Tavaly év végén megismertük az ellenzék kampánnyal kapcsolatos kommunikációs narratíváját: „előválasztás, népszavazás, kormányváltás”. Az ilyen, első hallásra nem igazán szexi panelek azért nagyon fontosak mégis, mert mind a politikusok, mind a szavazók számára teremtenek egy világos téri-dő keretet, amelyben a folyamatokat értelmezni és tervezni lehet. Túl bonyolult ne, ellenben felidézhető és átélhető legyen, adjon egy szép ívet, lelkesítsen – nagyjából ezek az elvárások. A modern politika ugyanis csak kis részben a történésekről, nagy részben azok értelmezéséről szól.
Az csinál jó politikát, aki erősebb sztorit gyárt – érdemes ízlelgetni a „csinálni” és „gyártani” szavakat! –, aki a maga történetét rá tudja erőltetni a másikra.
A választási kampány lényegében a realitástól elszakadt konkurens mátrixok sales managementje: itt a Neo, hol a Neo? Nem a valóság számít, hanem az érzet. A jó fogás. Az idézett ellenzéki ütemterv tehát kifejezetten könnyen átélhető és világos ívet adott, profi marketing. A kommunikációs narratíva azonban veszélyes fegyver, visszafelé is elsülhet. És ez történt. Nem ütött halálos sebet, de azért odapakolt rendesen. Az elmúlt napok hírei arról szóltak, hogy az ellenzék szenved az aláírások gyűjtésével, és végül sikerült ugyan összekaparni a szükséges mennyiséget, de a diadalmenet elmaradt. Nyilvánvalóvá vált, a népszavazás nem lesz egy napon a választásokkal, ahogy azt az összefogás szerette volna. Érdemes megvizsgálni azt az öt okot, ami szerintem idáig vezetett.
Az első kézenfekvő ok, amit fel lehet hozni mentségül, hogy borzasztó rossz volt az időzítés, hiszen egyszerre kellett megküzdeni Tél tábornokkal, Vírus marsallal és Ünnepek parancsnokkal. Hiába tudtuk meg, hogy az ellenzéknek van egy kapitánya, az erőviszonyok önmagukért beszéltek. Az idei tél eddig ugyan nem kifejezetten brutális, de így is előfordult, hogy takonyfagyasztó mínuszokban kellett az aktivistáknak ácsorogniuk a standok mellett. A vírus pedig szintén legyártotta a maga narratíváját, amelyben a negyedik hullámot azonnal követte az ötödik, jelesül Omikron ezredes, amely minden korábbi elődjénél fertőzőbbre szelektálódott (noha szerencsére nem okoz olyan súlyos tüneteket).
Bár Karácsony Gergely még azt vizionálta, hogy 2021 végére meglesznek a szükséges aláírások, de ez elég hihetetlenül hangzott egy olyan év után, amelyet decemberre már mindenki a lehető leggyorsabban maga mögött akart hagyni. Az persze valahol riasztó és kijózanító képet fest a szervezettség jelen állapotáról, hogy ami a hatpárti összefogásnak az egész országban most alig sikerült, azt 2017 januárjában a frissen alakult Momentum a NOlimpia-kampányával csak Budapesten minden izzadtság nélkül teljesítette.
Talán fura a választások előtt két hónappal ilyet mondani, de az ellenzéki összefogás meglátásom szerint nem volt elég motivált. Ennek több oka is lehetett, ezek közül a legkézenfekvőbb, hogy az aktivistáik egyszerűen elfáradtak. Az előválasztás az előzetesen vártnál élesebb és nagyobb versenyt hozott, a hívek szinte az egész nyarat és őszt végigtalpalták. A hadművészet egyik fontos dilemmája, hogyan lehet a sereg harci készültségét úgy fenntartani, hogy az emberek ne merüljenek ki, mire a csata napja elérkezik. Olyan zsenik is tudtak itt hibázni, mint például Nagy Sándor vagy Napóleon. Hallani lehetett, hogy Márki-Zay kifejezetten szerette volna, ha nem terhelik, hanem inkább pihentetik az aktivistákat, de végül nem az ő álláspontja kerekedett felül, és a pártok újra megfújták a harci kürtöket. Itt pedig egy olyan szempont is felmerülhet, amire eddig alig gondoltunk. Mi van, ha maga a közös miniszterelnök sem volt motivált?
Az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje szerintem nem érezte igazán magáénak ezt a népszavazást. Az a fajta falon-is-átmegyek szenvedélyesség, kérlelhetetlenség, fáradhatatlanság, amely M.-Z. P. egyik erőssége a kampányban, itt egyáltalán nem mutatkozott meg.
Belecsöppent, kénytelen-kelletlen sodródott vele, de láthatóan végig úgy érezte, ez a népszavazás nem az ő terepe, inkább a pártoké.
A szerencsétlenül komikusra sikeredett sajtótájékoztató, ahol csak harmadjára sikerült megfejteni, pontosan miről is szól az a népszavazás, amelyet éppen bejelentenek, mintha freudi elszólásként ezt bizonyította volna. Fáradt katonákkal, demotivált kapitánnyal pedig nem érdemes csatába menni.
A népszavazási kampánynak az lett volna a missziója, hogy az előválasztás lendülete és a választási hajrá közé NER-biztos hidat ácsoljon. Olyan erőset, hogy azon Márki-Zay, Jakab, Karácsony, Gyurcsány és Donáth közös menetelése se okozzon rezonanciakatasztrófát. (Tegyük hozzá, az összefogás vezetői alig vádolhatók az ehhez szükséges rendezett együtt menetelés képességével.) Az előválasztást követő – máig érthetetlen – kampánystop, a szervezési anomáliák, a belső viták elmérgesedése és az M.-Z. P.-re forduló Fidesz-ágyúk tüze miatt azonban ez a híd már azelőtt leomlott, mielőtt felavathatták volna. Kellemetlen, lefelé tartó spirál alakult ki.
Az ellenzéki kampány lendületének megtörése ráomlott a népszavazási mozgósításra, az pedig maga alá temette a ráomló ellenzéki kampányt.
Az összefogás pártjainak most újra kell fogalmazniuk és keretezniük az április 3-ig hátralévő két hónapot – ahogy az elején említettem, új sztorit, új mátrixot kell kialakítaniuk. Emiatt odaát, a NER hadiközpontjában bizonyára nem zokognak vigasztalhatatlanul, és talán már a győzelmi narancsot facsarják képzeletben, de nix ugribugri, mert szerintem az ellenzéket egyáltalán nem érte olyan nagy veszteség, mint ahogy a Fidesz hívei hiszik. Ez pedig az utolsó szempontból válik érthetővé.
Véleményem szerint a legfontosabb indok következik: a témák nem voltak jók. Mondjuk ki: kifejezetten rosszak voltak. Tudom, hogy eredetileg több ügy is szerepelt a csomagban, és azt is, hogy a NER-en nem lehet átverni akármit, de a helyzet ettől még egyértelmű; ezek a kérdések nem valók választási kampányba.
A Fudan Egyetem ügye vidéken lényegében elmagyarázhatatlan, és nem azért, mert az emberek nem értik, hanem azért, mert nem átélhető a számukra. És persze ettől még igaz, hogy sokaknak fontos téma, meg ugye Kína orra alá is szeret a főváros borsot törni (csak nehogy aztán valami vuhani csilivel válaszoljanak…), de Budapesten sem érzek olyan széles forradalmi tüzet, csupán egy buboréknyi vibráló rotyogást. Az álláskeresési járadék kérdése pedig, ami gyaníthatóan már a vidéknek szólt, egyszerűen nem találkozik a valósággal. Tényleg sokan vesztették el a munkájukat a Covid miatt az elmúlt időszakban, de az igazi probléma ma Magyarországon továbbra sem a munkanélküliség, hanem pont fordítva, a munkaerőhiány. Nem az új munkahelyre kell három hónapot várni, hanem a szerelőre, ha elromlott a mosógép. Nyilván lehetne még hosszan vitatkozni a kérdésekről, de
ha valaki képes madártávlatba repülni, látni fogja, ez a két téma nem az egybe hívó harsonák, hanem a tömegoszlató vízágyúk erejével hat.
Miután az ellenzék rendezte a sorait a nyögvenyelős aláírásgyűjtés után, javaslok egy közös hálaadó imát, amiért nem lesz belőle a választásokon népszavazás. Talán túl friss még az élmény, hogy bárki elhiggye nekem, de szerintem az összefogás kifejezetten jól járt, hogy a kampányuk hátralévő két hónapja felszabadult ennek a két kérdésnek a felesleges továbbgörgetése alól. Sokkal erősebb témákra tudnak fókuszálni. Nem, ez nem egy fájó pofon volt a sorstól, hanem egy jótékony koki. Az ellenzéki kommunikáció minden bizonnyal így szól majd: „azért nem lesz a választásokkal egy időben népszavazás, mert a Fidesz félt a két kérdéstől”, de azt gondolom, ha a NER igazán ki akarna cseszni velük, akkor pont hogy lehetővé tenné az április 3-i kiírást, belefojtva őket ebbe a két bukó témába.
A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)