Amikor Kiss Ádám tizenöt évvel ezelőtt feltűnt az Esti Showderben, maga volt a szórakoztatóipar reménysége: tele volt energiával, újszerűséggel, lazasággal és indokolt mértékű megilletődöttséggel. Huszonkét évesen már vérbeli sztár és még annál is nagyobb ígéret volt – olyasmi, mint Dzsudzsák Balázs, amikor a PSV Eindhoven színeiben hétről hétre parádés teljesítményt nyújtott. Aztán ahogy a magyarokkal szokott, velük is történt valami. Dzsudzsák Balázzsal az Anzsi Mahalacskala, a Dinamo Moszkva, a Bursaspor, az al-Vahda, az al-Ittihad és az el-Ajn – Kiss Ádámmal meg az, hogy elkezdett egyre nőni az arca, és ezzel megegyező ütemben romlani teljesítménye: rohamosan szürkült bele a Showder Klub mezőnyébe.
Bár a jellegtelen és tartalmatlan arcoskodást szüntelen ováció kísérte, hisz Kiss Ádám jóképű, fiatal, gazdag, sikeres és olykor még humoros is volt, az évek során elfogyott körülötte az a várakozás, amely nyilván soha nem is volt indokolt.
Ugyan miféle showman lett volna abból, aki Nike-billogot tetováltat magára, mert tulajdon bőrét az egyik leghatalmasabb modern kori rabszolgatartó multi ingyenes reklámfelületének szánja? Most harminchét éves, és már senki nem számol azzal, hogy az új Fábry Sándor vagy az új Hajós András válik belőle, pedig kétségtelenül volt rá esélye – de ő inkább a Nike-logót meg az önigazolás szándékától bűzlő történeteit választotta, hogy estéről estére hivatásszerűen elhenceghessen azzal, mekkora nagy sztár, mennyire tökös és mégis milyen laza csávó.
Kiss Ádám meg sem próbált sztárból legendává válni, és ezt talán nem is lehet felróni neki. Bizonyos standuposokat nem vonz a tévézés, ahogy bizonyos futballistákat nem vonz az angol, a spanyol meg az olasz első osztály, ha a mahacskalai lakótelepet nap mint nap a színarany Lamborghinijükkel szelhetik át. Ezek sajátosan magyar karrierdöntések, de ha egy sportoló vagy egy humorista nem érzi, hogy tartozik magának azzal, hogy legalább megpróbálja kihozni a legtöbbet a képességeiből és a lehetőségeiből, akkor ezt nem is szabad erőltetni. Az ő élete – az ő választása.
Kiss Ádám a céges csapatépítő tréningek, haknik és falunapok elsővonalas látványossága lett, én meg azt hittem, hogy legalább boldog, mert megtalálta, amit keresett, ahogy Dzsudzsák Balázs Abu-Dzabiban a bevásárlóközpontot. Legnagyobb meglepetésemre még némi öniróniát is felfedezni véltem az előadásaiban, és próbáltam megérteni, mennyire nehéz lehet feldolgoznia, hogy huszonkét évesen már Kiss Ádám volt, bármit is jelentett ez, de harminchét évesen már nem több, mint Maksa Zoltán kevésbé szerethető, rossz minőségű kópiája.
Aztán megtörtént, amire már nem számítottam: pár hete napvilágot látott a hír, hogy Kiss Ádám mégis tévézésre adja a fejét, és Kovács Áron helyébe lép az Észbontók című közgyalázat műsorvezetőjeként – e ponton pedig el kell ismernem, hogy ennél még Dzsudzsák Balázs is komolyabban vette a karrierjét.
Az Észbontóknál keservesebb és igénytelenebb tévéműsor aligha létezik. A legaljasabb szórakozást kínálja: a szereplők és a nézők honfitársaik iránti gúnyolódásának, megszégyenítésének és megvetésének felülről lefelé irányuló osztályélményét. A hazai burzsoázia műveltségükre és kultúrájukra büszke tagjai
fennhéjázóan alázzák a prolikat meg a parasztokat nézők tömegének színe előtt – azokat kezelik le pöffeszkedő lenézéssel, akik felmossák utánuk a McDonald’s vécéjét,
akik utakat építenek az autóik alá, akik kenyeret és húst adnak a szájukba, akik velük ellentétben nehéz fizikai munkát végeznek. Sajnos sok olyan magyar él a Kárpát-medencében, akit cserben hagyott a családja, akit cserben hagyott a hazai iskolarendszer, és nyilván olyan is bőven akad, aki saját magát hagyta cserben. De ugyan miféle emberi minőségről árulkodik az, aki a szánalmas állapotukon szórakozni bír?
S az élmény tárgya nem is elsősorban a roncstársadalom tagjainak ostobasága, hanem a jólét felfuvalkodottságában megélt fölény érzete. Az Észbontók által termelt kiválasztottságtudat bizonyára megerősíti azok ingatag önbecsülését, akik gyűlölt életük újabb nyomorult napjának végén erre rászorulnak, viszont megtagadja azt a legalapvetőbb szolidaritást, amely által a magyarok tömege társadalommá lényegülhetne. Jelzem, hogy ennek a műsornak a nézői a leghitványabb minőségű és legelaljasultabb jellemű emberek, akik messze elmaradnak a vásári mutatványnak szánt szereplők kulturális színvonalától – a kultúra ugyanis nem pusztán helytálló tudást, hanem választékos ízlést és etikus magatartást is követel.
Semmi kétség: Kiss Ádám az Észbontók tökéletes műsorvezetője, a viszolyogtató médiaprostituált Kovács Áron méltó utódja lesz. A bullying királya, az önmaga fényében sütkérező Nike-reklám végre megérdemelt helyére kerül. Amikor fénykorában saját show-műsor vezetésével kínálták meg, annyira félt a bukástól, hogy nemet mondott – de csak hogy messze túl a csúcson, négy osztállyal mélyebben olyanokkal szórakozzon és szórakoztasson, akik nála is csúfosabban cseszték el az életüket. Ebben a szerepben nem vallhat kudarcot, hisz jól tudja, hogy az Antarktisz fővárosa nem Grönland. Mindig is erre a lehetőségre várt.
A szerző kritikus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Kiss Ádám 2015. április 27-én. Fotó: Németh Sz. Péter / Velvet)