Forgács István írását, s a benne foglalt gondolatokat nyilván lehet és persze érdemes is szemlézni, kritikai nézőpontból is elemezni. Jóhiszeműségét, tisztességét azonban a legtisztességtelenebb dolog kétségbe vonni. Meleg Sándor – bár a balliberális radikálisoktól szokatlan módon – igyekszik érvelésének szakmai látszatot is kölcsönözni, a roma szakértő megszólalását politikai lebunkózással hitelteleníti. Forgács gondolatait „politikai eszmefuttatásnak” minősíti, olyannak, amely „szubjektív, nem szakértői megnyilvánulás, amely nyilvánvalóan politikai-ideológiai beállítottságból fakad”. No comment. Csak gratulálni lehet a nagyszerű szociális munkásnak! Ő ugyanis nyilván nem politikai-ideológiai megfontolásból magyarázza a magyarázhatatlant. Nem is tesz mást, mint a magát tévedhetetlennek maszkírozó
balliberális – meg nem nevezett – szakértőkre utal, akik egybehangzóan hivatkoznak egymásra, mióta elhitették magukkal, hogy ők a szociális igazság letéteményesei, ők a tudás és a tudomány egyetlen érvényes képviselői. Ők, akiknek szellemi elődei kiirtottak mindenféle tőlük eltérő nézetet, mozgalmat, segítő kezdeményezést,
mindent, amit nem tűrt a történelem legsötétebb diktatúrája, a szellem és a szabadság legkegyetlenebb és talán az embert leghosszabb ideig nyomorúságban tartó magyarországi baloldala a múlt század negyvenes éveinek végétől. Belátom persze, ez elnagyolt visszapillantás, de a gondolkodásmód hasonlatossága, a kizárólagosság attitűdjének folyamatos átszivárgása mégiscsak tetten érhető. Ha gondolatban visszalépünk a nyolcvanas évek enyhülést, jobban mondva a baloldali diktatúra végleges elhülyülésének éveit hozó idejére, emlékezhetünk a politikai gőz kieresztésére pártmegbízatás alapján kijelölt vagy csak elnézően megtűrt némely szociológus tevékenységére. Elkezdtek – és nekik lehetett – a szegénységről suttogni, szellemi izgalmat kelteni, s az erre oly régen várakozók lelkében reményt ébreszteni. Kezdtük elhinni, hogy a szegénység nyomorúsága nem pusztán közös téma, hanem közös feladat is lehet, ha eltakarodnak végre az útból az akadályok és az akadályozók.
Nem így történt. Az új világ politikai lehetőségei és kényszerei mégis meghozták a részleges változást. A szegénység ugyan maradt, sőt romlott is a helyzet, de mégiscsak elindult a szociális válságkezelés, erőre kapott a szociális törvénykezés, hálózatfejlesztések sora indult el, de az oly annyira várt szakmai párbeszéd, a „négy-öt magyar összehajol…” világa nem tudott eljönni. A szegénységellenes munka soha nem látott ellenszélben zajlott, a politikai rágalomhadjáratok szellemi kivégzőosztagai a szociálpolitikai megújulást is nehezítették. A karaván azért haladt, csak a baloldal liberális bozótharcosai dúlták az utakat. Ma sincsen másként. Dúlásra persze nincsen semmi erejük, s a szándék ehhez már kevés. Ma elég csak leinteni, szakmai hitelességét magukhoz rántani annak, aki tőlük eltérőt csak gondol is. Forgács István kimondta – s ezzel egy egész „szociálpolitikai iskola” alól kihúzta a talajt –, hogy a szegénységben élőknek, s különösen a mélyszegénységben élő, többnyire cigány honfitársainknak aztán végképpen nem a segélyfunkciót betöltő családi pótlékot kell favorizálni, ha segíteni akarunk rossz helyzetükön.
Egyébiránt attól, hogy alanyi jogon jár az ellátás, mégiscsak segély, s az lenne háromszorosra emelés esetén is. Nem azt mondom persze, hogy minek is az, mi több, a fölmerülő emelési szándékkal is egyetértenék, de
tudomásul kell venni, hogy a CSP nem nagykorúsít, és nem készít elő semmiféle polgári attitűdöt.
Marad ugyanúgy „pokolból való”, ahogyan azt idézi Meleg. Abban az értelemben, ahogyan ő és gondolattársaik használják, semmi másra nem jó, csak a rossz helyzet konzerválására. A CSP természetesen több ennél. Lényegét tekintve szimbolikus kifejezése annak, hogy a nemzet egésze elismeri és támogatja a gyermekvállalást, és közösséget érez a terhek vállalásában. Fontos tehát, de csak egyetlen elem a hazai családtámogatások sokasága között, melyekhez hozzáadódik még a nemzetközi mércével is kiemelkedő differenciáltság és a GDP-arányosan egyedülállóan magas finanszírozás is. A baloldal a CSP-ben puszta szociális kiegészítést lát, családpolitikát, rendszert nem ismer, és így nem is értékel. Ezért (is) zárja ki magát a nemzet egészét érintő diskurzusokból.
Igaz ez az általuk lenézett közmunkaprogramokra is, különösen azokra, amelyek kompetenciafejlesztéssel, képzéssel egybekötve működnek, igenis eredményesen. Munkakultúrához, saját erőfeszítéssel szerzett jövedelemhez, önbecsüléshez segítik az érintetteket. Ezt igazolják azok az Európában is magasnak számító adatok, amelyek az elsődleges munkaerőpiacra való átlépés tendenciáit, tényeit mutatják.
A cikkíró szerint „a többségi társadalom tartja fönn azokat a társadalmi normáktól eltérő túlélési stratégiákat, amelyeket a mélyszegénységben élők követnek”. Ez lehet persze a Forgács gondolatait nem értők körére igaz, de valóságtartalom híján ez sem más, mint mérgező bűnbakkeresés. Akik csak központi jövedelemelosztásban tudják kiteljesedni látni a szociális igazságosságot, azok valóban beleesnek ebbe a hibába. Ők azok, akik a szegénységre a szegénységben tartással ragasztanak bélyeget. Ők azok, aki nem ismerik a saját erőfeszítéssel szerezhető megélhetés méltóságot adó lehetőségét, akik el sem tudják képzelni, hogy a szociális segítésnek célja lehetne annak a képességnek a megerősítése, kibontakozása, amely felelősségteljes és önálló élethez, létezési módhoz vezethet. Ők azok, akik nem tudnak megbirkózni annak a munkának a felismerésével és értékelésével, amely nélkülük is képes kiemelni a rossz helyzetben élőket a permanens másrautaltságból, s ugyancsak ők, akik irigykedve és érvelés híján gonoszkodva mantrázzák, hogy a szociális források jó része a jobb helyzetben élőknél landol. Javaslom,
nézzenek utána, mekkora szellemi, hálózati és anyagi erőfeszítés és áldozat jut évtizede már Magyarországon a felzárkózási programokra, amelynek minden egyes fillére többet ér akár hatszorosra emelt családi pótléknál,
s amely munkának – és természetesen egy sor fejlesztési intézkedésnek – eredményeként az Európai Unió intézményei által ellenőrzött és értékelt számítások szerint is másfél millió embert lehetett az utóbbi nyolc évben kiemelni a szegénységből, köztük igen jelentős számban és arányban a cigány/roma közösségekben élők köréből.
Egy biztos: azzal, hogy Forgács István kimondta, és lerombolta a balliberális szociálpolitikai iskolák eredménytelenségét és haszontalanságát, s hogy ebből az érintettek nem kérnek többet, be is zárta ennek az elavult és sikertelen, túlontúl is sokáig tartó agresszív szellemi kísérleti iskolának az ajtaját, ahová ezentúl már csak saját magukat iskolázhatják be, konvertálható tudás és bizonyítvány nélkül. Ott aztán szabadon tallózhatnak – ahogy Meleg Sándor írja – „rendelkezésre álló társadalomtudományi ismereteik”-ben.
A szerző a Szociálpolitikai Tükör főszerkesztője
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Sean Gallup / Getty Images)