A XXI. századnak vannak egyelőre kalkulálhatatlan és már jelenleg is tervezhető kihívásai. Utóbbi kategóriába tartozik a környezetszennyezés, a digitalizáció, a génsebészet és a migráció. Az ilyen jellegű kérdéseket természetesen politikai szinten is kezelni kell. Pontosabban kellene. Azt látjuk azonban, hogy a politika többnyire nem a megoldást, hanem a problémát jelenti. Azzal, hogy az adott kérdéseket a pártok törzsi-érzelmi átkeretezéssel propagandacélokra használják fel, lényegében arra kárhoztatnak bennünket, hogy azokat még átbeszélni se legyünk képesek. Nemhogy a gyógykezelésig, még a diagnózisig sem jutunk el, csupán egymást kizáró politikai álvalóságokat álmodunk.
A jobboldali szerint nemsokára migránsáradatokkal fogunk MadMax-háborút vívni, de a klímaváltozás egy konteó. a baloldali számára a világ egyik felét árvizek, a másik felét szárazság pusztítja majd el, a migráció viszont egy lehetőség az igazságosabb és színesebb világra.
Féligazságok kicsi törzsi mozaikjaiból épülnek az alternatív világhazugságok nagy buborékjai. Amelyekből aztán vadul üvöltjük: nem is a felsorolt kihívások megoldása az igazi feladat, hanem a világot végveszélybe sodró másik oldal elnémítása. A nagy csatazajban pedig ferdítések, sandaságok, elfojtások, manipulációk és álhírek kötik gúzsba az adott kérdés átgondolását és a józan cselekvési stratégiák megalkotását. Ebben az írásban a bevándorlásra rakódott öt nagy hazugság felfejtésére teszek kísérletet.
A bevándorláspárti erők rendszeresen azzal érvelnek, hogy a háború elől menekülő tömegeket a jóléti Nyugatnak humanitárius és emberjogi okokból be kell fogadnia, ha komolyan akarja venni saját fundamentumait. A konzervatívok felé intézett fricskaként még olyan is előfordul, hogy az általuk sokszor „pedofilpapokmolesztáljákagyerekeket” szintre redukált kereszténységre, azon belül is a legfőbb jézusi tanításra, a felebaráti szeretetre hivatkoznak. Természetesen minden jóérzésű ember egyetért abban, hogy a tragédiák elől menekülőket segíteni kell, de ettől még a kérdés egyáltalán nem ennyire egyszerű. A Willkommenskultur minimum három szempontból is képmutató. Egyrészt a háború elől menekülők többnyire olyan konfliktusok miatt kénytelenek elhagyni a hazájukat, amelyeket éppen a Nyugat babrál külpolitikai, nyersanyagszükségleti vagy egyéb okokból véres konfliktussá. Másrészt a demográfiai válsággal küzdő jóléti államok valójában nem a lelkiismeretüket, hanem a munkaerő-szükségletüket szeretnék kielégíteni, lehetőleg a legolcsóbban. Végül, ennyi idő elteltével érdemes észrevenni, hogy a Nyugat felé meginduló tömegek sokszor csupán fogaskerekek egy-egy geopolitikai játszmában. Szerencsétlenek már nem a háború elől menekülnek közvetlenül, hanem egy-egy nagyobb migránstáborból szervezetten indítják útra őket, hogy bizonyos nagypolitikai játszmákban az élőerős nyomásgyakorlás eszközeivé váljanak. Már a 2015-ös nagy áradatnak is közös orosz–török szolgálati akció szaga volt, de a belorusz határnál lezajlott friss események már nyilvánvaló jelét adták annak, hogy a migráció mostanra egy hadviselési eszközzé vált.
Persze a jobboldali bevándorlásellenesség is ezer sebből vérzik. Azzal érvelnek, hogy a migránsok felborítják a kialakult kulturális normákat, erodálják a közbiztonságot, potenciális terroristák rejtőznek közéjük, csak a szociális transzferekre pályáznak, vagy éppen elveszik a helyi munkások állásait, és leszorítják azok bérszínvonalát. Biztos, hogy csak ez a baj? Amikor a nyugati jóléti jobboldal tiltakozik a bevándorlás ellen, lényegében elfelejti, hogy
nagyobb időtávlatból nézve nem történik más, mint hogy az elmúlt évszázadok nemzetközi kizsákmányolásának lefolyóiból feljön a trutyi.
Egyfajta történelmi karma éri utol ezeket az országokat. Ha leásunk polgáraik tudat alatti motivációinak szintjére, ráébredünk, igazából a jól megszokott, hiperkomfortos fogyasztói létformájuk elveszítésétől rettegnek. A keletről nézve oly irigyelt életnívó egyébként sok tekintetben (bár nem teljes egészében!) már régen is a bevándorlók anyaországainak gazdasági kiszivattyúzására épült, csak korábban ez a nyugati embernek kevésbé volt megtapasztalható, hiszen földönfutóvá lett áldozatai nem jöttek szembe velük a szülővárosuk utcáin. A nyugati jobboldal tehát azoktól akarja megvédeni jóléti státuszát, akiknek sok szempontból köszönheti. A fejlett világ polgárai a humán erőforrás és a nyersanyag nemzetközi kiszivattyúzásának számukra hasznos részét elfogadják, privilégiumait élvezik, de az ezzel járó, mára őket is utolérő társadalmi konfliktusait már megúsznák.
Az imént említett gazdasági alapú álságosságnak egyfajta kulturális leágazása a kereszténységre való folyamatos hivatkozás. Sokszor láthatjuk manapság, amint az európai konzervatív oldal képviselői a bevándorlás kapcsán könnyes szemekkel felelevenítik Európa zsidó-keresztény gyökereit, egyúttal kiemelik a normák éles szembenállását a jobbára muszlim bevándorlókéval. Utóbbiban van is igazság (lásd 5. pont!), de
egyrészt a migránsok egy része nem muszlim, Afrikából és Ázsiából például nagyon sok keresztény kénytelen elhagyni a szülőföldjét, másrészt a Nyugat már régen nem keresztény.
A vallásgyakorlók és az egyházi hitelveket a mindennapjaikban is megélők száma drámai módon zuhant be az elmúlt száz évben, a tendencia pedig egyelőre nem tűnik sem megállíthatónak, sem megfordíthatónak. Amikor a nyugati politikusok a kereszténységet akarják megvédeni, valójában egy kiüresedett, jobbára az eredeti fundamentumok ellentétébe fordult kulturális torzót lóbálnak harci zászlóként. Talán őszintébb lenne bevallani, hogy gazdasági és társadalmi státuszunkat féltjük, nem a kereszténységet. Ha utóbbit valamitől igazán félteni kellene, akkor azok éppen mi magunk, európaiak vagyunk. A saját kultúravesztettségünk, posztmodern zavarodottságunk és a mindent megzabálni akaró fogyasztói szemléletünk a kereszténység legnagyobb ellenfele, nem a bevándorlás.
Miközben Európa egyre szélesebb része érez teljes vagy részleges ellenszenvet a migráció iránt, létezik egy szűkebb, de elszánt csoport, amely az európai és nemzetközi jogokra való hivatkozással mutat fel alternatívát. Szerintük a társadalmi konfliktusok, a kulturális ellentétek, a gazdasági dilemmák és a geopolitikai érdekek mind-mind alatta állnak az emberi méltóság kérdésének. Szerintük amikor Európa befogadja a bevándorlókat, nem csupán a menekülteket védi meg, hanem a saját erkölcsi és jogi alapjait is. Ez szép és jó. De a képmutatás a mélyrétegben itt is felfedezhető. Az európai történelem elmúlt negyed évezrede – erős hullámvölgyekkel, de – az emberi jogok folyamatos kiterjesztéséről szólt. Mondjuk ki: a klasszikus liberalizmus kontinentális győzelmet aratott, és ha innen nézzük, mind liberálisok vagyunk. Olyannyira, hogy bár a liberalizmusnak még vannak régi és új kihívásai, de ezek nem fednek le olyan széles társadalmi érintettet – értsd: jogfosztottat –, hogy arra meghatározó liberális politikát lehessen építeni. (Kicsit olyan a helyzete, mint a klasszikus szocializmusé, amely alól a jóléti államokban eltűnt a forradalmi proletárság.) Ebben a helyzetben a liberálisoknak újabb és újabb célcsoportokat kell találniuk, és azok jogfosztottságát demonstrálva küzdeni a politikai túlélésért. A tömeges bevándorlás ilyen lehetőség nekik, hiszen a menekültek vitatott és korlátozott státusza felkínálja ennek a számukra kedves vitának a lehetőségét. Ez azonban óhatatlanul elvezet bennünket az ötödik ponthoz, amely már magukkal a migránsokkal kapcsolatos.
Ebben az összefoglaló, felvetések szintjén maradó írásban sajnos több ponton is kénytelen vagyok általánosítások szintjén beszélni liberálisokról, konzervatívokról, jobboldaliakról, baloldaliakról, ami természetesen a valóság komplexitásának leegyszerűsítéséhez vezet. Így lesz ez most a migránsok kapcsán is. Igazából nincs olyan, hogy migráns, hiszen ahány ember, annyi sors, élethelyzet, motiváció. Az eddigi tapasztalatok alapján mégis megfogalmazhatók bizonyos tendenciák. Például az, hogy
a menekültek többsége soha többé nem akar visszatérni a hazájába. Nem menedéket keres, hanem új hazát.
Ez persze a háború borzalmai után érthető, de – és ez a lényeg – a liberális jogvédők által sokszor idealizált bevándorlók jelentős része lényegében nem akar felvilágosult európai keretek között élni. Európai életszínvonalra vágyik, a fogyasztói társadalom tévéreklámokban habosított érzésére szomjas, de az elmúlt századok keserves demokratikus, jogállami és egyéni szabadságjogi küzdelmeinek vívmányait nem érzi magára nézve kötelezőnek. Európa jóléti biztonságában akarja folytatni tradicionális ázsiai vagy afrikai életét. A nyugati létforma számára nem egy csomag, hanem egy à la carte menü, amelyről kedvére rendelhet. Ami felé pedig Európa tart – gondoljunk a gendervitára –, abból még kevésbé kér. A liberális jogvédőknek talán néhány évtized múlva már nem a fehér, középosztálybeli férfiaktól kell megvédeni a nem bináris toaletteket, hanem éppen azon tradicionális közösségeikbe zárkózott többedgenerációs bevándorlóktól, akiknek letelepedését ők segítették elő? A most harsányan a bevándorlás ellen küzdő jobboldal pedig muszlim konzervatívokkal szövetségben fogja képviselni a hagyományos családmodellt? Elég abszurd, de egyáltalán nem logikátlan következtetések ezek. Talán itt lenne az ideje a mindkét oldalt leuraló fekete-fehér kommunikáció helyett őszintén és tabuk nélkül beszélni a migrációról. Is.
A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Burkába öltözött afgán nő egy kabuli menekülttáborban 2021. november 2-án. Fotó: Hector RETAMAL / AFP)