Otthon – a szó, amiről mindenkinek valamelyik település neve jut eszébe, sokaknál egy érzés, a szülői szeretet vagy a családi ház melege. Nekem a kárpátaljai friss, vidéki levegő, a megyét körülölelő hegyek szépsége és a kis falu poros utcái, amelyeken játszva nőttünk fel a bátyámmal.
Olyan körülmények között neveltek, amelyek között egyáltalán nem éreztem, hogy nem oda tartozok. Az a multikulturális közösség, ami körülvett, soha nem zavart. Megtanultunk együtt élni a Kárpátalján élő ukránokkal, oroszokkal, románokkal, cigányokkal, belaruszokkal, szlovákokkal és németekkel. Több szokást és kifejezést is átvettünk egymástól, megtanultuk elkészíteni egymás ételeit, szerettük és tiszteltük egymás kultúráját.
Évekig nem éreztem a negatív hatását annak, hogy egy kisebbségben nőttem fel Ukrajna egyik legkisebb megyéjében, egy teljesen magyar kis faluban, a határ mellett. Minden magyar nyelven működött, csak az ukrán termékeken és néhány hivatalos helyen találkoztam a cirill betűkkel. Már ötéves koromban arra vágytam, hogy végre iskolába járjak, „nagy legyek”, mint a bátyám, aki csupán egy évvel idősebb tőlem. Amint hazajött az iskolából, a szabadban kezdett el tanulni, elkészítette a leckéjét, ott ültem mellette, és néztem, miről tanul. Végül mindent megtanultam vele.
Amikor egy évvel később nekem szólt az első csengő, már mindent tudtam, amit egy elsősnek tudnia kell. Az akkori oktatási rendszer szerint – ami azóta már sokat változott – nem volt kötelező az első évben az ukrán nyelv oktatása. Másodikos lettem, és minden nehezebb lett. Értettem az anyanyelvemet, a „számok nyelvén” is beszéltem, de a cirill betűk nagy kihívást jelentettek számomra. Lassan tanultam. Nem értettem, ez miért nem olyan könnyű, mint minden más. Később jöttem rá: anyanyelvként oktatták számomra azt, amit idegen nyelvként kellett volna tanulnom.
Azt hiszem, az ukrán nyelvtanulás volt a legnagyobb kihívás számomra gyerekkoromban. A családomban és a környezetemben senki nem volt, aki bírta a nyelvet, csak édesapám beszélt folyékonyan oroszul. Próbáltak segíteni, de le kellett vonnom a következtetést: a két szláv nyelv sokban hasonlít, de közel sem ugyanaz.
Édesapám rengetegszer vállalt munkát Oroszországban és Magyarországon is. Néha, amikor hazajött, mindig „tesztelt”, mennyit fejlődött az ukrán nyelvtudásom. Véletlenszerűen tett fel egy-egy kérdést oroszul, amire ukránul próbáltam választ adni. Hazudnék, ha azt mondanám, mindig értettük egymást, beigazolva ezzel a fenti állítást.
Édesapám mindig is fogékonyabb volt a hírekre – vagy csak többet beszélt róluk, mint édesanyám –, az ukrajnai politikai események pedig mindig is érdekelték. A kétezres évek második felében egyre inkább lehetett érezni, hogy az ukrán nemzeti öntudat alapjait az oroszgyűlölet adja. Ekkor jelentek meg az első olyan döntések, amelyek a kisebbségek jogait korlátozták.
A szüleim nagyon sokat meséltek arról, milyen volt felnőni a szovjet időkben. Az örök konklúzió, amit valószínűleg mind hallottunk gyerekként: „régen minden sokkal jobb volt”. Többször elgondolkodtam azon, miért lehetett jobb az, hogy órákig álltak sorba kenyérért a helyi kisboltban, reggeltől estig dolgoztak a mezőkön vagy a gyárakban, miközben szinte mindenből hiány volt. Évek teltek el anélkül, hogy feltettem volna a kérdést édesapámnak. Aztán egyszer mégis megtettem. Ő meghúzta a vállát, és azt mondta: igaz, nem mehettünk mindig oda, ahova akartunk, nem voltak nyitott határok, de volt biztos munkánk egy biztos bérrel. Lehet, hogy sokáig álltunk sorba egy kiló kenyérért, de megbecsültünk belőle minden falatot. Megtanultunk oroszul anélkül, hogy megtiltották volna azt, hogy magyarul beszéljünk – magyarázta. Véleménye szerint sokkal több joguk volt akkor a kisebbségeknek, mint most.
A tanulmányaimban nem volt sok változás. Mindvégig magyar iskolákban tanultam, ez a szüleimnek is fontos szempont volt. Miután befejeztem az általánost, egy magániskolában tanultam, ahol rengeteget fejlődhetett az ukrán és az angol nyelvtudásom. Végül egy magyar felsőoktatási intézményben szereztem diplomát Beregszászban, egy olyan városban, ahol senkit nem zavart, ha magyarul szólalok meg.
Még Beregszászban tanultam, amikor a hírek középpontjába kerültek a kijevi tüntetések. Majdan. Mindenhol erről beszéltek, minden hír erről szólt.
Miután Janukovics – aki a legnagyobb ukrajnai kisebbség számára az egyik legideálisabb elnök volt – megbukott, szinte „kettészakadt” az ország. Ukrajna nem lett EU-tagállam, és megromlott a viszony az orosz vezetéssel is. Krím, Donyeck, Luhanszk. Mindenki tudja, mi történt. Majdan után Petro Porosenkót választották elnöknek, remélve, hogy rendeződik a politikai feszültség. Nem így lett. A kárpátaljai magyarság leginkább a nyelvtörvények negatív hatásait és a gazdasági helyzet rohamos romlását érezte. A kampányában orosz–ukrán békét ígérő Volodimir Zelenszkij sem teljesítette a hozzá fűzött reményeket, egyre rosszabb lett a helyzet, és el is érkeztünk a jelenhez.
Az ukrán hrivnya olyan értéktelenné vált, hogy több ott élőnek a „kuponvilágot” idézi. Édesanyám mesélte: akkor mindenki milliomos volt, mégis szegény. Ilyen mértékben ugyan még nem gyengült a pénznem, de sokak, főleg az idősebb generációk szerint nagyon jó úton halad felé.
Hogy milyen a hangulat most? Legutóbb januárban voltam otthon, hogy meglátogassam a szüleimet. Feszült nyugalommal követi a híreket a kárpátaljai magyarság, pánik azonban nincs. Lehet, hogy azért, mert olyan távolinak tűnik minden, ugyanis csaknem 1500 kilométerre van a Donyec-medence. Természetesen egy háborúnak senki nem örülne, ugyanis az hatással van az ország minden lakosára. Ha a frontvonal nem is ott húzódik a házaink előtt, apáinkat, testvéreinket, rokonainkat és szomszédjainkat ugyanúgy behívhatják katonáknak. Senki nem vállalná, mondván: ez nem a mi csatánk, ez az ukrán és az orosz nép csatája.
Kedd reggel. Ébresztő kikapcsol. Olvasom a híreket: a moszkvai vezetés, miután elismerte a szakadár területek függetlenségét, parancsot adott ki, hogy vonuljanak be a „békefenntartó erők” Ukrajnába. Aggódom. Írtam néhány régi ismerősnek, hogy megkérdezzem, milyennek látják a helyzetet. A legtöbben azt mondták, tudnának miről mesélni, de egyelőre semmit nem akarnak megfogalmazni a helyzetről. Elfogadom, megértem. Az azonban kiderült, hogy az elmúlt héten volt a faluban olyan, aki kapott behívót, hogy csatlakozzon az ukrán fegyveres erőkhöz. Aztán böngésztem az ukrán médiát.
Важливо! Не поширюйте рух підрозділів Збройних Сил територією України
– olvasom az egyik portálon az ukrán védelmi minisztérium felhívását, amely arról szól: ne osszanak meg tartalmakat az interneten az ukrán fegyveres erők mozgásáról. Talán ez a magyarázat a helyiek szótlanságára.
(Borítókép: Sergei SUPINSKY / AFP)