Kardos Gábor nemrégiben osztotta meg gondolatait a veszprémi kormányhivatalban történt tragikus esetről, amikor is egy idős férfi végső elkeseredésében felgyújtotta magát. A férfi tette halállal végződött, környezete teljes passzivitása mellett, melyet az esetről beszámoló illetékes rendőrségi szóvivő és a sajtó érzéketlensége is tetézett. Kritikus hangvételű írásában Kardos Gábor hazai és külföldi példát is említve arra jut, hogy „az adott társadalom közel jár egyfajta kollektív erkölcsi tetszhalál állapotához, amikor már olyan szélesen elterjedt a közöny a legdurvább szenvedések iránt is, hogy már úgyszólván bármi megtörténhet”, majd cikke végén kijelenti: „minimális szolidaritás nélkül ugyanis egy adott helyen élő embertömeg nem tekinthető társadalomnak”.

A szerzőnek természetesen igaza van. Nagyon is érthető lesújtó látlelete, hozzátéve azt a nem mellékes és banális tényt, hogy persze nemcsak egy közösség, de egyetlen személy is hajlamos teljesen érzéketlenül viselkedni. 

Kialakulhat-e egy társadalomban organikus módon a szolidaritás, az elemi, részvétteli odafordulás az élet tragikus határhelyzeteiben lévő embertársunkhoz a szisztematikus kiskorúsítás, a túlélésért folytatott mindennapos harc és a reklámipar által diktált konzumidiotizmus ellenére? Úgy vélem, igazságtalan volna a történteket ennyivel – a nyugati társadalmakra évtizedek óta jellemző, szinte tapintható közöny megnyilvánulásainak konstatálásával, ezek felrovásával – elintézni. Nemcsak azért, mert külön probléma a felelősség kérdésköre (vagyis hogy mennyire tekinthető a XXI. századi kapitalizmus viszonyai között morális értelemben elmarasztalhatónak vagy áldozatnak egy olyan közösség, amely valóban a szubhumanitást súroló módon viselkedik), de azért is, mert az egyéni és közösségi viselkedésünknek megvannak a maguk – sokszor nem épp imponáló – sajátosságai. Ráadásul ezek nem a légüres térben, hanem egy nagyon is konkrét gazdasági-politikai-kulturális-mentális közegben mutatkoznak meg.

A tragikus veszprémi eset szimptómája valami sokkal mélyebb mételynek, amely régóta rágja a nyugati társadalmakat: e társadalmak materiális jellegű prosperitásának egyik szégyenteljes és elfojtott, tabusított mellékterméke az a pusztító, de korántsem magyarázhatatlan érzéketlenség, amely megnyilvánult a veszprémi férfi halála kapcsán. A legtöbb tömegszerű nyugati társadalom tevőleges vagy gesztusértékű szolidaritást felmutatni képtelen magatartásának mélyebb – egymással nem feltétlen érintkező, de a közönyös viselkedésben összeérő – okai, gyökerei vannak. Ezekre szeretném szinte csak utalásszerűen felhívni a figyelmet, miközben nincsenek illúzióim: a nagyon is indokolt és az érdemi változást akár csak hosszabb távon elképzelni képes leghalványabb reményt sem áll módomban táplálni.

Az elforduló, bénult közönynek legalább négy eltérő természetű forrása lehet.

Globális szinten meghatározó a sikert kizárólag anyagi javakban, a minőséget mennyiségben mérő, elsősorban az Egyesült Államokból importált kapitalizmuseszmény, amely nem tűri a gyengeséget. (Tévedés ne essék: az illiberális rezsimek szemlélete sem.) Miképp az ördög a tömjénfüsttől, úgy

a személyes tragédiákkal és a forrongó indulatokkal, a mulandósággal, amelyek kívül esnek a profittermelés hűvös logikáján. (A skandináv országokra jellemző, szociálisan érzékenyebb, emberarcúbb kapitalizmus keretei között a szolidaritásdeficit mértéke talán nem ennyire szembeötlő.) A tömegkultúra, a média és a viszályban, megosztottságban érdekelt nagypolitika ezt az eszményt szolgálja ki – honnan is tudhatná a kisember, mi az a szolidaritás és miképp kell részvéttelien cselekedni? A média a legtragikusabb emberi drámákból is élményt fabrikál, így eshetett meg az, hogy a veszprémi esetnek is puszta nézői voltak, mintsem tevőlegesen beavatkozó, érzelmileg és morálisan érett szereplői.

– pontosabban ennek teljes csődje, amely épp akkor tárja fel talán legsúlyosabb hiányosságát, amikor szélsőséges élethelyzetben emberi módon kellene cselekedni. Ahol az intelligencia fokmérője még mindig a lexikális tudás; ahol a sikerre, a versenyre, a teljesítményre kondicionálnak; ahol az érzelmi és önismereti intelligencia fejlesztését érintő ismeretek átadása teljességgel hiányzik, mert hiszen van annál fontosabb, ott nem csoda, ha érzelmi fogyatékos generációk nőnek fel újra és újra, akik sem saját, sem párjuk alapvető viselkedésének mozgatórugóival sincsenek tisztában.

Ha a család alapvetően leképezi az uralkodó korszellem silány értékeit, és nem tart ellen kultúrával, „érzékenyítő kúrákkal”, katartikus művekkel stb., úgy a családot elhagyó fiatal felnőttől sem várható el későbbi életében a szolidáris, emelkedett, tudatos szemlélet és szükség esetén a mindezt kísérő aktív cselekvés.

Egyéni és társas viselkedésünk sajátosságait meghatározzák bizonyos etológiai, antropológiai felismerések, amelyekről egyebek közt a szociálpszichológia tudósít. Ha a közoktatás része lenne ezen ismeretek és legfontosabb tanulságainak tanítása, akkor például ismerhetnénk az úgynevezett járókelő-effektus sajátosságait is annak érdekében, hogy időben felismerjük és átléphessük önnön árnyékunkat.

Az okok és miértek tudatosítása, megértése és bensővé tétele lenne az a képzeletbeli startvonal, ahonnan elindulva egyáltalán remélni lehetne a társadalmi szolidaritás érzületét megalapozó lelki beállítódásnak (és azt ezt kísérő cselekvésnek) mindenki számára pozitív, előremutató megváltozását.

Mert hát a mégoly antipatikusan és/vagy sokkolóan viselkedő vadidegen is közülünk való, érző lény, és még ha mélyen belénk ágyazott „antropológiai programok”, pszichológiai sajátosságok és más egyebek akadályozzák is, hogy habozás nélkül kifejezzük részvétteli részvételünk segítségnyújtásunk közben, azért arra igenis lehetne mód, hogy az oktatás és a kultúra révén egyéni és közösségi érzékenységünket fejlesszük. Ám ha ennek széles körű és határozott igénye az értelmiség egy részét leszámítva fel sem merül, indokolatlan és hiábavaló bárminemű kritika megfogalmazása mindaddig, amíg a jelenlegi társadalmi struktúrák (beleértve a közoktatás siralmas állapotait), elfuserált szociális minták, szemétdombra való kulturális tartalmak és az ember alatti szintig roncsolt egyéni kulturális preferenciák újratermelődnek. Addig csak marad az egymást eltaposó sikerhajhászat; a hasznos és haszontalan holmik fétisének, a felhalmozás kultúrájának és a vesztesekre bamba közönnyel tekintő dehumanizált szép új világa.

A szerző filozófus.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Helyszínelők Veszprémben a kormányhivatal bejáratánál 2022. január 31-én. Fotó: Police.hu)