Az épp háború peremére sodródó Európa lakóinak nagyon tanulságos volna emlékeztetniük magukat arra, hogy miként robbant ki az első világháború. A négy éven át tartó, őrjöngő vérontás, melynek értelmetlenségét nehéz vitatni, azért kezdődött, mert a kor hadászatában a tömeges mozgósítás olyan eseménysort indított el, amelyet aztán már nem lehetett leállítani. Napok alatt olyan mennyiségű ember és hadianyag indult el a frontra, s akkora polgári kapacitás került katonai felhasználásra, hogy ha az államok ezt a fokú háborús készültséget leállítják, azt lehetetlen lett volna pár napon belül újra megvalósítani. A politika erőfitogtatása a közvélemény vérszomjával vegyülve olyan robbanóanyagot alkotott, amely a szarajevói merénylet indította láncreakció nyomán csakhamar lángba borította Európát, s a világ népei sorra hadba sodródtak anélkül, hogy fogalmuk lett volna arról, miért is háborúznak.

Csak remélni tudom, hogy a kilátásban lévő orosz–ukrán konfliktusra vonatkozóan nem áll majd meg ez az analógia, és a nemzetközi diplomácia szereplőibe szorul annyi józanság, hogy kritikus helyzetben a vészfékre lépjenek. Annyiban mindenesetre biztosan helytálló az első világháborúval vont párhuzam, hogy 2022-ben annyi értelme sincs háborúzni, mint 1914-ben volt. 

ha valaha is napirendre kerülne, úgyhogy egy ilyen lépésnek egyáltalán nincs realitása. Csakhogy az egykori szuperhatalom joggal érzi úgy, hogy az észak-atlanti tömb ellenségként kezeli, amit alátámaszt az a tény, hogy a NATO jelentős katonai erőt és fegyverrendszereket állomásoztat nem pusztán egykori érdekszférájában, Románia és Lengyelország területén, hanem az impérium korábbi határain belül, a Baltikumban is, ezt pedig a rosszul értelmezett nemzeti büszkeséggel és paranoiával vegyes birodalmi szellem fenyegetésként azonosítja.

Oroszország agresszivitása persze nem jelenti azt, hogy a nyugati hatalmak ne éltek volna vissza az ukrán kormány hiszékenységével és kiszolgáltatottságával. Támogatták Ukrajna elszakadását Oroszországtól, aztán mégsem adtak neki gazdasági segítséget. Biztosították Ukrajna határainak sérthetetlenségét, amikor az lemondott az atomfegyvereiről, aztán tétlenül szemlélték a Krím félsziget annektálását és a Kelet-Ukrajnában évek óta takaréklángon zajló háborút. Biztosították Ukrajnát, hogy kiállnak értük, aztán hagyták, hogy az oroszok lefektessék az Északi Áramlat nevű gázvezetéket, amely aztán teljesen kiszolgáltatta Kijevet Moszkvának. Most pedig fegyvert meg hadianyagot szállítanak Ukrajnába, és hidegháborús retorikával hangolják a nyugati közvéleményt.

a 2017 szeptemberében aláírt társulási megállapodást Moszkva nem értelmezhette másképp, mint nyílt provokációként. Kijev az orosz államiság bölcsője – soha nem lehetett kérdéses, hogy egy magára valamit is adó Oroszország nem engedheti, hogy az európai centrum önmagához csatolja. Az uniónak nem lett volna szabad Ukrajnát felvétellel hitegetnie, ha azonban ezt tette, kötelessége lett volna minden létező politikai és gazdasági eszközzel kiállnia mellette. Így azonban a gyáva és megbízhatatlan Brüsszel kelet-európai kalandorpolitikája nem pusztán Ukrajnát sodorta háborús konfliktusba, de önmaga jelentőségét és szavahihetőségét is alaposan beárazta – az egész világ közvéleménye számára nyilvánvalóvá vált, hogy Európa egy olyan rottweiler, amelyik törpe tacskónak hiszi magát: az önérzetes csaholás hangjára összeszaladnak a bolygó nemzetei, hogy aztán végignézzék, amint az Európai Unió az első fenyegető mozdulatot látva fülét-farkát behúzva iszkol, hogy nyugati szövetségesei védelmében nyerjen menedéket, és onnan ugasson valamit a nemzetközi jogról, amire már senki sem figyel.

Kétségtelen, hogy Oroszország fenyegetve érzi magát, de az általa tanúsított agresszív magatartás tényleges oka az, hogy az olaj ára épp az egeket verdesi, Kína pedig Oroszország mögött áll ebben a konfliktusban is, úgyhogy Moszkvában úgy érzik, a világpolitikai körülmények megváltoztak. Oroszország továbbra is katonai szuperhatalom, gazdaságilag erősebb, mint az elmúlt évtizedekben, Kína pedig pénzt, technológiát és diplomáciai támogatást nyújt neki. Moszkva kijelöli érdekszférájának új határait, és egyértelművé teszi, hogy Ukrajna ezen belül van.

Afganisztáni kudarca után az Egyesült Államok nem akar belesodródni egy újabb külpolitikai arcvesztésbe. Joe Biden népszerűsége nem áll valami jól, a várt megváltás elmaradt, sőt: az emberiség közelebb áll egy harmadik világháborúhoz, mint Donald Trump uralmának bármelyik pillanatában. Kínával szemben Amerikának semmi esélye nincs erőt demonstrálni, úgyhogy figyelmét inkább Kelet-Europára fókuszálja. Az ukránok soha nem érdekelték őket – sem annyira, hogy érdemben segítsenek a gazdaságukon, de még annyira se, hogy a nyilvánvalóan fasiszta ukrán paramilitáris szervezetek ellen fellépjenek, és az sem zavarta őket, hogy 

Ebben a konfliktusban nincs jó oldal, és nincs olyan értelmezés, amely emberéletet ér. Ami jelenleg zajlik, az a liberális és az illiberális rendszerek kölcsönös erőfitogtatása, kalandor hajlamú érdekcsoportok és katonai vállalkozók zavaros seftelése és a mélyállamok ügyeskedő érdekérvényesítése. A konfliktus akár Kína és az Egyesült Államok proxiháborújaként is értelmezhető, melyben Kína Oroszország mögött, Amerika pedig Ukrajna mögött állva méri össze erejét és befolyását, Vlagyimir Putyin számára pedig cseppet sem lealacsonyító az a szerep, amelyet az általa vezetett birodalom fél évszázaddal korábban még a Dél-vietnámi Nemzeti Felszabadítási Frontra bízott, ha ezzel a háborúval újra katonai erőt demonstrálhat, és az erejükre eszmélő oroszok tízmillióiból társadalmi egységet szervezhet maga mögé.

A világ államainak élén nem állnak többé államférfiak, a közvélemény élén nem áll már se felelősségteljes, se független sajtó, s érdemleges kritikára képes és hajlandó értelmiség sem létezik, mert a woke-túlérzékenység LMBT-ügyekhez, kulturális kisajátításhoz, strukturális rasszizmushoz, kritikai fajelmélethez és történelmen át húzódó patriarchátushoz tartozó hisztériái macskás gifek módjára zabáltak fel minden értelmet a közélet fórumain. A posztmodern szellem irracionalitása a tőkés világrend válságával egy olyan korban találkozik, melyben a technológia hetente megújul, s melyben a változékony brandek és trendek közt hányódó emberi fajnak naponta kell újrafogalmaznia önmagát, miközben tagjai azt sem tudják, kik is valójában. Ez volt az első világháború gyújtóanyaga – s a kor embere akkor is lebecsülte ennek a veszélyét, pedig sokkal racionálisabb volt, mint a ma élő, konzumidiotizmusban tartott emberiség.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép:  Katonák gyakorlatoznak egy lőtéren a Moszkvai területen 2022. január 25-én.  Fotó:  MTI / AP / Alekszej Ivanov)