Oroszország hivatalos hadseregének békelétszáma nagyságrendileg ma ugyanakkora, mint a cári birodalomban volt, de míg az első világháborúig ez volt a világ legjelentősebb fegyveres ereje, mai milliós létszámával csak a második – a NATO meghatározó erejét alkotó amerikai után, amely 1,4 millió főt számlál.
Az amerikai a világ összes többi hadseregéhez képest kivételes mobilitása, vagyis bevethetősége, expedíciós képessége folytán a világ bármely pontján 48 órán belül meg tud jelenni. Légiereje kivételes: akkora, amekkora az őt követő 10 hadseregé együttvéve! 12 repülőgép-anyahajója is hozzájárul mobilitásához, miközben az orosz hadseregnek csak egy ilyen eszköze van, és az sem túl régóta. Tankállományát tekintve – persze – Oroszország elsőségét immár nyolc évtizede nem lehet megkérdőjelezni. Persze vannak az oroszhoz, sőt az amerikaihoz hasonló, sőt azokénál nagyobb létszámú hadseregek még a világon, mint például az indiai vagy a kínai, de haditechnikával, illetve nukleáris fegyverekkel való hasonló felszereltsége miatt mégis az amerikai és az orosz számít ma a világ két legerősebb haderejének.
Vlagyimir Putyin a mostani ukrajnai háborúban Oroszország szűken vett hivatalos hadseregének az ötödét sorakoztatta fel északkeleti szomszédunk határainál, de eddig ennek csupán majd a fele, mintegy százezer katona vesz részt a harci cselekményekben.
Bő három évtizede a Szovjetunió, amelynek lakossága a mai Oroszország népességének a kétszeresére rúgott, 4,5 milliós hadseregével a világ legnagyobb létszámú szárazföldi hadereje volt, amely az Orosz Föderáció mai létszámának közel ötszöröse!
A rendszerváltást követően viszont – közel tízéves gazdasági mélyrepülésének köszönhetően – Jelcin idején az orosz hadsereg biztonságpolitikai szempontból fenyegető erőből potenciális destabilizációs tényezővé vált!
A hivatásos állomány, a tisztek az 1990-es években menekültek a hadseregből, nehéz volt ugyanis számukra elviselni, hogy vagy egyáltalán nem, vagy csak késéssel kapták meg a fizetésüket a kormányzattól. Ennek következtében az Orosz Föderáció 1992-ben megörökölt 2,9 milliós hadserege 1994-re 1,6 millióra zsugorodott! Egy orosz vadászpilóta kevesebbet keresett, mint egy moszkvai buszsofőr, és nem volt ritka, hogy az orosz tiszteket a tömegközlekedési eszközökről leszállították, mert nem volt jegyük.
Az első csecsen háború az orosz hadsereg impotenciájáról győzött meg mindenkit 1994 és 1996 között. 1999 őszétől kezdődően Vlagyimir Putyin sikerének egyik titka, hogy a második csecsen háború kiújulásakor, az erőminisztériumok tevékenységének összehangolásával képes volt lokalizálni a konfliktust, majd megszüntetni a csecsen terroristáktól való rettegést az Orosz Föderáció egész területén.
Ráadásul, főként az amerikaiak 2003-as iraki háborúját követően, a kőolaj ára a világpiacon 4-5-szörösére emelkedett!
Ennek hatására a – szénhidrogénexportból jelentős hasznot húzó – moszkvai vezetés az orosz hadseregben szolgálatot teljesítők helyzetét is normalizálni tudta. Az olajkonjunktúrából befolyó összegek jelentős részét az orosz elnök ekkor főként európai részvényvásárlásokba fektette, de jutott a nukleáris arzenál szinten tartására is.
Az általános hadkötelezettségen alapuló hadsereg ugyanakkor Oroszországban érzékelhetően túlméretezett és lomha volt. Jóllehet 2003-tól a katonaságnál lehetővé tették a szerződésesek szélesebb körű alkalmazását, de a hadsereg struktúrájának gyökeres átalakításába mégsem vágtak bele.
Putyin elnök 2007 februárjában viszont a védelmi tárca élére a közgazdasági végzettségű Anatolij Szergyukovot nevezte ki, aki – korábbi elődeitől eltérően – nem a hadseregből jött. Szergyukov csak a kötelező katonai szolgálatot töltötte le, ennyi kapcsolata volt a hadsereggel, ezért az orosz tábornokok „örömkatonaként” tekintettek rá. Az új orosz védelmi miniszter 2004-től az Oroszországi Szövetségi Adóhatóság vezetője volt, és Putyin kifejezetten azért nevezte ki a védelmi tárca élére, hogy az orosz hadsereg ügyeit gazdasági-gazdaságossági, vagyis hatékonysági szempontból tegye rendbe.
2008. augusztus 7-én a grúz hadsereg váratlanul támadást intézett az egyébként közjogilag Grúziához tartozó Dél-Oszétia visszafoglalása érdekében. A terület 1991-ben kiáltotta ki függetlenségét, amelyet nem csak Grúzia, senki, így Oroszország sem ismert el. A grúz támadás hatására viszont Moszkva 2008 augusztusának végén elismerte a terület függetlenségét, és „népirtás lehetőségére” hivatkozva békefenntartó erőivel sikeresen verte vissza Szaakasvili grúz elnök csapatait.
Az ötnapos grúziai háborúban az orosz békefenntartók gyors mozgósítással a 15 000-es grúz támadó hadsereghez képest annak dupláját tudták a harcok színhelyére irányítani. Bár részükről a gyalogság és a tüzérség kiválóan együttműködött, a légierő, a felderítés és a hírszerzés viszont pocsékul „vizsgázott”. Az orosz csapatok vezetése viszont jó volt, ezért is tudtak sikeresek lenni. Ahol viszont a grúz hadsereg harci eszközeit is bevetette, korszerűbb fegyverzetének köszönhetően érzékeny veszteségeket tudott okozni az oroszoknak. Moszkva tehát győzött, de a hadsereg bevetése során fény derült az orosz haderő gyenge pontjaira. A 2007-ben elindított haderőreformra így a grúziai események katalizátorként hatottak. Annyira, hogy Szergyukov a haderőreformot hivatalosan 2008. október 15-én jelentette be. Ebben vállalta, hogy a hadsereg létszámát 2011-ig egymillió főre csökkenti, de ennél is fontosabb volt, hogy 205 000 tiszti beosztást, vagyis a tiszti állások 61 százalékát tervezte felszámolni. Az addigi hat stratégiai területi parancsnokságot négybe vonta össze, és a katonák képzését modern alapokra ígérte helyezni. A cél egy állandó készenlétben lévő, professzionális, gyorsan bevethető, kisebb létszámú hadsereg létrehozása volt. Szergyukov a hadsereg struktúrájához is hozzányúlt: a hadosztályalapú rendszert dandárméretű egységekkel tervezte felváltani. A dandár a hadosztály létszámának körülbelül kétharmada-fele, amely 15-20-25 000 fős lehet. A dandárok – méretükből adódóan – nagyobb mozgékonyságuknak köszönhetően kisebb, helyi háborúk megvívására, míg a hadosztályok a nagyobb méretű háborúk megvívására alkalmasabbak.
Szergyukov elképzelései szerint 2012 és 2015 között kellett rendezni a katonák bérviszonyait, 2016 és 2020 között pedig a hadsereg erőteljes modernizálását, vagyis átfegyverzését vette tervbe. A reform eredményei már 2010-ben is megmutatkoztak. Medvegyev elnök végül – a 300 000-es sorállomány mellett – 220 000 hivatásos tiszti és 425 000 szerződéses katonai beosztást hagyott jóvá. Ennek köszönhetően az orosz hadsereg nagyobbik része ettől kezdve hivatásos hadseregnek volt tekinthető!
A katonai reform következtében ugyan csökkent a légierő és a haditengerészet alakulatainak a száma, viszont az orosz hadsereget légideszant-csapatokkal erősítették meg.
2016-ig a hadsereg eszközeinek 30 százalékát ígérték a legmodernebbre cserélni, és ennek érdekében 2015-ig Állami Fegyverzeti Programot fogadtak el. Azért érezték sürgetőnek e lépés meghozatalát, mert úgy érzékelték, hogy lemaradtak versenytársaiktól: 2006-ban a NATO-országok fegyverzetének 70 százaléka volt korszerű, míg Oroszországban ez az arány 20, a grúziai háború idején már csupán 10 százalék körüli volt.
A szevasztopoli flottabázis orosz bérletének meghosszabbítása mellett az Ukrajna számára kiharcolt – a világpiacinál harminc százalékkal – alacsonyabb gázárral 2010 áprilisában sikerült normalizálni az ukrán–orosz államközi kapcsolatokat. Ezzel három évtizedre aktualitását látszott veszteni Ukrajna NATO-csatlakozása. Az oroszbarát ukrán Viktor Janukovics győzelme egyébként egész Közép-Európában mérséklően hatott az oroszokkal nem rokonszenvezők táborára is. Azóta az Északi Áramlat megépült, és 2011–2012-ben be is üzemelték. Ráadásul 2020 decemberétől – egyéves szünetet követően – az oroszok belefoghattak az Északi Áramlat–2 földgázvezeték befejező munkáiba is. Ennek köszönhetően szinte majdnem teljesen kikerülhetővé válik az Ukrajnán és Belorusszián keresztül való gázszállítás – Európába.
Putyin 2008-tól kezdve miniszterelnökként irányította Oroszországot. A posztszovjet térség színes forradalmai Ukrajnában, Grúziában és Kirgizisztánban zavarták ugyan Moszkvát, de az energiafegyver bevetésére csak ukrán–orosz viszonylatban került sor, amire a szevasztopoli flottabázisról szóló egyezménnyel 2010 áprilisában egy időre sikerült pontot tenni.
2009 tavaszára elkészült az új, aktuális helyzetnek megfelelő hosszú távú, 2009. évi Nemzeti Biztonsági Stratégia, amelyet Dmitrij Medvegyev elnök 2009. május 12-én írt alá. Ez 2020-ig tervezte meghatározni az ország haderejének fejlesztését.
2009 augusztusa és novembere között „Oroszország hatékonyabb önvédelme érdekében” a moszkvai vezetés „nemzeti érdekből” az elnököt hatalmazta fel, hogy a fegyveres erők számára engedélyezze az ország határain túli bevetésüket.
2012 májusától Medvegyev és Putyin helyet cseréltek. Ő miniszterelnök lett, míg Vlagyimir Putyin Oroszország elnöke. A védelmi minisztériumhoz tartozó egyik vállalatnál feltárt pénzügyi visszaélések miatt Anatolij Szergyukov ellen nyomozás indult, ezért Putyin a védelmi minisztert 2012. november 6-án felmentette hivatalából. Szergyukov védelmi miniszter utódjául az elnök Szergej Sojgut, új vezérkari főnökké pedig Valerij Geraszimov vezérezredest nevezte ki.
A védelmi tárca élén bekövetkezett személycserék azonban nem akasztották meg a hadügy reformját Oroszországban. Sojgu tett néhány lépést ugyan a hadosztálystruktúra irányába, de ezt inkább korrekciónak lehet nevezni. A Szergyukov által leszerelt tisztek közül 70 000-et visszahívott tiszthelyettesi funkcióba, viszont a mobilizációs képesség továbbra is kiemelt szempont maradt. 2010. december 31-én hirdették meg az Állami Fegyverzeti Programot, amelynek értelmében 2020-ig a hadsereg felszerelését 70%-ban modern eszközökkel kellett pótolni. 2011 tavaszáig 98 500 lakást adtak át a hadsereg katonáinak.
Ma, vagyis 2022-ben ennek köszönhetően a hadsereg szerződéses állománya számára a lakáskérdés rendezett. Külön űrvédelmi erőt hoztak létre, és Pleszeckben űrrepülőteret létesítettek.
Óriási jelentőségű, hogy a tisztek illetményét a korábbi háromszorosára emelték. A szerződéses állomány és a tisztek képzésében ettől kezdve egyébként napi 5 órányi idő a testnevelés. És ekkor csökkentették két évről egy évre a sorkatonaság szolgálati idejét.
2013 őszén Ukrajnában – a kelet-ukrán területekről származó, oroszbarátnak tartott – Janukovics elnök nem írta alá az Európai Unióval való társulási szerződést. Erre Kijevben tüntetések kezdődtek. Janukovics helyzete tarthatatlanná vált, ezért Oroszországba menekült. A korábban aláírt egyezmények – Putyin elnök úgy értékelte, hogy – veszélybe kerültek, és valószínűleg Moszkvában 2014. február elején hozhatták meg a Krím elfoglalásáról szóló döntést, amire a helyi lakosság támogatása mellett 2014 márciusában villámgyorsasággal sort is kerítettek. Az ukrán katonák kétszeres túlereje ellenére gyakorlatilag fegyverhasználat nélkül zajlott le az impériumváltás, és az ukrán katonák majd fele, az ukrán flotta pedig majdnem teljes egésze átállt a támadók oldalára!
A Krím esetében területi annexióról, közvetlen Oroszországhoz csatolásról beszélhetünk. Ami a szinte párhuzamosan Donbaszban zajló eseményeket illeti, ott a polgárháborús állapotok 2014-ben állandósultak. Kétségtelen, hogy a Krím félsziget annexiója Vlagyimir Putyin számára odahaza elképesztő, 80 százalék feletti népszerűséget biztosított, amely egészen 2017-ig majdnem töretlenül ki is tartott. De Ukrajnával továbbra is igen feszült maradt a viszony – mind az ukrán hatóságok és a helyiek, de Oroszország és Ukrajna között is. Itt ugyanis a helyiek körében továbbra is népszerű volt az Oroszországgal való egyesülés gondolata. Ám a moszkvai vezetés azzal is tisztában volt, hogy Luganszkban és Donyeckben – ekkor még – harmad akkora volt az Oroszországhoz tartozás gondolata, mint a Krím félszigeten, ahol gyakorlatilag egyöntetű volt. Ráadásul az Oroszországgal szemben – a Krím elcsatolása után – bevezetett nemzetközi embargós intézkedések nehezítették Putyin helyzetét.
Az arab tavasz eseményei közül Oroszországot a legérzékenyebben a szíriai polgárháború érintette. A szíriai kormányerők, az Aszad-rezsim ugyanis harcban állt a területén alakult Iszlám Állammal, amelynek 2015 júniusában valamennyi oroszellenes, észak-kaukázusi felkelőcsoport hűséget fogadott. Oroszország ennek következtében háborúba került az Iszlám Állammal. Ráadásul az Aszad-rezsim korábban, 2006 és 2011 között 5,5 milliárd dollár értékben vásárolt fegyvereket Oroszországtól, ami a teljes szír fegyverimport 78 százalékát tette ki. Így aztán nem csoda, hogy az oroszok Szíriában 2015. szeptember 30-án az Aszad-rendszer oldalán közvetlenül is beavatkoztak a harcokba. Az orosz katonai akció, amelyet a Földközi-tenger mellett a Kaszpi-tengerről irányítottak, megmutatta, hogy Oroszország országhatárain túl is képes haderő bevetésére. Az orosz haditechnika és a katonai tudás jól „vizsgázott”.
Ma Oroszország nemcsak a térség, hanem Európa katonailag legerősebb állama is. Technikai szempontból nem csak Ukrajna elfoglalása nem okozna számára problémát. Alighanem Németország határainál ütköznének először komolyabb ellenállásba, bár a német haderő a számára engedélyezett, viszonylag szerény, félmilliós létszámkeretét csupán a feléig töltötte fel. A 2021 júniusában meghirdetett orosz katonai doktrína a 2014 decemberében immár Putyin aláírásával ellátott doktrínával azonos, és ugyanúgy defenzív, mint az összes többi, amelyet 1992-t követően dolgoztak ki.
Ami a haderőfejlesztést illeti, tekintve, hogy 2015-től a költségvetés szintjén is érzékelhetővé vált, hogy romlott Oroszország gazdasági teljesítménye, így a 2020-as Állami Fegyverkezési Program eredeti flotta- és légierő-fejlesztési terveit mérsékelni kellett. A 2018 és 2027 közötti Állami Fegyverkezési Programban, amely hivatalosan 2020-ban indult, a szárazföldi, a légideszant-egységek, valamint a nukleáris erők eszközállományának a korszerűsítése volt a hangsúlyos. A flottán belül pedig az atom-tengeralattjárók rakétatechnológiájának megújítása kapott zöld utat.
Amint a szíriai háború is bizonyította, a Szergyukov által kezdeményezett reform, még a költségvetési források váratlan, 2015-ös csökkentése ellenére is, a rendszerváltás utáni Oroszország első sikeres fegyverkezési programja!
Eszközállomány tekintetében 2021. december 21-én az orosz védelmi miniszter, Sojgu a Védelmi Minisztérium kibővített ülésén bejelentette, hogy az orosz hadsereg átfegyverzettsége, vagyis modern fegyverekkel való ellátottsága 71 százalékos, amelyen belül a stratégiai nukleáris fegyvereké 89 százalékos. Ez azt jelenti, hogy a NATO-ban általánosnak mondható átfegyverzettségi szintet a milliós orosz haderő elérte, vagy egészen közel van hozzá! Ma a hadsereg harmada sorozott katona, akikre harci cselekményekben korlátozottan lehet számítani, viszont nagyobbik része, a kétharmada – az egy évtizeddel ezelőtti állapotokhoz képest – motivált és jól használható, bármikor bevethető. A húsz évvel ezelőtti állapotoktól eltérően ma az orosz hadseregnek különböző feladatok ellátására alkalmas elitalakulatai is vannak. A milliós haderő ötöde – tiszt vagy altiszt, és valamivel több mint harmada – szerződéses katona. Ami a NATO-országokhoz képest további előny, Oroszország 900 000 viszonylag frissen kiképzett tartalékosra számíthat. Igaz, ezek mozgósításában még nincs meg a kellő rutin és a gyakorlat, továbbá még azt sem találták ki, miként lehetne a pénzügyi fedezetet is megteremteni a hatékony mozgósításukhoz.
2015-ben ráadásul Oroszországban létrehozták az Első Gárda Páncélos Hadsereget 750 tankkal és 1000 gyalogsági szállítójárművel a Nyugati Katonai Körzetben, továbbá új hadosztályokat állítottak fel, lövész alegységekkel ellátva.
De ami nem annyira látványos, mégis az orosz haderő potenciáljához hozzáad, jóllehet nem annyira szembeötlő: az utóbbi évtizedben a terrorizmus elleni harc jegyében a belbiztonsági erőket számottevően fejlesztették. Ezek közül a Roszgvargyija, az Orosz Nemzeti Gárda 2016. márciusi megalakítása talán a leginkább említésre méltó a maga 340 000-es létszámával, amelyet a Nemzetbiztonsági Tanácsnak, tulajdonképpen az elnöknek rendeltek alá közvetlenül. Ha ehhez hozzáadjuk a KGB utódszervezete, az FSZB és a belügy különböző alakulatait, a bűnüldöző apparátusok létszámával együtt Oroszországban ma a hivatalos, professzionális haderő milliós számán kívül 2,2 millió főt tud a moszkvai kormányzat a maga direkt irányítása alatt bevetni, amennyiben szüksége lenne rá! Ehhez jön a további 900 000 tartalékos, amelyek bevethetősége – amint említettem korábban – persze korántsem annyira egyszerű! A szintén NATO-tag Törökország jelentős fegyveres erejét is számításba véve tehát Európában Oroszország fegyveres túlhatalma ma nagyobb, mint bármelyik európai nagyhatalomé volt az elmúlt száz esztendőben.
A fegyveres katonai erő persze csupán egy tényező a győzelemhez vezető úton. Politikai megoldás nélkül a katonai győzelem semmit sem ér. Ahogy Talleyrand fogalmazott, a szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, csak ülni nem lehet rajtuk.
A szerző történész, egyetemi oktató.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Orosz hadsereg katonai járművei 2022. február 25-én. Fotó: STRINGER / AFP)