Lassan kétszáz éve énekeljük a Kossuth-nótát, és tisztelettel gondolunk azokra a hősökre, akik talán ezt a dalt énekelték utoljára, mielőtt a hazáért adták volna az életüket.
Kétség sem fér a dal korabeli mozgósító erejéhez és az általa kiváltott érzelmek őszinteségéhez, de nem árt, ha mai fejjel is végiggondoljuk, mit is éneklünk áhítattal vagy üvöltünk félrészegen tavasszal bele az éjszakába, ezzel azt az értékrendet hirdetve, amely miatt soha az életbe nem kerülünk vezető szerepbe, se gazdasági, se politikai értelemben.
Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje!
Mert ugye itt van Kossuth Lajos, aki nemcsak azért fontos figura, mert a neve kimondásával kezdődik a szöveg, hanem azért is, mert mindjárt neki is tulajdonítjuk az egész regimentet. Lehet, hogy ő maga tiltakozna ez ellen, mert a hadsereg bizony nem az övé, de mindegy, mi ennyire alázatosan nézünk fel vezetőinkre. Csakhogy ez a vezető már rögtön a második sorban elblicceli a legfontosabb feladatát. Nem fogalmazza meg világosan az elvárásait, mindössze egy megállapítást tesz, sajnálkozik. Az „elfogyott a regimentje” még csak távolról sem egyértelmű utasítás, inkább csak homályos panasz, a „hát… nincs pénz” tétova megfogalmazása. Bánatos kutyaszemekkel nézünk és várunk, hogy a többiek sakkozzák ki helyettünk a megoldást. Hát, nem fogják! Sőt, ha veszélyesebb vizekre evezünk, az „elfogyott a regimentje” nem azt jelenti, hogy kell még katona, hanem azt, hogy kész, ennyi volt, kifogytunk, vége, megpróbáltuk, de sajnos nem jött össze. „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott az alaptőke”:
az ügyünk elbukott már a második sorban, a többi már csak lamentálás.
De lendüljünk túl mindezen. Ott tartunk, hogy a tántoríthatatlan vezetőnk ugyan nem tudja pontosan megfogalmazni, hogy mit akar, de mégiscsak üzent, és a kontextusból sejthetjük, hogy itt egy olyan kihívással állunk szemben, amelyre gyors választ kell adnunk. Egy normális, felelősen gondolkodó állampolgárnak ez bőven elég az azonnali cselekvéshez. De nem nekünk! Minket nem lehet csak úgy felelős magatartásra kényszeríteni! Nem ám! Mi rögtön megtaláljuk a kibúvót, és feltételt támasztunk a harmadik sorban, ráadásul a leghangosabban és a legmagasabb hangon énekelve, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, szerintünk nincs itt semmi azonnali tennivaló:
Ha még egyszer, azt üzeni,
Értem én, hogy nem vagyunk droidok, de most akkor mi van?! A mi nagy vezetőnk bármit is üzenjen, nem mozdulunk, csak akkor, ha még többször ránk szólnak??? Miért kell nekünk kétszer üzenni? Már a kérdés felvetése is tragikus egy nemzetre nézve, mert sem a történelem viharában, sem az üzleti életben nem adnak második esélyt. A világ nem vár azokra, akiknek kétszer kell üzenni, mert a lehetőségre lecsapnak azok, akik elsőre is értenek a szóból.
Szóval, hogy is van ez? Miért nem elég nekünk, ha a főnök egyszer üzen? Előfordulhat, hogy a vezetőnk valójában nem is vezető.
Amit mond, azt hagyományosan nem kell komolyan venni, hiszen eddig se volt a mondandójának se jelentősége, se következménye, ezután sem lesz. Demokratikus rendszerekben a többség által megválasztott vezető vagy a közösség döntésének figyelmen kívül hagyása annyit jelent, hogy az egyéni érdek háttérbe szorítja a többség érdekét. Ha rendszeresen, rendszerszinten történik mindez, akkor pedig a saját közösségünk bukását sem tartjuk túl nagy árnak. Ahogyan az a minisztérium is, amely nem tartja be a saját jogszabályait, vagy az a lakó, aki megszavazza ugyan, de nem tartja be a társasházi SZMSZ-t.
Az is lehet, hogy egyszerű szövegértési gondjaink vannak, és nem fogjuk fel az üzenet jelentését és rosszul ítéljük meg a helyzet súlyát. A prioritási listánk aljáról pedig csak úgy lehet az ügyet feljebb tornázni, ha még legalább egyszer felszólítanak. Persze, ha az eredeti vezetői üzenet egyértelműbb lenne, az azért sokat segítene.
Azt a forgatókönyvet se vessük el, hogy teljes mértékben tisztában vagyunk a helyzet súlyával, és azt is felfogjuk, ki üzent, csak hát úgy gondoljuk, hogy a feladat nem ránk vár, tehát a saját szerepünk megítélése helytelen. Abban reménykedünk, majd valaki más oldja meg helyettünk a problémát, hisz eddig is ellébecoltunk potyautasként, ezután is megleszünk valahogy. Majd a szomszéd eltakarítja a havat a járdáról, és egy másik anyuka majd megszervezi a sulis farsangot – a bliccelés menő, eddig is bevált.
mindnyájunknak el kell menni,
A potyautasságra utalhat a dal negyedik sora is, mert a határozott egyéni felelősségvállalás egyes szám első személyű megfogalmazást követelne meg, de a nótafánk ezt többes számmal jól el is taknyolja. „Fogjuk meg, oszt vigyétek! Majd utolsóként lekapcsolom a villanyt. Hátha megúszom… megint!”
Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
És így érkezünk el a záró sorhoz, amely a fentiek tükrében már abszurd. A „nem cselekvés” után bedobni az elvárt szlogent a hazaszeretetről jobb esetben cinizmus, rosszabb esetben kétkulacsosság, mert vagy bliccelek, vagy éljen a haza. A kettő együtt nem megy, még akkor sem, ha szeretnénk a hazafiság látszatát fenntartani arra az esetre, ha véletlenül győznénk, és megnyílna az út a húsosfazékhoz.
Mi, a háborúkat fotelből nézők pátosszal kántáljuk ezeket a sorokat, szuggerálva magunkba és gyerekeinkbe a bliccelés kultúráját, a képmutatást és a bukás elfogadását. Ezzel a hozzáállással azonban minden forradalminak hitt megmozdulásunk csak szájkarate marad. A bliccelő vezetők bliccelő országa pedig szép lassan oda kerül, ahova való.
A szerző közgazdász.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Kossuth Lajos portréja. Fotó: HUM Images / Universal Images Group / Getty Images)