Az Ukrajna ellen indított, számtalan diplomáciai és nemzetközi jogi normát sértő orosz offenzíva ismét ránk lehelte a történelem szagát. Mi, 21. századi puhányok-nyavalyások azt hittük, a történelem már csak virtuális szórakoztatóplatform, féligazságok és álhírek tét nélküli burjánzása, kommersz marketing-illatfelhő. Putyin tett róla, hogy ez a rózsaszín köd eloszoljon, és orrunkba szívhassuk a történelem nyers és valódi vérszagát. Nem voltunk hozzászokva – hála istennek! –, most mégis megéljük – kavarog is a gyomrunk, hánynunk kell tőle. A Covid-vírus érkezésekor is valami hasonló, fojtogató érzés vette körül a világot, ám az két év után inkább politikai vitává mutálódott. Ez a háború most más. A történelem visszatért. Szinte lehetetlen jósolni, elemezni, mert az események bármelyik pillanatban vehetnek drámai vagy éppen pozitív fordulatot. (Sajnos egyelőre csak az előbbire van példa.) Ha ma bármit kijelentünk, azt a holnap alakulása könnyen megcáfolhatja. Vállalva ennek kockázatát ebben a rövid írásban azt állítom, akárhogyan is alakul az ukrán–orosz háború, Oroszország már elveszítette. Hogy miért? Öt indokom van rá.
A mai napig találgatások tárgya, mi lehetett Putyin valódi célja Ukrajna lerohanásával. Az ország kiszakítása az egyre inkább köré szövődő euroatlanti hálóból? Egy orosz bábállam létrehozása? Valami személyes? Esetleg Ukrajna kettészakítása és a keleti rész végleges annektálása? Nem tudni pontosan, és talán sohasem értjük meg, de egy biztos, bármi is motiválta az orosz elnököt, villámháborút akart. Gyors, ellentmondást nem tűrő, sikeres rohamot. Számára, bármilyen szempontból is nézzük, csak ez volt opció. Az pedig már most kijelenthető, nem sikerült neki. Putyin rosszul mérte fel Ukrajna ellenálló erejét, ami, ismerve az orosz szolgálatok aprólékos informáltságát, finoman szólva is döbbenetes hiba. Csupán egyetlen magyarázat lehet erre, és ezt
nagyon halkan, de végre ki kell mondani: amit látunk, nem egy ukrán–orosz, hanem egy amerikai–orosz háború.
Az USA nemzetközi diplomáciai értelemben, vagyis de jure nem hadviselő fél, gyakorlatilag viszont igen. Az USA (és bizonyos értelemben a NATO) minden bizonnyal nemcsak fegyverrel, de katonai hírszerzéssel, információkkal, technológiával és minden egyéb eszközzel is segíti Kijevet, egyedül a saját katonai erő beavatkozásától tartózkodik. Utóbbi megadja a lehetőséget, hogy a hírekben „csak” ukrán–orosz háborúról beszéljünk, de a valóságban ez már nem az. Talán a megfelelő definíció így hangzik: orosz és ukrán katonák harcolnak egy orosz–amerikai háborúban. A nyugati szövetség, de legfőképp az USA célja, hogy Moszkva elmúlt évtizedekben tapasztalható, nagyjából lineáris nemzetközi erősödése megtörjön. És ez, úgy tűnik, sikerült is nekik. Még azt sem zárnám ki, hogy az USA tőrbe csalta Putyint. A nyugati világnak már az is győzelemmel ér fel, ha Kijev két hétig kitart, Oroszországnak azonban csak egy villámháborús diadal jelentett volna sikert. Közben az ukrán vezetés, látva az oroszok megtorpanását és világméretű elszigetelődését, már nem is akarná annyira a megállapodást. Minden egyes perc, amely eltelik, az ő pozícióikat erősíti, Putyinra pedig gyengeségként ég rá. Azt pedig az orosz elnök nagyon nem szereti. Egyszerűen nem illik a brandjébe. (Ami egyébként még frusztráltabbá, még kapkodóbbá, még veszélyesebbé teheti...) Nagyon valószínű, hogy a következő napokban Oroszország elképesztő erőfeszítésekkel térdre kényszeríti Ukrajnát, de Moszkva egyedülálló katonai erejének mítosza – amely a nemzetközi térben az igazi tekintélyét biztosította – éppen most omlott össze.
Az utóbbi időszakban már amúgy sem voltak túlságosan biztatóak az orosz gazdaságról érkező adatok, a háború ára így minden bizonnyal csak egy tartós válság lehet. Putyinnak nem csupán a hatalmas katonai kiadásokkal, a harcok miatti leállások hatásával, hanem a nemzetközi szankciókkal is szembe kell néznie. Sokan – köztük jómagam is – azt gondoltam először, a gazdasági ellenlépések hatása mérsékelt lesz, hiszen Oroszország már hozzászokhatott ezekhez, másrészt korábban ebben mindig volt egy jó adag képmutatás, de a mostani fellépés olyan erejű, annyira szerteágazó, hogy komoly sebeket tud okozni még egy nagy medvének is. (Ezzel együtt mindenkit óvnék az új elmebajtól, amely az orosz kultúra általános tagadása és tiltása. Egyrészt mérhetetlenül gyermeteg, másrészt igazságtalan, végül kontraproduktív is. Az ilyen az oroszokat csak egységfrontba tömöríti, ahelyett hogy segítené megerősödni az ottani háborúellenes hangokat. Nem arra van szükség, hogy összemossuk Tolsztojt, Dosztojevszkijt és Bergyajevet Putyinnal, hanem fordítva, hogy elválasszuk egymástól.) Persze lehet azon sopánkodni, hogy a bankok elleni fellépés nem lett teljes körű, de ettől még látni kell, hogy mindaz, ami most gazdaságilag körbeveszi Oroszországot, mind a konkrét számokban, mind a befektetői várakozásokban, mind az emberek megtapasztalt hétköznapi élményei szintjén fájdalmas lesz. Putyin a háborútól talán azt is remélhette, hogy a belső problémákról elterelődik a figyelem, de ehelyett csak súlyosbította azokat. Vihart vetett, tornádót aratott.
Putyin egyik nyilatkozatában azzal érvelt, Oroszország soha nem támadott meg senkit, mindig csak védekező háborút folytatott. Most nagyon nyakatekert érvelés kell ahhoz, hogy ezt bebizonyítsa. Tény ugyan, hogy a nyugati szolgálatok jó ideje ott babrálnak Ukrajnában, a korábbi nagyhatalmi megállapodásokkal pedig ellentétes Kijev nyugati integrációja, de Putyin háborúja ettől még nemzetközi jogilag indokolhatatlan. (Nem lennék meglepve egyébként, ha a következő évtizedekben az orosz szolgálatok előkészítenék a mexikói–amerikai konfliktust.) Putyin a világ szemében jelenleg egy veszedelmes agresszor, és nemcsak a szövetségesei és jóbarátai – köztük Orbán Viktor – léptek el mellőle, de minden bizonnyal az orosz társadalmon belül sincs háborús hangulat. Bár a Kreml hatalmas kiberhadsereggel és ellenőrző apparátussal rendelkezik, de a mai világban már nagyon nehéz monopolizálni az információáramlást. Az ukrán háború árnyékaként megjelenő gazdasági-szociális nehézségek, a hozzátartozóját elveszítő több ezer család, az orosz embereket érő megbélyegzettség, a nemzetközi trendekből és vérkeringésből való kirekesztettség olyan hangulati elegyet alkothat, amely rendszerváltó Molotov-koktéllá sűrűsödhet. A Putyin-korszak története legmélyebb válságát fogja megélni, amelyből az orosz történelem dinamikáját modellül véve a kimenet vagy egy forradalom, vagy annak erőszakos leverésével egy rémséges elnyomás, vagy a felső vezetésben végrehajtott puccs lehet.
Az oroszok jelentős része testvérként tekint az ukránokra, olyannyira, hogy egyesek szerint – beleértve az orosz elnököt is – Ukrajna nem is egy igazi állam, az ukrán pedig nem is különálló nép. Az ukránok szemszögéből ez már nem annyira egyértelmű. Az ő nemzeti ébredésük és fiatal államiságuk nagyrészt nem az oroszokkal való testvéri kapcsolatból, hanem a tőlük való elhatárolódásból táplálkozik. Ha Putyin középtávú, háború utáni céljai között az is szerepelt, hogy az ukrán népet maga mellé állítsa, arról most nagyjából lemondhat.
Ha meg is nyeri a háborút, ha meg is szállja az országot, szinte biztos, hogy ezekben a hetekben az ukrán néplélekbe – a már amúgy is jelen lévő – oroszellenesség hosszú évtizedekre mélyen bevésődik. Számukra a generációs élmény nem az orosz testvér, hanem a földön heverő ukrán test és vér lesz.
Ez pedig együtt jár azzal, hogy az egyébként még egyáltalán nem megszilárdult ukrán nemzettudatban egyre jobban megerősödik a nyugati komponens. A most felnövő ukránok számára már Európa és nem Oroszország lesz az orientációs pont. Ez pedig éppen az, amit Putyin a legjobban szeretett volna elkerülni. (Mivel jelenleg egyre többen tesznek ki ukrán zászlót a fényképeikre, az EP pedig gyorsított eljárásban szeretné Kijevet magához ölelni, bár nem leszek népszerű, jelezni szeretném, hogy súlyos hibát követünk el, ha az ukrán emberek iránti szolidaritást összekeverjük a geopolitikai racionalitással. Ukrajna szörnyű szenvedésen megy át, és megérdemel mindenféle humanitárius segítséget, de ettől még egy rosszul szervezett, végtelenül korrupt és antidemokratikus állam, amely egyáltalán nincs felkészülve az uniós tagságra. Gyorsított felvétele egyrészt szétfeszítené a közösség amúgy is recsegő-ropogó szerkezetét, másrészt értelmetlenné tenné a korábban felvettek erőfeszítéseit, harmadrészt háborús viszonyba sodorná Oroszországgal az uniót. Ha valakit súlyos baleset ér, kórházba vigyük, ne ágyba!)
Putyinról mindenki tudta, hogy erőskezű vezető, aki Oroszországot egyáltalán nem demokratikus elvek mentén vezeti. Emiatt számtalan vitája volt jogvédő szervezetekkel vagy nyugati politikusokkal. Ettől függetlenül a nemzetközi fórumok legitim, bizonyos konfliktusok megoldása után ünnepelt szereplője volt. Az imázsa szerint ő volt a cselgáncsbajnok, félmeztelenül pecázó-lovagló, elnyűhetetlen vezető, aki a jelcini mélységekből talpra állította Oroszországot, aki újra nagyhatalmi szereplővé tette Moszkvát, és aki relatív jólétet valósított meg hazájában. A fenti pontokat figyelembe véve ennek most vége.
Putyin az elmúlt napok után egy teljesen másik ember lett. Legalábbis a világ szemében. A népszerűsége még sohasem volt ennyire mélyen.
Nem tud már úgy megjelenni a nemzetközi fórumokon, ahogy eddig. Az ukrán agresszió szégyenbillogja örökre ott lesz rajta. A nagy taktikus, az erőskezű elnök, a népe által szeretve tisztelt vezető milliárdok szemében vált sötét bajkeverővé. Elnöksége még folytatódik, de a mítosza véget ért. Hogy ez milyen hatást vált ki az amúgy is elszigetelten élő, idősödő Putyinból, nem tudjuk. A világ tetején állni nagyon nehéz. Ott egyedül maradni elviselhetetlen. Közben még gyűlölt alakká is válni egyenesen deprimáló. Minden ember a halhatatlanságot keresi, de vannak, mint az orosz elnök is, akik halhatatlanként is élik meg magukat. Aztán egyszer csak az egész álom szertefoszlik, és az elkerülhetetlen elmúlás ridegsége megfagyasztja mind a szívet, mind az elmét. Ilyenkor lerohanhatunk országokat, elindíthatunk rakétákat, kionthatjuk ezrek vérét, de sehol sem leljük már a halhatatlanság korábbi ízét. Az orosz elnök sem fogja.
A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin 2022. február 15-én. Fotó: Sergei Guneyev TASS / Getty Images)