dől el 2022. A végén az nevet, aki felé majd elbillennek a csatatérkörzetek. Bár általában az a tendencia, hogy az országos hangulat magával viszi az egyéni választókerületeket is, de egy szoros eredménynél egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a Fidesz listán megnyeri a választást, de az ellenzék annyi egyéni mandátumot gyűjt, hogy mégis Márki-Zay-kormány alakul. Ezt persze Orbán is nagyon jól tudja, ezért bár a közvélemény ebből alig lát valamit, de óriási energiákat, pénzt, fegyvert, paripát koncentrálnak ezekre a területekre. És amikor mindenféle pártok feltűnnek a semmiből, a céljuk nem feltétlenül egy országos lista állítása. A NER-nek bőven elég, ha egy-egy billegő választókerületben éppen csak annyit elvisznek, hogy a Fidesz jelöltje legyen a befutó.
Az ellenzéki kampány belső problémái, a Márki-Zay-féle kommunikációs magas labdák, illetve a kutatási eredmények minden bizonnyal oldják a Fidesz vezetőiben erősödő feszültséget és félelmeket. A táboruk közérzetének is jót tesz, hiszen úgy fordult választási évre a kalendárium, hogy Orbán van nyerő pozícióban. Ahogy 20 évvel ezelőtt is. Akkor a kutatások szerint 10 százalékkal ment a Fidesz, az MSZP pedig a csetlő-botló Medgyessy Pétert jelölte miniszterelnöknek, aki azért sem mondhatott olyan karcosakat, mint M.-Z. P. mostanában, mert rendre belegabalyodott a mondataiba. Sokaknak úgy tűnt, Medgyessy szerepe csak az lesz, hogy a szocialisták az ő arcára égessék a vereséget. Aztán óriási megdöbbenésre a baloldal nyert. A 2002-es élmény meggyőződésem szerint Orbán Viktor politikai karakterének legfontosabb pillanata, és ebből lehet megérteni magát a NER-t is. Egy sikeres kormányzást és egy esélyes választást bukott el hatalmas előnyből. A kormányfő azt érezhette, a kádári középszer Magyarországa bosszút állt az ő polgári vízióin. Hogy
Hugyos Jóskáék túlharsogták Széchenyi Istvánt. A megbukott kormányfőt mindez sokkolta, és elfogadta a vörös pirulát. „Ha nektek Kádár kell, hát Kádárotok leszek!”
És így is tett, de ez egy másik történet. Ami itt most fontos, hogy az elbizakodottságért egyszer már súlyos árat fizetett a Fidesz. Ha azt hiszik, hátradőlhetnek, és már csak az áprilisi szüret van előttük, ismét koppanhatnak. A cikkcakkban repülő, itt-ott a fának is nekicsapódó ellenzéki kapitány trónfoszthatja Hungária Kapitányt.
A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Orbán Viktor magyar miniszterelnök a Downing Streeten 2021. május 28-án, Londonban. Fotó: Leon Neal / Getty Images)