Valószínűleg mi, magyarok másképp éljük meg a háborút, mint egy tengerentúli. Számunkra túlságosan közeli, számukra túlságosan távoli. Képzeljük el, mit éreznénk, ha arról szólnának a híradások, hogy az USA formális hadüzenet nélkül lerohanta Mexikót, ahol a hírek szerint az oroszok már jó ideje igyekeztek egy Amerika-ellenes kormányt hatalomba juttatni. Az évek óta tartó feszültségek véres háborúba csapnának át, emberek százezrei lennének kénytelenek menekülni, egyre több lenne a mexikói civil áldozat, jönnének a hírek a világgazdaság problémáiról és egy potenciális világháborúról. Tegyük a szívünkre a kezünket, és valljuk be, nyilván szörnyűségesnek és félelmetesnek tartanánk az egészet, de nem éreznénk azt a mély és jeges szorítást, amelyet most megtapasztalunk. Egy nagyon borzasztó hír lenne a világ számtalan borzasztó híre közül. Ahogy valószínűleg egy kanadai, egy guatemalai vagy egy kubai számára is az a mostani. De nekünk ennél jóval több.
Úgy érezzük, a mi bőrünket – ha még nem is árulják –, de már viszik a vásárra. Ezért különösen fontos minden információ, amely a háború esetleges eszkalációjával kapcsolatos. Tudni szeretnénk, Oroszország mit akar, meddig tervez, mi van Putyin fejében. Nekünk nagyon nem mindegy. A szituáció egyáltalán nem egyértelmű, ráadásul választási kampány is van, ezért egyre többet hallani azt a véleményt, hogy ha Ukrajna elesik, mi leszünk a következő célpont. Ezt én azonban egyáltalán nem tartom valószínűnek, és öt indokom is van rá, miért. A célom nem az, hogy nyugtatgassuk magunkat, mert a helyzet valóban drámai, hanem az, hogy a felesleges és kampánycélú riogatás helyett higgadtan átgondoljuk, tényleg akarhat-e Putyin Magyarország ellen háborúzni.
A legegyértelműbb válasz, amit kormánytól és ellenzéktől egyaránt hallani, hogy Magyarország NATO-tag. Ez pedig azt jelenti, hogy Moszkvának a világ legerősebb katonai szövetségével kellene szembenéznie, ha katonai erővel lépné át a határainkat.
Márki-Zay Péternek tehát igaza van, a NATO véd meg bennünket, nem Orbán Viktor.
Bár Putyin elmeállapota jelenleg a sajtó egyik slágertémája, de ekkora konfrontációt az orosz elnök amúgy sem tudna egyedül keresztülvinni. Tételezzük fel, hogy teljesen elveszítené a józan ítélőképességét, és háborút kezdeményezne a NATO-val. Egészen más helyzetet teremtene, hiszen Oroszország is fronttá válna, ahol katonai csapások pusztítanák az infrastruktúrát és a lakosságot. Egy ilyen szcenáriót Putyin sem a saját vezérkara, sem az orosz társadalom számára nem tudna megmagyarázni. A legvalószínűbb forgatókönyv erre egy belső puccs lenne, amely félreállítaná az elszabadult vezetőt.
Tételezzük fel, hogy valamilyen fatális okból Putyin mégis keresztülverné a vezérkaron és a társadalmon, hogy meg kell támadni a NATO-t (és ezzel hazánkat). Ez hogyan is történne? Abban biztosak lehetünk, hogy a NATO ellen háborút viselni nem Magyarország megbénításával és elpusztításával kell. Ha az orosz haderő szétbombázza és lerohanja hazánkat, azzal casus bellit ugyan teremt, de a nyugati katonai szövetséggel szemben nem ér el semmit. Ha Putyin a NATO ellen akarna háborút, minimum nyolc gazdasági hatalmat kellene egyszerre harcképtelenné tennie. Az Egyesült Államokat, Németországot, Nagy-Britanniát, Franciaországot, Törökországot, Kanadát, Olaszországot és Spanyolországot. Ha ezek katonai erejét egyszerre lenne képes megsemmisíteni, utána már játszi könnyedséggel nyerné meg a háborút… Nyilván Oroszország egy ilyen támadásban katonailag, gazdaságilag és diplomáciailag is összeomlana, mielőtt egyetlen orosz rakéta vagy katona megérkezne Magyarországra. Teljesen valószínűtlen tehát, hogy ez bekövetkezik, aminél már csak az valószínűtlenebb, hogy Putyin egy Magyarország elleni támadással akarná térdre kényszeríteni a NATO-t.
Putyin tehát valószínűleg nem fog nyílt háborút vállalni a NATO-val, de vannak további okai is annak, hogy ne kelljen aggódnunk egy orosz támadástól. Az egyik ilyen abból fakad, hogy Oroszországnak a jelenlegi helyzet – vagyis hogy hazánkban komoly gazdasági és politikai kapcsolatokkal, hálózattal rendelkezik – bőven elég. Sőt többet ér, mintha fegyverrel és ezáltal nem kevés pénzzel kellene felügyelnie egy teljesen ellenséges társadalmat.
Putyin számára a legideálisabb, ha Orbán Viktor, akivel a kapcsolata meggyőződésem szerint inkább a színfalak előtt romlott meg látványosan, mint a színfalak mögött, egy uniós és NATO-tag ország miniszterelnöke marad.
Ezzel nyert egy szövetségest az ellenfél térfelén, egy Magyarország elleni támadással viszont elveszítené. Miért vágná le valaki az aranytojást tojó tyúkot, hogy húslevest csináljon belőle? Nekik pontosan az a jó, ha mi az unióban és a NATO-ban maradunk, de közben kontrollálni tudják az itt zajló fő folyamatokat. Bár az orosz elnöknek valószínűleg ennél most komolyabb gondjai is vannak, de Putyin Orbánnak fog drukkolni április 3-án. Katonai beavatkozás ezért nem várható, de választási befolyásolás minden bizonnyal. Az ellenzék számára valahol szerencse a háborús tragédiában, hogy a harcok miatt az orosz adminisztráció kevesebb energiát tud majd ilyen diverzáns politikai akciókra fordítani.
A következő ok, ami miatt kizárnék egy orosz támadást, Oroszország geostratégiai céljaiból fakad, ami történelmileg jól körvonalazható. Moszkva számára létfontosságú a kijárat a Balti- és a Fekete-tengerre. Ukrajna ebben a tekintetben lényeges igazán a számára, hiszen a Fekete-tenger északi részének ellenőrzése kerül a kezébe. Ha valakiknek valóban van miért aggódnia az orosz agresszióval kapcsolatban, azok a balti államok és Törökország. Nem véletlen, hogy mind a négyen a NATO tagjai. Amit az első két pontban írtam, rájuk is érvényes, de ha Putyinnak valamilyen módon sikerülne olyan katonai hadműveletet végrehajtania egy NATO-tagállam ellen, amellyel mégis elkerülné a teljes szövetséggel való háborút, az biztosan nem Magyarország lenne, hanem az említett országok. Ők keresztezik az orosz geostratégiai érdekeket, mi nem.
Persze biztosan vannak, akik a fenti érvek ellenére is azt mondják, ne higgyünk abban nagyon, hogy orosz irányból biztonságban vagyunk, hiszen a történelmünk egészen másról beszél. Ott van a két nagy szabadságharcunk, mindkettőt az oroszok fojtották vérbe. Való igaz, de érdemes azért egy picit mélyebbre ásni.
Az orosz seregek a történelem során háromszor indítottak háborút Magyarország ellen – 1849, 1944–45, 1956 –, tehát vannak fájó és véres emlékeink arról, milyen az, amikor „jönnek a ruszkik”.
Ha azonban ezeket megvizsgáljuk, azt látjuk, a képlet nem ilyen egyszerű. 1849-ben a Habsburg császár kérésére, a két birodalom között lévő szövetség értelmében hívták be hazánkba az orosz csapatokat. A második világháború végén szintén a nyugati nagyhatalmakkal megegyezve lépték át a magyar határokat, hogy továbbmenve legyőzzék a náci Németországot. 1956-ban pedig a világháború alatti megállapodások értelmében, egy keleti blokkhoz tartozó tagállamban kitört forradalom és szabadságharc leverésére robogtak be az orosz tankok. Nekünk végtelenül fájdalmas volt, és bár számtalan szimpátiagesztust kaptunk a Nyugat részéről, semmi egyebet, hiszen a második világháború alatt éppen ők állapodtak meg még Sztálinnal arról, hogy mi az orosz érdekszférába fogunk tartozni. Egy szó, mint száz: az oroszok brutális katonai agresszióját nagyon jól ismerjük. Megszenvedtük. De ne felejtsük el, hogy abból kettő a Nyugattal egyetértésben, egy pedig nyugati asszisztálás mellett történt. Miért fontos ez? Nem azért, hogy a Nyugatra haragudjunk, hanem azért, hogy megértsük, amit a negyedik pont végén már kimondtam: Magyarország nem képezi és a történelem során nem is képezte az orosz terjeszkedés tárgyát. Oroszországnak itt a befolyás kell, nem a terület. Ez persze még nem olyan jó hír, de mindig jobb, mint ha rakéták csapódnának az épületeinkbe. És minden választási feszültség és számítás ellenére mindenkit arra kérek, ne fessünk olyan ördögöket a falra, amelyek nem léteznek. Bőven elég az is, ami most kiszabadult.
A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin 2022. február 27-én. Fotó: Sergei Guneyev / Sputnik / AFP)