Egy férfi puszta kézzel kinyomta volt barátnőjének, egy négyéves gyereket nevelő huszonkét éves anyának mindkét szemét – és ez nem valami beteges horrorfantázia: pár napja történt a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kemecsén.

Amennyire ellenzem a világnézetileg motivált isztambuli egyezményt, amely a genderideológia társadalomképét, történelemszemléletét és férfiak iránti ingerültségét foglalja nemzetközi szerződésbe, épp annyira fontosnak tartom a párkapcsolati erőszak komolyan vételét. Ez az elkövető, aki egy életre megnyomorított egy ártatlan nőt, nem először követett el rajta erőszakot. Éveken át bántalmazta, és sajtóbeszámolók szerint két éve csaknem agyonverte: összetörte a bordáit és az arccsontját, máskor késsel fenyegette, elrabolta és napokig fogva tartotta. Az áldozat az elmúlt hetekben annyira rettegett az elkövetőtől, hogy a gyerek óvodába sem járt, mert az anyja tudta, hogy az ott vadászik rá.

Ez egy olyan élethelyzet volt, amelyben sem pszichológusi végzettség, sem kriminológiai szaktudás nem kellett volna ahhoz, hogy a fizikai fenyegetettség félreérthetetlen legyen, az agresszor ugyanis számos jelét adta annak, hogy veszélyes, és a társadalom mégsem volt képes vagy hajlandó megvédeni az áldozatot. Ennek ismeretében mekkora lehet a megelőzés esélye a kevésbé egyértelmű helyzetekben? A nulla töredéke?

A magyar társadalom itt fizeti meg az árát annak, hogy a börtönökben nincs bármit is érő terápiás foglalkozás: az elvégzett pszichológiai munka a minimálisat is alulmúlja.

A vadkeleten élők hozzászoktak, hogy a rendőr itt nem óv meg senkit semmitől – ami biztonságot nyújt, az a térfigyelő kamera, az őrző-védő szolgálat meg az önvédelmi fegyver. A magyar társadalom itt fizeti meg az árát annak, hogy nem léteznek olyan állami és civil szervezetei, amelyek az ilyen veszélyeket monitoroznák, és érdemleges segítséget, akár védett házat, akár új személyazonosságot, akár fegyvertartási jogot és önvédelmi fegyvert biztosítanának, hogy a fenyegetett személynek legalább némi esélye legyen. A magyar társadalom itt fizeti meg az árát annak, hogy olyan gyáva és elidegenedett, hogy tagjai soha nem védik meg egymást: ha verést és zokogást hallanak, magukra zárják az ajtót, mert megtanulták, hogy egy ilyen helyzetből nem jöhetnek ki jól. Ez az állam dolga – ha ellátja, ha nem.

Az eset legócskább kísérőjelensége pedig az azt övező feminista diskurzus: genderpapnők a tragédia nyomán nagy számban hüledeznek afelett, hogy a cselekmény indítékát a sajtó szerelemféltésként nevezi meg – kifejezésre juttatják, hogy elfogadhatatlanok számukra azok a tudósítások, amelyek szerint az áldozat az elkövető szerelme volt. „Hogy lehetett volna a szerelme az, aki ezt a borzalmat tette vele?!” – e szavak kíséretében kapkodják a levegőt a feminista kurzus legbefolyásosabb alakjai, mintha ez itt és most bármit is számítana. Úgy viselkednek, mintha a szerelem marketingeseinek szegődtek volna, és a Bridget Jones meg az Igazából szerelem következő részét kellene megmenteniük attól, hogy megbukjon a mozipénztáraknál.

Nos, én meg úgy vélem, hogy egy bármilyen szempontból is normálisnak nevezhető személy ezeket az újsághíreket olvasva még nem tekint romantikus gesztusként egy emberi lény megvakítására, de nem akarok úgy tenni, mint aki nem érti a szándékot: a szerelem fogalmához tartozó egyetlen asszociációnak Danielle Steelnek kell lennie – ez a magyar feminizmus küldetése.

Szabadjon érdeklődnöm, hogy ha ennek a bestiális erőszakcselekménynek nem szerelemféltés volt az indítéka, akkor ugyan mi? Az elkövető netán kirabolta az áldozatot? Azt hiszem, a feministáknak Valentin-nap alkalmából időszerű volna újraértelmezniük a szerelem fogalmát, mely köré a modern korban új megváltástan épült, ez pedig elfüggönyzi a jelenség tényleges tartalmát. Remélem, nem számít patriarchális kioktatásnak, ha bátorkodom jelezni, hogy a szerelem nem mindig romantikus. Lehet őrjöngő, kegyetlen és szadisztikus, mert amilyen az ember, olyan az általa tanúsított szerelem, az antiszociális személyiségzavar jegyei pedig legkevésbé sem emlékeztetnek Tom Hanksre.

A szerelem nem szeretet. A szerelem birtoklási téboly. Aki szerelmes, az nem a másiknak akar jót, mint egy barát, hanem önmagának: rendelkezni akar szerelmének testével, szellemével és lelkével, s amennyi kultúra szorult belé, addig megy el ebben az önzésben. Valósággal megtébolyul attól a gondolattól, hogy szerelmére más is szemet vethet, hogy más is hozzáérhet, s főleg attól, hogy ez a másvalaki az ő szerelmét esetleg elszeretheti tőle – megszállottságában egyre zsarnokibbá válik, és ha a szülei gyerekkorában nem ácsoltak neki eléggé stabil erkölcsi érzéket, uralmi önkényét akár igazságosnak is érezheti. Az énjének sérelmébe felejtkező szerelmes úgy érzi, hogy ha a szerelme nem lehet az övé, akkor inkább senkié se legyen – a szerelmes pszichopata pedig készen áll tenni is ezért.

Ideje lenne félretenni a szentimentális popdalok könnyfacsaró melódiavilágát, a romantikus komédiák szirupos hazugságait meg a Valentin-napra fröccsöntött műanyag szíveket, és másképp gondolni erre a fogalomra: a szerelem igenis lehet rossz.

Romantikus hazugságok védelmezésénél nem volna esetleg hasznosabb, ha a mélyen tisztelt feministák a bántalmazott nőknek inkább önvédelmi fegyvert és ahhoz tartozó képzést követelnének, ha már Magyarországon a rendőrség senkit nem véd meg semmitől? Érzelgős ábrándok nem mentik meg a következő meg az azt követő áldozatot: a feminista aktivizmus feladata nem a nyelvi-ideológiai hadviselés és nem a sértődékenység, hanem a hatékony segítségnyújtás volna.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.

(Borítókép: Police.hu)