A világ szinte minden demokratikus országában evidens, hogy a választások előtt a miniszterelnök-jelöltek vitát folytatnak egymással. Diktatúrákban ez nem szükséges, hiszen nincs is ellenzék, vagy ha van, akkor az inkább forradalomra készül ilyen úri huncutságok helyett, és ha a vezetői mégis bejutnának egy élő tévéműsorba, az nem választási vita, hanem a koncepciós perük lenne. Nos, mi itt, Magyarországon beszorultunk a két világ közé. Sem választási vita, sem koncepciós per nincs. Mindkettőre volt már példa a történelmünkben – előbbinek jobban örültünk és örülnénk most is. Legutóbb egyébként 2006-ban került sor olyan eseményre, amikor a voksolás előtt a két legesélyesebb kormányfőjelölt nyilvánosan ütköztette az érveit. Azóta eltelt tizenhat (!) év, és semmi. Ez alapvetően Orbán Viktornak köszönhető, aki hallani sem akar ilyen eshetőségről, és ezt a nyilvánvaló gyávaságot a legkülönfélébb pökhendiségekkel szokta indokolni: „nincs is ellenfél”, „döntsék már el, hogy valójában ki a vezető”, „nem aktuális”, „sas nem kapkod legyek után”, „a parlamentben folyamatosan vitát folytatok az ellenzékkel” stb.
Néhány napja Márki-Zay Péter élő vitára hívta Orbán Viktort, amiben semmi meglepetés nincs, hisz ez a dolga. A kormányfő a harmadvonalbeli Hollik Istvánra osztotta a piszkos munkát, megüzenve, hogy nem lesz vita, ami szintén nem meglepetés, hiszen ez meg a KDNP-s képviselő feladata. A rövid és újfent nem meglepő indoklás szerint Gyurcsány a főnök, beosztottakkal pedig nem szoktak vitázni. Az már a magyar politika tragikomédiájának újabb felvonása lenne, ha a DK vezetője, aki megígérte M.-Z. P.-nek, hogy nem csinál országos kampányt, most a megszólítottság okán mégis előállna: „ja, ha én kellek, örömmel folytatok vitát”. Nyilván erre Hollik meg azt írná: „Tessék, itt az újabb bizonyíték, hogy az ellenzék vezetője Gyurcsány Ferenc!” Aztán Gréczy Zsolt megkérdezné: „ha így van, akkor miért nem áll ki a DK elnöke ellen Orbán?”, amire Hollik már ütné is bele a klaviatúrába a választ: „Gyurcsány egyszer már tönkretette az országot, vele nincs miről beszélni, és egyébként sem ő az ellenzék miniszterelnök-jelöltje.” Ha valaki idáig eljutott, akkor büntetőmezőre lépett, és ugorjon vissza a bekezdés elejére!
Leszögezhetjük tehát: a kormányfőjelöltek választási vitájának útjában Orbán Viktor áll vagy inkább fekszik keresztbe, de hogy pontosan miért és egyáltalán hogyan is valósulhat meg a demokratikus minimum ilyen nyílt meghekkelése egy uniós tagállamban, már magyarázatért kiált. Nézzük az öt okot, ami idevezetett.
A miniszterelnök elméjében egy politikai zseni és egy hatalommániás olvadt egybe. A politikai zsenik imádják a vitát, a versenyt, a megmérettetést, hiszen akkor vannak igazán elemükben, akkor tudják előhívni képességeik maximumát, hogy azokat mások legyőzésével és a nézők meggyőzésével demonstrálják. Orbán is ilyen volt.
A hatalommániások életének legfontosabb drive-ja viszont a befolyás, az uralom. Önértékelésük annyira összefonódik a hőn szeretett státusszal, hogy annak megszűnése egyet jelentene személyiségük elvesztésével, egyfajta horror vacuival.
Nem is a hatalmuk, az életük omlana össze. Sőt az ő észlelésükben igazából nem is ők vesznének el, hanem velük együtt az egész világ. A hatalommániásnak az ő személyes veresége apokaliptikus tragédiát jelentene, amely a közösségét érné, miután nem tud többé vigyázni rájuk. Ez a kritikus helyzet pedig morális felmentést ad, hiszen így befolyásának mindenáron való megtartása valójában már nem is az ő hiúságának, hanem az embereknek fontos. „Szegény együgyű népem nem is érti, hogy én valójában velük teszek jót, hatalmas áldozatot hozok értük” – sopánkodik a hatalommániás. Orbán is ilyen lett. Ez a két dolog így egyszerre elég komoly mentális csatatérré válhat: a politikai zseni, aki tisztában van a képességeivel, amit imád is fitogtatni, valamint a hatalommániás, aki a vereségtől való permanens rettegésében kerül minden kockázatot. „Gyere elő! Bújj el!” Az idő haladtával a második hang szokott felerősödni az első rovására. Orbán politikai zsenije olykor még megcsillan a parlamenti vitákban, különösen ha leteszi a papírt, de a hatalommániája már nem engedi, hogy ennél nagyobb kockázatot vállaljon. A két legutóbbi ilyen vita után (2002, 2006) ugyanis elveszítette a választásokat. Amióta pedig kerüli (2010, 2014, 2018), rendre győzelmet arat. Orbán tehát egyszerűen fél a vitától, mert tapasztalatai szerint abból nem szokott jól kijönni. A kormányfői csörték emléke összekapcsolódott a világ számára legszörnyűbb lehetőségével: hogy nem ő irányítja az országot.
Természetesen Orbán nélkül nem lehet érdemi kormányfői vitát tartani, pedig az emberek nagyon akarják. Legalábbis azt gondolnánk. De feltettük már a kérdést igazán őszintén? Tényleg szeretnénk mi, magyarok érdemi vitát látni? Mi, akik a mindennapokban sem vagyunk képesek semmit érdemben megvitatni? Akik jobban utáljuk a másik magyart bárminél és bárkinél a világon? Miközben magunkról is elismerjük, hogy turáni átok sújt bennünket? Ha ketten vagy hárman összegyűlünk valahol, ott nem Jézus van velünk, ahogy az evangélium ígérte, hanem több irányba akarunk húzni, mint ahányan ott vagyunk, ezért inkább egymásnak ugrunk. A magyar társadalomban történelmileg nem alakult ki és vert gyökeret a vita konstruktivitása. Ha a vita szót kimondjuk, annak egyértelműen negatív hangzása van. Nem a kölcsönös útkeresés, az érvek ütköztetésével történő megoldáskeresés, hanem a veszekedés szinonimája. A nyelv pedig nem hazudik. A kollektív tudattalanunk tükre. Talán kellemetlen a szembesülés, de valójában mi egyáltalán nem ismerjük, így nem is szeretjük a vitát, sőt kifejezetten kerüljük. Orbán lényegében ebben (is) a magyar néplélek megtestesítője. A mi történelmi tapasztalatunk nem a vita utáni közös katarzis, hanem a veszekedést és gyűlölködést követő általános csömör.
Egy ilyen konfliktusos társadalom tehát, mint a miénk, erős hendikeppel indul, de ettől még egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy tartsanak nálunk is kormányfői vitákat. Bár szeretjük azt hinni, hogy mindent a magyarok fedeztek fel a világon, és valóban nincs szégyenkeznivalónk, de valljuk be: a demokrácia nem a mi szellemi termékünk. Ha mások nem találták volna fel, és nem importálják tele vele a világot, mi az idők végezetéig sem jöttünk volna rá. De a történelem úgy alakult, hogy 1989 után hozzánk is eljutott, és mit tudtunk tenni, haladtunk az árral. Mint ahogy az importtermékekkel szokás, a demokráciát is csomagban vettük át, és a csomagban benne volt a kormányfői vita szokása. Ugyan nem lett kodifikálva, de nem azért, mert annyira különlegesnek számított, hanem épp fordítva: mert annyira magától értetődőnek. A vitafóbiás magyar talajon persze nem szökkent szárba ez az intézmény, és el is jött a pillanat, amikor Orbán Viktor személyében egy miniszterelnök (sok más írott és íratlan demokratikus normával együtt) kigyomlálta. És mivel sem társadalmi alapja, sem politikai hagyománya nincs, minden további nélkül megtehette. Másnap mindig felkelt a nap. És ne tévesszen meg bennünket, hogy az ország egyik fele most is követeli a vitát! Mert ez a fele az országnak nálunk mindig az aktuális ellenzék. Ha pedig megnyerte a választásokat, akkor meg azok kérik számon a demokratikus vitát, akik előtte még egyáltalán nem akarták, ők pedig, akik oly fontosnak tekintették, messze kerülik.
Mondjuk ki: nem kormányfői vitát akarunk mi, hanem egy kiadós, nagy politikai veszekedést, ahol a mi vezetőnk jól megveri a másikat.
Titokban abban reménykedünk, akár fizikailag is. Akkor jaj de boldogok lennénk… Tegyük a szívünkre a kezünket. Számunkra nem az jelenti a vita megnyerését, ha valaki jobban érvel, hanem az, ha válogatott testnedvekbe áztatott trágárságokkal elküldi a büdös anyjába a másikat. Sem társadalmi, sem politikai vitakultúránk nincs. Ebben a tekintetben Alpokaljánál ér véget a Balkán. Nem akkor lesz itt politikai vitakultúra, ha Márki-Zay Péter és hívei követelik a vitát, hanem ha eljutunk végre oda, hogy az éppen kormányon lévő párt szavazói éreznek mélységes szégyent, ha a vezetőjük gyáva ahhoz, hogy kiálljon.
Eddig a miniszterelnök és a magyar társadalom tudatát és tudattalanját vizsgáltuk meg, de vannak sokkal racionálisabb és profánabb okok is. Orbánnak egyszerűen nem érdeke addig vitát vállalni, amíg csak veszíthet vele. Amíg az ellenzéki pártok elbukják a saját előválasztásukat, amíg földre teperi őket a maguk által kezdeményezett aláírásgyűjtés, amíg az összefogás vezetői egymás farkasai és amíg belső és demoralizáló kutatásaik ellenzéki sajtótermékekben szivárognak ki, a kormányfő nem érzi a nyomást. A személyes rossz emlékek és a társadalmi, politikai hangulat csak megágyaz ennek, de minek is ácsolna színpadot az ellenfeleinek? Minek is adna nekik esélyt? Sajnos be kell látni, hogy Orbán részéről van egy ilyen, teljesen észszerű magyarázat is. Nem nagyon hallottunk még olyat, hogy egy sereg vezetője, amely stratégiai emelkedőn sorakoztatta fel embereit, megszánja az alatta lévő síkságra kényszerült ellenséget, és azt mondja: „várjatok a csatával, lejövünk mi is a szintetekre, mégiscsak egyenlőtlen mészárlás lenne, ha innen a magasból rontanánk rátok”.
Nemcsak az ellenzéki pártok állapota, de Márki-Zay Péter eddigi kampánya sem szorította sarokba Orbánt. Amikor a hódmezővásárhelyi polgármester bejutott az előválasztás második fordulójába, majd megnyerte, a Fideszben tapinthatóvá lett a pánik. A kormányfő még a száműzött Lázár Jánoshoz is leszaladt gyorsan egy halsütésre, hogy informálódjon, ki is ez az ember. Aztán teltek-múltak a hetek, és mintha Orbán megnyugodott volna. Az ellenzék miniszterelnöki kampánya ellen elég volt néhány zavaró repülés, egy-két félremagyarázható félmondat felnagyítása, és jelenleg úgy tűnik, M.-Z. P. országos áttörése még várat magára. Mindaddig, amíg a számok nem kezdenek felfelé kúszni – márpedig sok idő már nincs rá –, Orbán nem fogja érezni a nyomást. Ahogy a pártok kapcsán, úgy itt sem akar szívességet tenni. Akkor fog kiállni, ha az ő érdeke lesz.
Ha Márki-Zay szeretne vitát, akkor most már tényleg el kell indulnia felfelé, és olyan kutatásokat produkálnia, amelyekben népszerűsége láthatóan elhúz Orbáné mellett.
Ez az egyedüli ok, ami változást hozhat. Ha megtörténne, Hollik István odaülne a gépe elé, és megírná történelmi bejegyzését: „Meddig bujkál még gyáván Gyurcsány kisinasa a vita elől?”
A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Orbán Viktor és Márki-Zay Péter. Fotó: Thomas Trutschel / Photothek / Getty Images / Bodnár Patrícia / Index)